Kommentjeiteket megkaptam és örömmel újságolom, hogy nagyon jól vagyok. Éppen befejeztem egy könyv olvasását, a címe: A 22-es csapdája.

Ezt a könyvet már többször is olvastam angolul. Mindig azon filóztam, hogy vajon magyarul hogyan mondanám azt, hogy ficky-ficking. Erre most fény derült, mert magyarul tömi-töminek mondjuk. És igen, azt jelenti.

A 22-es csapdája az a helyzet, amikor A nem lehetséges, amíg B nem lehetséges. De B csak akkor lehetséges, ha A lehetséges. Ez több helyen is megjelenik a könyvben, de leginkább a következőről szól:

“Csak egy csapda volt, és ez a csapda a 22-es csapdája volt, amely leszögezte, hogy bárki, aki közvetlen és valóságos veszélyben  saját biztonságára gondol, az a döntésre képes elme természetes működéséről tesz tanúbizonyságot. Orr őrült, tehát le kell szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését, de ha kéri a leszerelését, akkor már nem lehet őrült és további bevetésekre küldhető. Orr lehet őrült, ha további bevetésekre megy, és lehet egészséges, ha nem megy. Ha egészséges, akkor viszont mennie kell. Ha megy, akkor őrült és nem kell mennie; de ha nem akar menni, akkor egészséges és mennie kell. Yossariant mélységesen megrendítette a 22-es zárótételének abszolút egyszerűsége…”

Ezt a háborút az egész vezérkar a saját karrierjének építésére próbál felhasználni, vagy ha éppen nincs ilyen ambíciója, akkor saját őrült hajlamainak a kiélésére.

Az egyik ilyen szál az a hazautazáshoz szükséges bevetések számának folyamatos emelése, hogy jobban teljesítsenek, mint a többi repülős hadosztály. Ez az olvasónak azért egy kicsit jó is, mert az éppen szükséges bevetések számából tud következtetni az időrendiségre.

A szereplők nagyon színesek, mindenkinek megvan a saját – és persze őrült története:

• Félkupica Fehér főnök: indián, akinek menekülnie kellett otthonról, ugyanis törzse akaratlanul is mindig ott telepedett le, ahol olaj volt. Persze a monopóliumok követték őket és mindig elzavarták, hogy kiaknázhassák az olajat. Aztán egyszer odáig jutottak, hogy nem követték őket hanem próbáltak előttük járni és ott fúrni, ahol éppen le akartak telepedni. Így már nem volt hová menniük.
• Őrnagy Őrnagy Őrnagy: apja kamikázeakciójának eredményeként kapta ezt a nevet, ami igencsak meghatározta a karrierjét. Utál másokkal beszélni, ezért csak akkor lehet bemenni az irodájába, ha ő nincs ott. (Ez is egy 22-es csapdája).
• Milo Mindenbinder: GH-s tiszt. Ügyeskedő. Csak a pénz mozgatja, annak eredete és ára számára nem érdekes. Egyszer a németek számára pénzért bombázza a saját táborukat.
• Orr: mindent képes megszerelni, folyton bütyköl, minden bevetés után kényszerleszállást hajt végre, míg egyszer eltűnik a gépe. A végén pedig kiderül, hogy mindez mire volt jó.
• A halott ember: újonc, aki éppen beköltözött de hivatalosan még nem vették névjegyzékbe, mert bevetésre kellett menni. A bevetésen meghalt, de mivel sosem jelentkezett be ezért senki sem volt hajlandó elvinni a csomagjait, hiszen azok nem is léteztek
• Danekaa doki: szegény, félt a repüléstől. Emiatt mindig csak felvették a repülési listára, de valójában sosem szállt fel. Egyszer aztán lelőtték a gépet, amelyikre fel sem szállt és meghalt. Legalábbis hivatalosan. Emiatt teljesen magára maradt.

Az egész könyv egy görbe tükör a háborúnak, minden benne van ami egy háborúban benne van, de mégsem olyan háborús könyv.

Sokadszor olvastam, most egy darabig megint polcra kerül de még mindig az egyik kedvenc könyvem.

Megfogadtam, hogy utánanézek mi a hivatalos rangsor a katonáéknál, mert sosem tudom, hogy a tizedes vagy az őrvezető a magasabb rang.

Ezzel zárom is soraimat,

spg

Cenzúrázta: Washington Irving

Ja, filmen ne nézze meg senki!

A Búcsú a fegyverektől könyvre az olvasás után visszagondolva nem történt benne semmi szenzáció, kalandos háborús történet, felemelő hősiesség.

A Búcsú a fegyverekben a háború rutin, mint a mezőgazdaság és az üdülés.

