A történet az utazás előtt kezdődik és a jelenben végződik. Ennek az az oka, hogy először el kellett felejteni mindazt ami történt, hogy aztán el lehessen mesélni.

Azonban az utazás túléléséhez éppen az emlékek nyújtanak segítséget, amelyek felidézése egy kicsit feledtetni tudja a pillanatnyi nehézségeket. Ezeket az emlékeket el kell mesélni, jól meg kell rágni és ki kell elemezni őket. Alkalmanként ezek az emlékek össze is kapcsolódnak, közössé válnak és akkor még több időt el lehet velük tölteni. Még több időt az utazásból, amelyről nem tudni meddig tart, hová vezet, csak azt tudni/sejteni hogy a megérkezés még az utazástól is rosszabb lesz.

Konkrét borzalmakról, kegyetlenkedésekről nem is esik szó a könyvben – kivéve egy jelenetet. Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem ezt a könyvet nem kellene tovább olvasnom. Ez a jelenet a zsidó gyerekek futását mesélte el.

Ugyan nem tettem le a könyvet, de a háborús könyvekkel végeztem. Sikerült relativizálni az életemet a kandalló mellett.

Egyszer aztán hirtelen felindulásból elmentem venni egy könyvet, mert jó lenne már olvasni valamit. A Börtöntöltelék lett a nyertes, de mindjárt az első este beletört a bicskám az Előbeszédbe. Második este is csak odáig jutottam, de már nem volt másik bicskám.

Később erőltetett menetben aztán érezhető  lett a haladás, de akkor egy másik meglepetés ért: folyton egy olyan szereplőre utaltak vissza, aki nálam nem volt meg. Valószínűleg az egyik este már félálmomban jelent meg és a rögzítőszalagok már nem forogtak.

Elhatároztam, hogy most már nem olvasom vissza, ki fogom találni ki ez és meg fogom érteni.  Nem jött be, mert a nem túl izgalmas történet még rosszabb lett. Így kapituláltam és a Nyugati pályaudvar – Pöttyös utca viszonylatban utánanéztem.

Az egész könyvnek az a baja, hogy az élvezhető rész kb. a könyv utolsó harmadába van belezsúfolva, annak is az első kétharmadába. A többi részben folyton háttértörténetekben kalandozunk el túl-on-túl mély részletezettséggel, túl-on-túl hosszan. Mindig annyira, hogy a már lendületet kapó történet ismét kizökkenjen a kerékvágásból.

A könyv előtt azt hittem, hogy én értem és szeretem a fekete humort. Azonban ha ez a könyv tényleg a fekete humor csúcsa, akkor be kell ismerjem nem szeretem, de ami rosszabb nem is értem a fekete humort. (Vagy fordítva: nem értem, de ráadásul nem is szeretem.)

C’est la vie.

Ilyen kéket még 400-ért is elhoztam volna.

Boszniában játszódik a háború idején, egy Višegrad nevű városkában. Aleksandar egy fiatal fiú, akinek több nehézséggel is meg kell küzdenie a felnőtté válás előtti és utáni pillanatokban:

Először is az az élet,amit a rendszerváltás előtt megszokott, a megismert értékrend felborul. Ami előtte követendő volt hirtelen rossz lett. Mindez még azelőtt, hogy magától megismerte volna az elbukott rendszert és saját maga vonhatta volna le a következtetés.

Másodszor jött a háború. Számára eleinte csak távoli dolog volt, nem is igazán értette meg mi az. Aztán ahogy közeledett egyre furcsább dolgokat figyelt meg a világban és próbálta őket megérteni – hiszen senki sem magyarázta el neki, hogy ez mi: Azzal kezdődött, hogy ismerős családok költöztek el a környékről. Kiderült, hogy vannak jó nevek és rossz nevek. Megtudta, hogy neki jó neve van. Általában a rossz nevűeknek kellett tartani valamitől. Egyes szülől egyenesen leragasztották a gyermekeik fülét, hogy azok ne álljanak el. Csupa rejtély.

Aztán a háború megérkezett és még több érthetetlen dolog történt – de megmentett egy lányt azzal, hogy a megfelelő pillanatban jó nevet mondott helyette.

