Ez a Chaim Potok könyv nem olyan, mint a korábbiak. Leginkább dokumentumregénynek nevezném – egy kis személyes szállal benne.

Szóval, ha valaki azért kezdené el olvasni, mert a korábbi Potok könyvek vívódásait szeretné újra átélni, akkor ne tegye.

Ennek a könyvnek a szereplői nem vívódnak, nem keményvonalas zsidók hanem szenvedő alanyok. Szenvedő alanyai a rendszernek, amiben élnek.

Ezt a rendszert a könyv elején, a rendszer elején élő szereplők még szeretik. A következő nemzedékek azonban már látják rajta a réseket, fellépnek ellene vagy inkább csak bujkálnak.

A könyv első egyharmada alatt sikerült kilábalnom a nem-Potokos-könyv csalódásból. Persze a fülszöveg már sejtette, hogy valami nem egészen olyan, de ekkora fordulatot nem vártam. Egyébként részben a fülszöveg miatt vettem meg, mert reméltem, hogy ezen a sztorin keresztül kicsit tisztul a kép a kommunizmus és a Szovjetunió történetével kapcsolatban. Számomra így jobban megmaradnak az események, mint a történelemkönyvek lapjain keresztül.

A történet miatt nem rágtam le a körmömet és nem voltak gondjaim azzal, hogy esténként abbahagyjam az olvasást – azonban unalmasnak nem nevezném. Érdekes volt a megpróbáltatásokat olvasni. Érdekes, de nem megdöbbentő, mert a világnak ezen a táján már sokat hallottunk róla.

Ilyen történetek hallatán mindig elgondolkozom rajta, hogy vajon hol lennék én ma, ha nem lett volna rendszerváltás. Hős párttagként kitüntetéseket vennék át, vagy Szibériában fagyoskodnék? Esetleg külföldön élnék? Netalántán jeggyel a kezemben állnék sorba kenyérért?

Én azt hiszem a külföldön élnéket választanám ezek közül, de ki tudja.

Összegzésképpen, nem egy megragadó bájos családtörténet, hanem inkább egy korrajz vagy kritika a Szovjetunióról és visszásságairól. Mert ugye azért nem lehet onnan emigrálni, mert ott jó és akkor pedig miért akarna bárki is emigrálni és rossz hírét kelteni a rendszernek…