Nekem mindenesetre feltűnt. Az egészben talán az a legkülönlegesebb, hogy a bejelentkezéskor elmondják kacifántos nevét, feltűnik a képernyőn – majd magyarul szólal meg.

Azért vettem kezembe ezt a könyvet, hogy megtudjam miként kerül ezekre e helyekre és hogyan lehet olyan helyeken forgatni, ahol az ott lakók is csak félve merészkednek elő.

Minden úgy kezdődik, hogy kap egy telefonhívást: “Hesna, el kellene menni…”. Ezután indul a csomagolás, felszerelés összekészítése. A reptéren ugyanazokba a korlátokba ütköznek, mint minden más földi halandó: fizet a többletsúlyért a szűkös keretből vagy könnyít a csomagon.

Érkezése után, de sokszor már előtte is előveszi kapcsolatait. Segítségükkel megtalálja a megfelelő helyi szálakat, akik segítenek majd neki eljutni/bejutni a legvadabb helyekre is.

A nap végén irány a közvetítőközpont, fésülködés, stopper indítás majd egy percbe kell belesűríteni mindent, ami aznap történt. Ha vége, akkor egy kis alvás majd indul a következő – hasonló – nap.

Talán ez a özvetítőközpontot a legfurcsább hely: egy teljes iparág épül a háborús tudósításokra. Itt kitelepült stúdióban lehet műholdas kapcsolatot és boxot bérelni a bejelentkezésekre. Ha a háború véget ér, akkor mindent felpakolnak és mennek a következőbe. Az emberiség egyenlőre gondoskodik a megélhetésükről.

Menyugtató hogy nem csak engem mint nézőt, hanem magát a riporert is foglalkoztatja a kérdés: meddig hír a hír, hol van a határ a hír és az ott élők magánélete között… Hol kezdődik a szenzációhajhászás…

Ennek az életnek történetét meséli el ez a könyv. Meséli, mert szavait olvasva még a szenvedések is inkább kalandnak tűnnek.. Ilyen előadásmóddal  a világháború utáni hatalmi harc, a szocializmus építése és annak egész megtorló gépezete csak bohózatnak tűnik.

Ennek talán legjobb példája egy recski elítélt, akit azért zártak be, mert részegen tiltott dalokat énekelt. Az elítélése után kiderült, hogy ő már régen részegen feküdt az asztal alatt, amikor a dalok elhangoztak. Ekkor a szabadon engedés helyett továbbra is fogva tartották, mert “ha józan lett volna, akkor ő is velük énekel”. Persze mivel ez volt maga a valóság nevetni nem lehet rajta, azonban a “rend” szánalmas küzdelmét jól jellemzi.

A könyvet egyébként a közepén majdnem félbehagytam, pár oldallal az előtt, hogy a 48-as cella ajtaja becsapódott mögötte. Kár lett volna, mert utána a közepesből letehetetlen sebességbe váltott.

“Mondták, hogy az oroszok erőszakoskodtak a nőkkel.
- Nálatok is? – kérdezte anyám
- Igen – mondtam – nálunk is.
- De téged nem vittek el? – kérdezte anyám
- De igen, mindenkit – mondtam, és ettem tovább.
Anyám kicsit rám nézett, és azt mondta csodálkozva:
- De miért hagytad magad?
- Mert ütöttek – mondtam, és ettem tovább. Az egész kérdést nem éreztem sem fontosnak, sem érdekesnek.
Erre valaki könnyedén és tréfásan megkérdezte:
- Sokan?
- Nem tudtam megszámolni – mondtam, és ettem tovább.
- És képzeld el, tetű is volt a pincében – mondta anyám
- Nálunk is – mondtam én
- Te, csak nem lettél tetves? – kérdezte anyám
- De igen – feleltem én
- Hajtetűtök volt? – kérdezte anyám
- Mindenféle – mondtam és, és ettem tovább”

Ez az egész annyira hihetetlen és távoli, hogy elképzelni is nehéz. És ehhez nem is kell férfinak lenni hatvan évnyi távolságban az eseményektől:

“Anyám vacsora után félrehívott, és azt mondta:
- Kislányom, ilyen csúnya dolgokkal ne viccelődj, mert még elhiszik!
- Anyukám, ez igaz!”

És hogy miért olvastam el a sokadik háborúról és annak szörnyűségeiről szóló könyvet? Hát erre én is kíváncsi vagyok…

Rossz.

De a könyv szórakoztató még akkor is, ha mindig tudható mi lesz a következő oldalon.