Harmadik gond a háborúban elmenekülteknek a dilemmája. Érdemes-e hazatérni és keresni a régi értékeket? Hová lettek azok az emberek, akikkel neki semmi gondja nem volt, de mégis üldözték őket. Hová lett az a lány, akit megmentett – most már tudja, hogy a haláltól?

Hát erről szól ez a könyv. Nem állítom, hogy életem legjobb könyve. Elbeszélésmódja kissé zavaros, de talán ezzel próbálja a szerző érzékeltetni a zavaros helyzetet vagy a gyermeki értetlenséget. Néha csapong és beletelik egy-két oldalba is, mire kiderül éppen mikor és hol vagyunk. De azért szerettem olvasni.

Végül mindenki biztosan kíváncsi, hogy miként szereli a katona a gramofont. Azt hiszem ez egy olyan kép, ami az egész háború brutalitását és a katonákban lévő felsőbbrenűségi érzést a lehető legjobban szemlélteti:

A gramofon nem akar megszólalni, a katona megütögeti, rázogatja minden hatás nélkül. Ekkor pisztolyát a gramofon csövébe dugja… Hogy megszólal-e? Hát ehhez már el kell olvasni a könyvet.

Fülszöveg:

Aleksandar Višegradban, egy kis bosnyák faluban nő föl. Képességvarázsló, a horgászművészet főelvtársa és folyamszónok. Legnagyobb tehetsége azonban a történetek kitalálásához van. Eszébe sem jut, hogy leragadjon az iskolai fogalmazások témáinál, ugyanis dédszüleinél túlságosan őrült aratóünnepségeket lát, túlságosan lenyűgözőnek találja a megcsalt férjek ámokfutásait, és túlságosan hihetetlennek a Drina folyó vallomásait. Amikor a háború kegyetlen hengere Višegradra is rágördül, az Aleksandar által ismert világ nem képes ellenállni neki: a családnak menekülnie kell.

Azért döntöttem e mellett a könyv mellett, mert egy korábbi könyvemben azt olvastam, hogy jó képet ad a századforduló utáni világról. Nem is tévedett a könyv.

Az első részben a sűrűn teleírt oldalak ellenére élvezetes volt végigjárni szülővárosát, amit ugyan név szerint nem említ, de sikerült kikövetkeztetni, hogy Kassa volt az. Kissé gyermekszemmel nézhetjük végig a mindennapi élet eseményeit, a visszásságokat és a polgári élet furcsaságait.

A  második részben eljutunk Németországba, ahol a háború utáni útkeresés zajlik éppen és itt már ifjúként próbálja megtalálni magát… ez a rész nem hagyott bennem maradandó nyomot, nehezen is rágtam át magam rajta. Azt hiszem az volt az oka, hogy ebben a részben kicsit befelé forduló gondolatok voltak  a korábbi leírásokkal ellentétben.

A következő részben Párizsba kerül, megházasodik, ismét izgalmasabbá válik a történet, sok érdekességet tudunk meg, majd az utolsó részben “hazatér” Budapestre és visszatér az első rész hangvétele – innen megint nagyon tetszett.

Márai háza Kassán (Wikipedia)

Utólag visszagondolva nem bántam meg, hogy elolvastam, mert a nekem tetsző részek tényleg olyan nyelvezettel voltak leírva, hogy szinte én is ott jártam, tanultam a sötét hátsószobában a többi gyerekkel együtt, amíg a semmire sem használt napfényes szalonban csak a bútorok álltak és port törölgetni jártak be a lakók.

Megtudtam, hogy a fiúgyermekek mellé felfogadott kisasszonyok voltak hivatottak átvezetni a gyermekeket a nemiség első lépcsőfokán, hogy a kávéházak voltak a világ közepe, a pesti élet pedig teljesen más, mint a budai… Mindezeket érdekesen és hosszan elmesélve.

A történet hátterében pedig végig ott van a történelem: az első világháború, trianon, gazdasági világválság és már hallatszik a második világháború rezgése is.

Összegzés: időnként vontatott, párbeszédektől mentes, de élvezetes olvasmány. Azonban egy darabig nem nyúlok másik Márai könyvhöz, annyi más pörgős és érdekes könyv áll már a polcomon.