A katonák tudják, hogy amennyiben megjön az ősz-tél, akkor nyugodt időszakra számíthatnak, majd tavasszal fog legközelebb folytatódni a harc. Adddig is tessék-lássék lövöldöznek egy kicsit, de minden lelkesedés nélül. És aztán jövőre megint.

Ez talán nem is jó így megfogalmalzva, hiszen lelkesedés már sosincs. A győzelembe vetett hitüket is elveszítették és titokban már a lehetséges vége forgatókönyveken gondolkodnak.

A főhős igazából egy kakkukktojás ebben a háborúban, mert ő amerikai állampolgár és saját meggyőződéséből csatlakozott a háborúhoz. Az idő azonban őt is fásulttá tette, azonban nem emiatt fordult szembe a háborúval.  A saját oldaláról, a tudatlanságból és a meg-nem-becsülésből fakadó embertelenség miatt, amikor a visszavonuló katonák közül kiemelték és kivégezték a tiszteket, mert az ő hibájuk volt a visszavonulás:  nem tartották a pozícióikat.

Ez a jelenet ennek a könyvnek a csúcspontja, itt mond búcsút a fegyvereknek.

A maradék néhány száz oldal csak körítés, szerelemmel, sebesüléssel, ivással, szökéssel, megint szerelemmel.

Majd a végén történik még valami, amit bűn lenne elárulni ezért én sem teszem meg. Sajnos az sem vidám.

Jó könyv.

Kezdem nem érteni, hogy bármennyi háborús könyvet olvasok, egyben sem találom a háború lényegét, a legyőzést és a győzelem örömömét. Lehet, hogy ilyen érzés nem is létezik, és a háborúkban mindig mindkét fél vesztes???

Fülszöveg:

A huszadik századi amerikai próza klasszikusa számára a Búcsú a fegyverektől (1929) hozta meg az ismertséget és az elismertséget, majd hamarosan a világhírt is. Tömegsiker volt: a megjelenését követő négy hónap alatt nyolcvanezer példány kelt el az első amerikai kiadásból. Kétszer is megfilmesítették. 1934-ben magyar fordításban is megjelent. A Búcsú a fegyverektől “háborús regény”, egyike azoknak a szépirodalmi feldolgozásoknak, amelyek az első világháború értelmét vagy értelmetlenségét firtatták, a “régi Európa” véres pusztulásának és értékei látványos csődjének a tragikus tanulságait igyekeztek levonni. Egyben erősen önéletrajzi és személyes élmény-hátterű: Hemingway önként jelentkezett az olasz hadseregbe, mentősként vett részt a harcokban, s – akárcsak regénye hőse – megsebesült. A kórházban ismerkedett meg Agnes von Kurowsky nővérrel. Nyolc évig tartott a szerelmük. Róla mintázta Catherine Barkley regénybeli alakját. Hemingway regénye a háború pátoszával és a hősiesség kultuszával való teljes és végleges szakírás. Mégpedig a szerelem jegyében: Frederic és Catherine szerelme és tragikusan rövid boldogsága a hit és a remény egyetlen ajándéka a létezés közönyös és könyörtelenül pusztító világában.

A fényképei fantasztikusak voltak. Hihetetlen, hogy ugyanaz az ember járt mindezeken a helyeken és készítette ezt a rengeteg képet. Ez egy hatalmas kaland lehetett – érdemes utánajárni.

Így kötöttem ki a könyvnél, ami a második világháborús élményeiről szólt. Azért tűnt ez különösen érdekesnek, mert a partraszálláskor hősként szállt partra az első vonalban, azonban az elkészült szenzációs képeket elrontották és összesen 11 darab elmosódott képet sikerült kihozni a sok tekercsből. Ez az elvárásaim szerint hatalmas traumát okozott Capának és ez is motivált a történet elolvasásában.

A trauma elmaradt – legalábbis a könyvben minden szájtépés és önsajnálat nélkül egyetlen mondattal intézte ez az eseményt: izgalmában az előhívó megégette a filmeket és csak 11 képet lehetett megmenteni.

A könyv elolvasása után azonban megértettem, hogy ez a számomra leghősiesebbnek tűnő esemény csak egy kis epizód volt a sok-sok háborúban megélt többi kalandjához képest.

Egyébként a könyv sem egy szomorú háborús könyv, hanem inkább egy Rejtő regény. Capa mindig minden követ megmozdít, vannak felsőbb kapcsolatai – talán még Rejtős márkik is. Vidáman éli az életét, ami leginkább egyik napról a másikra történő tengődésnek tűnik, azonban a tengődés a negatív felhang miatt nem jó szó erre, hiszen nem él rosszul, csak egyszerűen a  mának.