Kicsit tétováztam, mert nem éreztem, hogy Horn Gyula tevékenységének a leírása különösebben le tudna kötni. Másrészt abban az időben az iskola miatt nem sokat foglalkoztam a politikával mert nem is érdekelt, ezért jó ötletnek tűnt egy kis áttekintést nyerni.

Horn Gyula nem lehetne a barátom, még ha könyörögne sem, ugyanis robotokkal nem barátkozom. Márpedig a könyv alapján Horn Gyula egy önző robot.

A könyv 333 oldalán keresztül egyetlen alkalommal sem voltak emberi érzelmei. Mindig mindent pontosan elvárt és elvégzett, a legkisebb pontatlanság és figyelmetlenség is felizgatta.

Persze az ország érdeke egy ilyen politoholic vezető és a többi miniszterelnökök könyvét nem olvastam. Így nem tudom őket összehasonlítani.

Nekem szimpatikusabb lenne egy emberi érzelmekkel rendelkező miniszterelnök. Akkor talán még robotként is lehetne a barátom.

Ennek ellenére érdekesnek találtam a könyvet, mivel bepillantást engedett a parlamenten belüli munka folyamatába a számítógépek előtti iktatós/papíros időkben. Az is bebizonyosodott, hogy a titkárnőknek (itt asszisztenseknek) komoly befolyásuk van a  főnöki szobában meghozandó döntésekre. Ha a titkárnőknek lenne egy földalatti mozgalmuk, akkor napokon belül megoldhatnák akár a globális felmelegedést vagy a pénzügyi válságot. Közben a főnökök azt hinnék, hogy ezt ők maguk érték el.

Az olvasás közben folyton az járt a fejemben, hogy mik azok a részek, amelyek nem kerültek be a könyvbe, mert titok vagy Horn Gyula kihúzatta. Talán egyszer véletlenül elmosolyodott, de nem meri beismerni?

Valahogy mindig elfog a nosztalgia ezekkel az ifjúsági kalandregényekkel kapcsolatban, de sajnos ez már nem az első csalódás. Talán egyszer tényleg felnő az ember.

Ami a gyermekek számára egyszerűvé teszi a történetet a felnőttek számára pont hiányzik belőle. Ráadásul a nyelvezete is túl fennkölt és túlzó: “…felkereste a koldusok jószívű kis csapatát, megvendégelte és megajándékozta őlet, amazok pedig végtelen hálálkodással búcsúztak el tőle…”

Általában pont ott írt túl sokat, ahol a kevés is elég lett volna. Ahol pedig valami nekem tetsző részre nyílt lehetőség, ott két sorban elintézte a történetet.

Na és a történet? Hát el kell ismerni, hogy Jelky András igen szerencsétlen – de ugyanakkor nagyon szerencsés ember volt. Olyasmi, mintha nyerne a lottón de közben elvesztette a szelvényét. De aztért mégis megkapja a főnyereményt.

Alig indult el otthonról és már csellel be is sorozták egy hadseregbe, ahonnan bravúrral megszökött aztán. Nem telt bele sok idő, egy hajó gyomrában találta magát és ismeretlen kényszermunka felé vitorlázott. Persze a hajó elsüllyedt ahogy kell, de ő túlélte. Ráadásul időben érkezett egy másik hajó is, hogy megmentse őt. És ez még csak az első három-négy fejezet.

Lesz még rabszolga, katona, szabómester,  férj, katonatiszt, Robinson,  apa, nagykövet és végül öreg is. De az még sok idő.  Sok oldal.

Egébként megtalálható a MEK-en is, valamint a Wikipedia is ír róla.

Füszöveg:

Aki Baján jár, ne felejtse el megnézni Jelky András szobrát. Világjáró, nagy lendületű lépése van ott bronzba öntve.A szobor tekintete bizakodó és messzire néző – olyan amilyen a valóságban is lehetett.. Előtte is, utána is sokan járták a világot, hírneves utazók fedeztek föl népeket és földeket – Jelky András bajai szabólegény kalandos életének históriája azonban újból és újból lázba hozza az olvasókat. Igaz nem akármilyen szabólegény volt ő: nemcsak varrótűt, hanem hogyha kellett a kardot is derekasan forgatta. Ki is vágta magát minden helyzetből. S bármilyen messzire bármilyen különös tájakra sodorta is a sorsa, hazáját sohasem felejtette. Öregkorában tért haza élményekben gazdagon – híre a mesék világjáró királyfiainak népszerűségével vetekszik. Róla – életéről, kalandjairól – szól ez a most új kiadásban megjelenő érdekfeszítő regény.