Fülszöveg:

Az író legjelentősebb alkotásában – a két világháború közötti magyar irodalom egyik remekművében – egy városhoz: Kassához, egy osztályhoz: a polgársághoz, s egy életformához: az európai kultúrához való elkötelezettségéről vall, gyermekével tájaira, a Felvidékre, ifjúkori élményeinek színhelyeire: Berlinbe, Párizsba, Velencébe kalauzolja el olvasóit. “S utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni akarok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, mely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében… láttam és hallottam Európát, megéltem egy kultúrát… kaphattam-e sokkal többet az élettől?”

A várakozást megunva keresgélni kezdtem és a Guttenberg project oldalain meg is találtam. Persze csak angolul és digitálisan, de sebaj. A kényelmetlenséget majd az élvezet ellensúlyozza.

Minden adott volt, hogy a jól bevált recept ismét működjön: ugyanaz a három szereplő, ismét egy kalandtúra, magabiztos ötletek… Sajnos azonban nem jött össze. Sokat törtem a fejem, hogy miért nem tetszik annyira, mit az előző és a következőre jutottam: ebben a könyvben a az önirónia átbillen gúnyba és szegény németeket szapulja szinte az elejétől a végéig. Sajnos ez már túl sok.

Persze vannak jó pillanataik, még a gúny is úgy sül el néha, ahogyan a szerző szerette volna (Pl. a németeknél nincs szükség hóhérra, mert a halálraítéltek fognak egy kötelet és magukat akasztják fel. Mert ők annyira törvénytisztelők.) De ez kevés.

Sajnos.

(kép és fülszöveg antikvarium.hu)

Rudolf Lang egy olyan ember, aki szereti a szabályokat. Emellett végtelenül dacos és büszke is. Ez lesz az ő végzete.

Gyermekkorában apja zsarnoksága alatt saját büszkesége miatt eltávolodik az egyháztól. Apja végakaratát csak azért nem teljesíti be, mert azt a szerepet az apja szánta neki.

Az élet és a felmenői között lévő katonák csodálata a hadsereg felé sodorja őt. Tulajdonképpen ez az egyetlen élet, amit ő igazán élni tud: parancsokat végrehajtani.

Az első világháború utáni szabadságban nem tud mit kezdeni magával, továbbra is a hadsereg vagy hasonló felépítésű szervezetek szárnyai alatt talál megnyugvást. Bekerül az SS-be és innen már egyenes útja van felfelé.

Kézbevételkor nem tudtam, hová fog eljutni ez a könyv. Úgy gondoltam, hogy egy háborúban örömét lelő katonáról lesz szó – de ez a könyv sokkal messzebb ment. Rudolf Langból lesz a végén az auschwitzi koncentrációs tábor parancsnoka. Parancsa arról szól, ami a koncentrációs tábor célja: a megsemmisítésről.

Számára azonban nem a feladat embertelen mivoltának mérlegeléséről, hanem a kivitelezés nehézségeinek megoldásáról szól a parancs. Így ő nem is mérlegel. Egyfajta 22-es csapdája is lehetne belőle (parancs <–> erkölcs), de ő nem jut el idáig.

Munkatársai és felesége látják a “munka” mindkét oldalát és el is ítélik, de ő nem jut tovább a parancsnál. Mert azt teljesíteni kell. Egy gép lesz belőle, ami nem mérlegelhet. Emiatt letehetetlen ez a könyv. Mert az olvasó egyfolytában azt keresi a fejében, hogy ő hol állt volna meg, melyik kijáratot választotta volna… Mert azok sem egyszerűek – főleg ha végtelenül büszkék is vagyunk.

(kép és fülszöveg antikvarium.hu)

Folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Mindenki a békéről beszél, ami bármelyik nap bekövetkezhet. A harcok már nem a régiek, senki sem akar a béke előtt néhány nappal kockáztatni.