Szereti a nőket, az alkoholt és a pókert – habár abban csapnivaló. Rejtővel ellentétben leginkább veszíteni szokott.

Összefoglalva egy majdnem vidám regény a frontvonalról. El kell olvansni, hogy tényleg megismerjük Capa felfogását és meg kell néznünk a képeit hogy lássunk is az ő szemével. Mert a képek is nagyon jók a könyvben, többük már ismerősként köszönt vissza a kiállítás után. A könyv árához képest a képek minősége is elég jó volt.

Capa jóbarátja még a spanyol polgárháborús évekből Hemingway (Papa), akinek igen szimpatikus volt az alakja – így néhány könyve már sorszámot is tépett a polcomon.

Fülszöveg:

Azért döntöttem e mellett a könyv mellett, mert egy korábbi könyvemben azt olvastam, hogy jó képet ad a századforduló utáni világról. Nem is tévedett a könyv.

Az első részben a sűrűn teleírt oldalak ellenére élvezetes volt végigjárni szülővárosát, amit ugyan név szerint nem említ, de sikerült kikövetkeztetni, hogy Kassa volt az. Kissé gyermekszemmel nézhetjük végig a mindennapi élet eseményeit, a visszásságokat és a polgári élet furcsaságait.

A  második részben eljutunk Németországba, ahol a háború utáni útkeresés zajlik éppen és itt már ifjúként próbálja megtalálni magát… ez a rész nem hagyott bennem maradandó nyomot, nehezen is rágtam át magam rajta. Azt hiszem az volt az oka, hogy ebben a részben kicsit befelé forduló gondolatok voltak  a korábbi leírásokkal ellentétben.

A következő részben Párizsba kerül, megházasodik, ismét izgalmasabbá válik a történet, sok érdekességet tudunk meg, majd az utolsó részben “hazatér” Budapestre és visszatér az első rész hangvétele – innen megint nagyon tetszett.

Márai háza Kassán (Wikipedia)

Utólag visszagondolva nem bántam meg, hogy elolvastam, mert a nekem tetsző részek tényleg olyan nyelvezettel voltak leírva, hogy szinte én is ott jártam, tanultam a sötét hátsószobában a többi gyerekkel együtt, amíg a semmire sem használt napfényes szalonban csak a bútorok álltak és port törölgetni jártak be a lakók.

Megtudtam, hogy a fiúgyermekek mellé felfogadott kisasszonyok voltak hivatottak átvezetni a gyermekeket a nemiség első lépcsőfokán, hogy a kávéházak voltak a világ közepe, a pesti élet pedig teljesen más, mint a budai… Mindezeket érdekesen és hosszan elmesélve.

A történet hátterében pedig végig ott van a történelem: az első világháború, trianon, gazdasági világválság és már hallatszik a második világháború rezgése is.

Összegzés: időnként vontatott, párbeszédektől mentes, de élvezetes olvasmány. Azonban egy darabig nem nyúlok másik Márai könyvhöz, annyi más pörgős és érdekes könyv áll már a polcomon.

Fülszöveg:

Az író legjelentősebb alkotásában – a két világháború közötti magyar irodalom egyik remekművében – egy városhoz: Kassához, egy osztályhoz: a polgársághoz, s egy életformához: az európai kultúrához való elkötelezettségéről vall, gyermekével tájaira, a Felvidékre, ifjúkori élményeinek színhelyeire: Berlinbe, Párizsba, Velencébe kalauzolja el olvasóit. “S utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni akarok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, mely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében… láttam és hallottam Európát, megéltem egy kultúrát… kaphattam-e sokkal többet az élettől?”

“… egy szűk és nyüzsgő lakás, három mozgalmas és zajos gyermek.. egy kerge kutya, egy sátáni macska, egy fergeteges televízió, néger lemezek és pelusok özöne, egy vézna és szilaj nő borzas hajzattal és szélvészfürgeségű ujjakkal, aki egyszerre kíván írni, telefonhoz menni, gyerekekre felügyelni, Rosa konyhaügyi katasztrófáit elhárítani, cselekedni, és gondolkodni, közben pedig porok, cigaretták, kávék, Úristen, de késő van, Tatti, ne zavarj meg percenként, Pop, végeztél a latinnal? Bruna, elég ebből a macskazenéből!, xxxx, helyedre, Bú, Mister John, gyere ki a kalapomból, egy kis csööööndet!!!,Rosa, a ház ég vagy csak a hús?, xxxx, Úristen, a fejem, halkítsátok le ezt a televíziót! ki kopog odalentről? ó, ez az átkozott lakás!, xxxx, kávék, cigaretták, porok..” … mintha a tulajdon életéből leste volna el az efféle életképeket – vagy talán az egész regényt? – Brunella Gasperini, írónő és többgyermekes családanya, szerzője a vidám trilógiának, melynek első kötetét “egy férj feljegyzései”-nek formájában írta meg. A könyvben szereplő zűrzavaros milánói család életének fél esztendejéről szól a krónika; mulatságos képet kapunk a szeleburdi, rendetlen, de a viszontagságokat hősiesen tűrő anyáról, a szentimentális férjről, a Nagy, a Középső és a Kicsi néven emlegetett gyerekekről, környezetükről, mindennapjaikról, és ünnepeikről – és a családnak arról a közös tulajdonságáról, hogy valósággal vonzzák őket a zűrzavarok – avagy talán ők maguk vonzzák a zűrzavart?…

