Hugh Laurie története könyvben olyan, mint Guy Richie filmjei, A Ravasz, az Agy…, vagy éppen a Blöff.
Vérbeli angol humor, csibészes gonosztevők. Nem túlzás azt állítani, hogy miközben azért mégiscsak egy feszültséggel teli, pergő, izgalmas krimit tart az olvasó a kezében, úgy érzi, a könyv mellé egy Monty-Python előadásra is jegyet váltott. Mert szinte nincs olyan bekezdés, amin ne nyerítene önfeledten. Laurie szarkasztikusan ironikus humora zseniális – ezek után érthető, honnan is merítette magának Dr. House karakterének legfőbb jegyeit.
London Review: “Repülővel utaztam Nápolyból Milánóba. Gyűlölök repülni, de Laurie könyve úgy lekötött, hogy észre sem vettem, amikor földet értünk. Szívből ajánlom mindazoknak, akik félnek a repüléstől es azoknak is, akik egyszerűen csak maradéktalanul jól akarják érezni magukat. Már várom a folytatást, és csak remélni tudom, hogy az elég hosszú lesz ahhoz. hogy egy tengerentúli úthoz is erőt adjon nekem.”
New York Times: “Megemelem a kalapom Lauire előtt! Igazi mestere az angol humornak, amit mi, amerikaiak sajnos legfeljebb csak könyvekből ismerünk. Ha ilyen jól ír, kíváncsi vagyok, igazi orvosnak is megállná-e a helyét? Ja, és ha film készül a könyvből, én ragaszkodom hozza, hogy Thomas Langot csakis Hugh Laurie játssza!”
Los Angeles Chronicles: “Zseniális! Ha Laurie első könyve ilyen jó, milyenek lesznek a következők? Mert remélem, lesznek! Thomas Lang a legszerethetőbb balfék bérgyilkos, akinek a történetét valaha papírra vetették. Egyetlen bajom volt csupán a könyvvel: annyira élveztem, hogy villámgyorsan végeztem vele. Még, még, még!”
Laurie magáról és írásról: “Sokkal jobban szeretek írni, mint színészkedni. Írás közben bármikor elnyújtózkodhatom a kanapén, majszolhatom a kedvenc csokim es lógázhatom a lábam is, ha akarom. Ellenben ha filmezek, lehet, hogy tizenötször is meg kell ismételnem ugyanazt az unalmas jelenetet. Hiába, mindig is a sekélyes örömök éltettek igazán.”
Kulka János előadásában
Fordította Ördögh Bálint
Ott kellett volna gyanút fogjak, hogy négy marketing idézettel próbálják meg eladni a könyvet. Túl sok ilyen idézetet láttam már gyártás közben. (Aki esetleg még nem látott volna ilyen folyamatot: A termék alkotói megírják ezeket, aztán valakinek a szájába adják. Az ilyen idézetek sokszor a termék tényleges elkészülte előtt megvannak…)
Aztán a hangosköny dolog sem nagyon jön be – persze erről nem ez a könyv tehet. Hangoskönyvet akkor hallgatok, amikor valami olyan idősávot kell kitölteni, amiben valódi könyvet nem lehet olvasni. Pl. BKV, vezetés, séta… Ez azonban sokkal kevésbé rugalmas, mint könyvet kézbevenni és letenni, mert ha az autóval odaérek, akkor nem fogok még egy kört vezetni és addig tovább hallgatni. Az pedig a legritkább esetben történik meg, hogy pont egy fejezet végén kelljen leszállni a metróról. Az ilyenkor felmerülő zavaró körülményekről ne is beszéljünk. Sokszor arra lettem figyelmes, hogy nem értem hol tartunk.
A könyv maga pedig a legkevésbé sem vicces, nagyon vontatott a történet, sokszor hiányzik az igazi motiváció a cselekmények mögül (egy csók miatt életet kockára tévő szerelem? na ne!).
A balek az, aki meghallgatja. Tag-eket sincs kedvem írni hozzá.
Remarque könyveiben eddig még egyszer sem csalódtam. Ez is egy nagyon jó választás volt.