Aztán kiderül, hogy meglógott Vilmos császár. Akiért harcoltak. Akiért éveken át az életüket kockáztatták a pergőtűzben. A katonák csalódottan indulnak haza papírtalpú bakancsaikban kreppapírba kötözött sebeikkel. Az útközben beléjük botló jól felszerelt amerikai katonák szuvenírként vásárolják szakadt felszerelésüket tőlük.

Mindenki nagyon várja már a hazaérkezést, terveket szövöget és nem is sejti, mekkora űr vár rájuk otthon.

A négy év katonaság alatt a 16-17 évesen bevonult gyerekekből öreg bakák lettek, akik számára a háború egybites rendszere után (0=meghaltál, 1=túlélted) vissza kell illeszkedni a mindennapi életbe. Ez viszont nem könnyű. Ha meglátnak egy tyúkot reflexszerűen elkapják és kitekerik a nyakát – jó lesz vacsorára. Séta közben folyamatosan felmérik a terepet, hol lenne jó fedezék, géppuskaállás. Ha vitájuk van ütnek. Ha társuk bajba kerül szó nélkül mennek. Szóval még egy jó ideig katonák maradnak.

Mindezek tetejébe nagyon nehezen értik meg magukat családjukkal, mivel nem mondhatják el nekik a háború borzalmait (úgysem értenék meg) a család pedig nem igazán tud róla, ezért csak nézegetik/kerülgetik egymást. Legjobban katonatársaik társaságában érzik magukat, ezért mondvacsinált ürügyekkel újra és újra összejönnek, iszogatnak és kártyáznak.

Megdöbbenve figyelik a körülöttük lévő világot. Egyesek őket hibáztatják, hogy ellustálkodták a háborút a fronton és ezért veszítettek. Mások azért hibáztatják őket, mert nem állnak a forradalom oldalára. Őt olyan Rejtő Jenősen jól megverik. Azok a katonatársaik, akik a hadseregben maradtak kénytelenek lesznek korábbi bajtársaikra fegyvert fogni és akár le is lőni őket. Valaki megtalálja álmai asszonyát, de szifilisze miatt nem meri feleségül kérni.

Hát ezeket még kiegyensúlyozott lelkiállapotban sem könnyű feldolgozni, szóval egy  katonának négy év frontszolgálattal a háta mögött még annál is nehezebb.

Mindenki a saját módján próbál visszailleszkedni, de a sok-sok szálból rengeteg jut zsákutcába, adja fel a harcot vagy egyszerűen beleőrül.

Talán a végére egy kicsit elsimulnak a kedélyek, lassan lassan beilleszkednek, de azt látni kell, hogy ők azért mindig katonák maradnak. Az évek teltével megdöbbenve veszik észre, hogy a fiatalok ismét szervezkednek, hadgyakorlatokat szerveznek és ismét menő dolognak tűnik még a háború, mert a vezetők meggyőzik őket annak magasröptűségéről. Pont, ahogy velük tették.

Én úgy érzem ezért kell elolvasni ezeket a könyveket, hogy legyen az embernek olyan értékrendje, ami alapján el tudja dönteni, hogy mi helyes és mi nem. (Na persze nem ad mindenre választ, de szélesíti a látókört.) Ne várjon a “vezetőkre”, mert azok szavaiban és véleményében mindig benne vannak az önös érdekeik, ennek elérése érdekében manipulálják az erre fogékony embereket.

Sikerekben gazdag pályája csúcsán Remarque megírta a második világháború körképét éppúgy, mint korábban az első világháborúét, a Nyugaton a helyzet változatlan-ban. A Szerelem és halál órája egy fiatal német katonáról szól, aki háromhetes szabadságra visszatérhet az összeomlóban lévő keleti front poklából. A hátországban azonban még szörnyűbb pokol, még iszonyatosabb élmények várnak rá, az emberek és a tárgyak fizikai pusztulásának látványa és az életben maradt lakosság lassú morális leépülsének légköre. A félelemmel és rettegéssel együtt növekszik a fasiszta terror nyomása, s a szabadságos katona hiába próbál a szerelembe menekülni, a félelem a boldogságát is megmérgezi. S ahogy Németország összeomlását látja, úgy ébred fel benne a lelkiismeret és a felelősségérzet is, hiszen ő maga is részese volt az egész világ haragját és megvetését kihívó gazságnak. Ernst Graeber szerelmének és halálának tragikus története színes, izgalmas, lebilincselő olvasmány, de ennél több is: komor mementó az újabb nemzedékeknek.

