Életem első olyan könyve, ahol a szerzőt is ismerem. Legalábbis bemutatkoztam neki és talán még emlékszik is rám.
Persze amennyire új élmény ez, annyival nehezebb bármit is írni a könyvről, mert hát mégis ismerem, senkit sem szeretnék megbántani, különösen nem olyasvalakit, akinek egy
boncasztal és – mivel boncasztal nincs boncterem nélkül – egy valószínű boncterem is a tulajdonában van.
Másban is első volt ez a könyv: ezt olvastam el először az elejétől a végéig a PDA-mon. (És nem folyt ki a szemem.)
Ez úgy lehetséges, hogy a könyvet le lehet tölteni a Magyar Elektronikus Könyvtárból – mintegy beetetésképpen a jövőbeni remek könyvekhez – ingyenesen is. (Én azonban javaslom, hogy ezt ne tegye meg senki, aki szereti a jó könyveket birtokolni is, mert ha elolvasta úgyis elmegy és megveszi. Akkor pedig feleslegessé vált a monitoron olvasás.)
Szóval jó sok volt bennem stressz a sok elsőség miatt, de azért belevágtam. Gondoltam legfeljebb nem írok róla semmit, csendben elsunnyogok.
A sors szerencsére a segítségemre sietett, nem kell elsunnyognom.
A könyv egy kedves történetet mond el, amely két helyszínen játszódik: egyszer a való világban – ebben semmi különös nincs – annak is különböző pontjain, máskor pedig az álmok világában. Na és itt kezdődnek a bonyodalmak, mert kiderül, hogy az álmaink nem teljesen a mieink, azokba mások is benéznek.
Az álmok világa az a hely, ami a szereplőket összeöti, vagy inkább összeláncolja. Emellett minden álombéli szereplőnek megvan a saját élete a saját kis problémáival, azokból is kapunk ízelítőt – hiszen a valóságban is ez történik: mindennapi életünk hatással van mindenéjszakai álmainkra.
Az álombéli szereplők aztán találkoznak a való életben is, de kapcsolatuk igen rövid és nem túl gyümölcsöző – legalábbis a saját céljaik szempontjából.
Én valahogy az egész köny során biztos voltam a pozitív végkifejletben, így azt nem mondhatom, hogy lerágtam a körmeimet, de folyamatosan lekötött a könyv. Jó volt az egyensúly a leírások és a cselekmények között. Néha még az elvártnál is valóságosabbnak éreztem az álombéli kalandokat, mert velem is előfordult már, hogy éjszaka felkeltem egy álom közepén, tudtam éppen miről álmodom és úgy döntöttem, hogy visszaalszok és folytattam. Vagy az is megesett, hogy az álomban tudtam, hogy ez egy álom és végül is akár változtathatok is rajta – ami sikerült is.
Valahol a könyv felénél fészkelte be magát egy gondolat a fejembe, nem tudom ez bóknak vagy sértésnek számít a szerzőnél, de kicsit Murakami Harukis hangulatom támadt. Szerencsére itt nem maradtak elvarratlan szálak, a végén megkaptam, amit vártam. 1:0 Hannának.
Hogy ne csak dícsérjek találtam egy dolgot, ami sutának tűnt egy kicsit: az álombéli küzdelmekben furcsa volt, hogy meg is lehet halni. Szerintem egy álomban ha éppen zuhanok, akkor mindig álmodhatok magam alá egy hálót, vagy ha rám lőnek akkor egy golyóálló mellényt.
Azonban lehet, hogy az ilyesmiktől egy titánok harca szerű történet alakult volna ki, ami maga alá gyűrte volna a cselekmény többi részét.
Azt hiszem meggyőztem magam. Jó könyv.
Robert Merle második regénye a Mesterségem a halál, megrendítő figyelmeztetés: lelkiismeret ébresztő kiáltvány a jó szándékú emberiséghez. De nemcsak ennyi, hanem csupa kérdés, döbben rácsodálkozás a kor ijesztő képtelenségeire. Hogyan válhatott az ember a nácizmus pokoli gépezetének érzéketlen alkatrészévé? Hogyan gyakorolhatta Rudolf Lang ugyanolyan lelkiismeretesen és pontosan és szenvtelenül a halál “mesterségét” mint ahogy egy pedáns adótisztviselő az adótartozásokat könyveli a tartozás követel rovatokba? Mi történt ezzel az emberrel? Tébolyodott-e vagy épelméjű? Hiszen bizonyára Rudolf Lang is normális csecsemőként született. Mi okozta ház jellemének iszonyú károsodását? Ki a bűnös? Hol végződik környezetének felelőssége és hol kezdődik az övé? És Robert Merle válaszol: sallangtalan, de drámai eszközökkel tárja fel Vilmos császári , a prefasiszta és a fasiszta kort és jellegzetes alakjainak kórképét.