Férjként szerettem volna egy másik férjről vicces történeteket olvasni, talán egy kicsit magamra ismerni bennük és persze nem utolsó sorban sokat nevetni.

Nem állítom, hogy minden elvárásomat kielégítette a könyv, de azért mindenből adott egy kicsit.

Zűrzavar az biztosan volt. Nem is lehet ez másképpen, ahol van három gyerek (Kicsi, Középső és Nagy), egy kutya (Bú), majd egy macska (John), aztán még három kismacska (fene sem emlékszik a nevükre), valamint egy Rosa nevű – mindenkit tegező mert nem tudni a nyelvet – bejárónő. Emellett persze még ott vannak a szülők is (az Apa és Csupacsont – az anya). Az Öreget pedig majdnem kihagytam, pedig hát mindenhová vele jutottak el. Ő ugyanis az autójuk, amit egyszer majdnem lecserélnek, de aztán megsajnálják, adnak neki Pat-pat-ot és újra hazaviszik.

A fél év során elmennek nyaralni, megünneplik a 17. házassági évfordulójukat, ápolják a halálos beteg kutyát, szülinapi bulit szerveznek a Nagynak és a végén karácsonyi mizériába keverednek.

Mivel már 17 éve házasok mindezek rutinszerűen történnek, az Apa mindig tudja előre a teljes történetet, azt is, hogy valami miért nemfog megtörténni – de ennek ellenére újra végigjárják az életük szokásos vargabetűit.

A valóságban a feleség írta a regényt, ezért érthető az is, hogy a férj mindig arra lyukad ki, hogy minden “hibája” ellenére nagyon szereti a feleségét és el sem tudja képzelni az életét mással.

Számomra inkább azt akarta mondani, hogy a szerelem nagykönyve szerint a hibáival együtt szeretjük a másikat. Vagy ha éppen mi vagyunk a másik, akkor nem aggódunk az egyik miatt, mert tudjuk hogy úgy szeret ahogy vagyunk. Persze ehhez azért kell a 17 év. De talán 10 is elég. Vagy 9. (És ez csak úgy előjött a kezemből Valentin napon. Csók Asszony!)

Van még két folytatása a könyvnek, ha kezembe akad elolvasom majd, de nem fogok tűkön ülni, amíg meg nem kapom őket.

Úgy gondoltam, adok Szerb Antalnak még egy esélyt és nem bántam meg.
Egyrész mert a három könyv sokkal jobban mutat egymás mellett a polcon, mint kettő, másrészt mert egy kellemes kis nyaralós estis olvasmány kerekedett belőle. Igazság szerint ki sem tartott a nyaralás végéig.

Cselekményének fondorlatossága engem Rejtő Jenő könyveire emlékeztetett, bátran ajánlom mindenkinek.

“Mikor döbbenjen rá egy férfi, hogy nem adhatja föl ifjúsága eszményeit, és nem hajthatja fejét „csak úgy” a házasság jármába, ha nem a nászútján? Szerb Antal regénybeli utasa holdvilágos transzban szökik meg fiatal felesége mellől, hogy kiegészítse, továbbélje azt az ifjúságot, amely viszszavonhatatlanul elveszett. A szökött férj arra a kérdésre keresi a választ, hogy a lélek időgépén vissza lehet-e szállni a múltba, vajon torzónak maradt élet-epizódokkal kiteljesíthető-e a jelen, és megszabadulhat-e valamikor az ember énje börtönéből vagy hazugnak gondolt „felnőttsége” bilincseitöl? Az Utas és holdvilág a magát kereső ember önelemző regénye. Mihály, a regény hőse hiába akar előbb a házassága révén konformista polgári életet élni, s hiába szökik meg ez elől az élet elöl, a regény végén ott tart, ahol az elején: mégis bele kell törnie mindabba, amibe nem akar. „És ha az ember él, még mindig tör- ténhet valami” – ezzel a mondattal zárul a finom lélektani részletekkel megírt, először 1937-ben megjelent regény, amely első megjelenése óta hatalmas világsikerre tett szert.”