(kép és fülszöveg antikvarium.hu)

Hősünk a háború borzalmai között arról álmodozik a fronton, hogy hazatér egy rövid szabadságra, kipiheni a fáradalmakat és feltöltődik a továbbiakra. Persze ez így túl szép lenne.

Hazaindulás előtt parancsba kapják, hogy a frontról, visszavonulásról és a veszteségekről senki sem beszélhet otthon. Mindenkit megmosnak szagos szappannal, kapnak egy batyura való ajándékot és mehetnek. A várakozásokkal teli hazaút során furcsa dolgok történnek (“-Aki Kölnbe menne válasszon másik várost, mert oda most nem lehet.” “-Miért?” “-Mert ez a parancs.”) Hősünk örül, hogy nem Kölnbe megy.

Hazatérve szülei házának csak a romjait találja. Hivatalos információja senkinek sincs róluk, így egyedül kezd keresésükbe. Eközben érlelődik meg benne a már a fronton felmerült gondolat, hogy ennek a háborúnak nincs értelme, ez már egy elveszett háború, azonban ezt a vezetők sosem fogják elismerni és emiatt rengeteg embernek kell még meghalnia. Valójában erről a gondolatról szól ez a könyv.

A gondolat érlelődése közben azonban sok kalandon kell átesni. Találkozunk a kor tipikus szereplőivel:

• a hátországi bombázásokért a puhány frontvonalbeli katonákat hibáztató lakóval
• a tejben-vajban fürdő párttag – régi iskolatárssal
• bujdosó zsidóval
• besúgó lakótárssal
• jólelkű oberstrumbahnführerrel (talán nem annyira tipikus…)
• régi – sérült – katonatársakkal
• kicsinyeskedő – hátországbeli – őrmesterrel

És még sok színes emberrel, akik mind hozzáadnak valamit a történethez – ami a sok kalandozás után egy szerelmi történet lesz. Házassággal. De többet nem mondhatok.

(kép és fülszöveg antikvarium.hu)

Ez a könyv nem egy bizonyos háborúról szól. (Még akkor is, ha technikailag igen.)

Ez a könyv nem akar meggyőzni minket bármely oldal ideológiája mellett.

Ez a könyv azt mondja el, hogy a háború mit jelent alulról nézve. Arról a szintről, ahol már nem is igazán tudják, hogy miért harcolnak, de tenni nem tudnak ellene.

Ezen a szinten rádöbbennek, hogy a velük szemben álló oldalon is ugyanilyen, alsó szintű emberek vannak. Semmivel sem másabbak mint ők – talán csak a bajuszuk vagy szakálluk nagyobb.

“Látom sötét alakjukat. Szakálluk lobog a szélben. Semmit sem tudok róluk, csak azt, hogy foglyok, s éppen ez az, ami megráz. Az életük névtelen és bűntelen;…………

Egy parancs ellenségeinkké tette ezeket a csöndes alakokat; egy másik parancs barátainkká változtathatná.

Valahol egy asztalon néhány ember, akit senki sem ismer közülünk, aláír valami okmányt, s aztán esztendőkig legfőbb célunkká válik az, amit a világ máskülönben megvetésével és legsúlyosabb büntetésével súlyt.”

Ebben a könyvben minden benne van. A tehetetlenség, kötelesség, bajtársiasság, csalódottság, várakozás, kétségbeesés. Mert mindezek benne vannak a harcoló katonák lelkében is. És ezt nekik maguknak kell feldolgozniuk ott a helyszínen.

El sem tudom képzelni, hogy én hogyan teljesítettem volna ott. Valószínűleg belőlem is gép lett volna és ugyanazt tettem volna. (Azért belül remélem, hogy nem.)

Nincs mit írni erről a könyvről. El kell olvasni és ezáltal át kell élni.

Nem meggyőzni próbál bennünket bármiről is, hanem megértetni.

Aki elolvassa megérti, hogy a háború rossz. Akkor is, ha már előtte is tudta.