Szász Imre könyve az én gyermekkoromban is ott állt a könyvespolcomon, de nem emlékszem, hogy valaha is olvastam volna. Az összes amire emlékeztem belőle, hogy a fejezetcímek valahogy furcsa módon voltak megoldva, azaz néha egy mondat közepe lett kiemelve címnek.

Nem tudom már, hogy ez ugyanaz a könyv-e, vagy az anyuka hozta magával, de tény hogy egyik este a kezünkbe akadt.

Más szempontból mérföldkő volt ez a könyv, mert első alkalommal végre a hallgatóból is olvasó lett minden este egy-két bekezdés erejéig. Ilyenkor én hallgattam és próbáltam észrevenni a változást. Ha napról-napra ez nem is volt érezhető, a könyv végére már jelentős előrelépést tetünk, jöttek a szép szótagok és sok szó már azonnal ment egyben is.

Na akkor milyen volt a könyv? Egybehangzó véleményünk szerint nagyon jó.

Egy kislány és az apukájának a kalandjait meséli el a kertben és horgászás közben, bemutatva a természetet a természet szemszögéből.

Megtudjuk, hogy minden egyes növénynek és állatnak megvan a maga helye – legyen az ronda, keserű vagy éppen veszedelmes. Mind része az élet körforgásának.

Néhány állat eredetének a legendáját is megtudjuk, érdekes és ötletes történetekből. Az is kiderül, hogy miként keletkeztek az éjszaka állatai, mit csinál a süni ha bajba kerül, mitől lesz kétfarkú egy gyík, vagy hogy miként táplálkoznak a kagylók. Csupa-csupa érdekes történeten keresztül.

Fülszöveg:

“Ezt a könyvet neked írom, Kisanna. Tudod, könyvből mesélni nem szeretek, fejből mesélni meg nem tudok, főképpen tündérekről és boszorkányokról nem, hát arról szoktam mesélni, amit a házban látsz, vagy kinn a kertben, vagy a vízparton. Mert mindennek megvan a maga igaz meséje, a rádiónak, a gyíkoknak, a csukának, a csillagoknak.” Az író kézen fogja kislányát, és elvezeti abba a csodálatos világban, mely körülöttük él, lélegzik és “mesél”. Ebben a Kertországban meséje van az Éjszakai Dombnak, a Nappali Dombnak, egy sánta kiscsirkének, a sünök családjának, a csukának és még sok mindennek. Aki jól figyel, Kisannával együtt meghallja a csillagok meséjét… Szász Imre szép szavú, érdekes, a természetet millió oldaláról bemutató gyermekkönyvét Szenes Zsuzsa dekoratív rajzai díszítik.

Eleinte sokat szemeztem vele, mert belelapozva igen tömör oldalak fogadtak.

Aztán eljött az a nap, hogy éppen nem volt mit olvasnom, beraktam a táskámba és a metrón belekezdtem. A huszonegynéhány perc gyorsan elrepült, csak arra eszméltem, hogy már le is kell szálnom.

Ebből talán már kiderült, hogy érdekesen indult a könyv, két világháború közötti időszakba Budapestjébe csöppenünk bele és a kis Palikát látjuk felcseperedni.

Bevallom ez a rész volt a legjobb. Talán Márai Egy polgár vallomásaihoz hasonlítható a leginkább.

Persze Pál elkezd felnőni, iskolába jár, szakmát választ, dolgozni kezd, írásba fog, politikai és szakmai ideológiák között keresi a helyét, utazgat, megnősül, vidékre költözik…

Valahogy idáig jutottam. A Vallomás rész végéig.

A Búcsúnál nagy törés történt, nem tudott tovább lekötni és visszakerült a tulajdonosához. Bocs.

Fülszöveg:

Vallomást tesz Granasztói Pál ebben a különös könyvben, azoknak az őszinteségével, akik megkönnyebülten akarják elhagyni emlékeiket, kötöttségeiket, mindazt a szorító köteléket, amelyet származás, neveltetés, kor és kudarcok raktak egykor rájuk. Családjáról vall, környezetéről, a két háború közötti polgári-nemesi-értelmiségi ifjú életéről, vívódásairól, útkereséséről, tévedéseiről és kudarcairól, egykori álmairól, amelyek semmiképpen sem valósulhattak meg a felszabadulás előtt, s utána is csak hosszú évek múltával. “… eltelt sok év – írja -, s mindnyájan – én is – már mások lettünk, szenvedtünk, de gazdagodtunk is. Megbékülök hát, ha végezhetem a dolgomat, s ha ki-ki végezgeti azt, amihez ért. Mert kezdem azt hinni minden rend egyik alapjának, hogy az emberek azt csinálják, amihez értenek, és a dolgokat csak azok csinálhassák, akik értik”. “Sok mindenért nem kell ma már küzdeni, amiről ebben a könyvben keseregve, lázongva írtam, ami miatt visszavonultam” – írja tovább, majd ezt mondja: “Ebben a könyben sok szó esett a múltamról. Talán úgy is tűnhetett, mintha fájdalmas ízzel, visszavágyva gondolnék reá. Mindig fáj búcsúzni attól, ami a miénk is volt, ami életünknek egy darabja volt. Még egy lassan eltűnő, fehér hajó képe a Duna szigetfalui kanyarulatában, a parti füzesek sorfala között is olykor fájdalommal töltött el, mert azt a hajót úgy többé nem láthattam, és mert ezzel is egy lépést tettem a halál felé. De jönnek az új hajók, a nagyobbak, szebbek! A búcsú hát csak egy olyan múltnak szól ebben a könyvben, amely végérvényesen elmúlt, hiszen attól, ami tovább él, ami jön, elbúcsúzni nem lehet. Márpedig valami tovább él, tágul bennem – bennünk.” Vall Granasztói Pál múltjáról, és búcsúzik tőle, teli bizakodással a jövő iránt. Mély gondolkodású, rendkívül finom stílus, választékos kifejezésmód teszik a könyvet élvezetes olvasmánnyá.

A fiú számára egy kaland lehetne az egész, de az elejétől kezdva nagyon higgadt fejjel látja a jövőjét és bele sem megy a kalandba. Azonban a lány még ezt is komolyan veszi és attól a pillanattól csak érte él.

A fiú Pestre visszatérve folytatja korábbi léha életét, a lány pedig várja a pesten eltöltendő első farsangját, amikor biztosan újra találkoznak…

Bölcsesség a könyvből:

• Ha szereted – majd elfelejted.
• Ha nem szereted – majd megszereted.
• Ha pont őt szeretad – na arra még nem volt példa.

Egy kicsit a flörtölés fokozatairól is megtudunk:

• Egy pillantás – paradicsom.
• Egy kézfogás – mennyország.
• Egy csók – … óh Istenem!

A lányok és főleg az anyukájuk számára fontos, hogy a bálokon a lányuk végig “foglalkoztatva” legyen. Mai nyelvre lefordítva azt jelenti, hogy a táncokat már jó előre elígérik a fiataluraknak.

Persze az sem mindegy, hogy milyen táncot kap valaki, mert egy sima csárdás, egy keringő és egy szupécsárdás más és más elkötelezettséget jelent. A szupécsárdásból* 14 is volt a farsangi bálon, ez ugyanis az a tánc, amely a mai diszkóban a lassúzásnak felelne meg (ha van még ilyen…, régen voltam már diszkóban, lehet hogy megint a szupécsárdás a menő)

Az egész könyv alatt próbáltam kitalálni, hogy körülbelül mikor játszódik, de nagyon kevés utalás volt rá. Egyszer említették, hogy akkoriban még nem volt a nőknek választójoguk és azóta 20 év telt el, szóval én a századforduló utáni évtizedre saccolom. Ez volt az az idő, amikor az öregek még fiatalok voltak. A mi időnktől számítva déd/ükapai időkben.

*szupécsárdás: A régi magyar társastáncok helyett divatba jön a szupécsárdás.
Az új, elsősorban párokra és nem csoportos báli táncokra épülő tánckultúra kivívta az egyház rosszallását

Azonban kiderül, hogy a szegény kislány sokkal talpraesettebb és tapasztaltabb a modern világ kérdéseiben, mint a kissé maradi vidéki rokonok.

Városi viselkedésével felszítja a megbúvó ellentéteket, mindekninek ad egy kicsit magából, amivel közelebb érzik magukat a megvetett hívságokhoz, végül…

…na ja. El kell olvasni. Lényeg, hogy jó a vége is.

Fülszöveg:

A századelő népszerű regény- és drámaírójának három regényét adjuk most közre. Csathó Kálmán színes, joviális írásainak cselekményvezetése szórakoztatóan fordulatos, alakjai lélegeznek, élnek. Csathó kerüli a zord hangulatokat, sötét tónusokat, a megoldhatatlan konfliktusokat – a fenyegető fellegeket lehetőleg elhárítja kedves figuráinak feje felől, a szerető szíveket összeboronálja, s ezen közben hiába vesznek hatalmas vagyonok: a veszteségből is származik haszon. Ennek a nosztalgikus idillnek a hátterében persze az olvasó, ha érzékeny a társadalmi mozgásokra, felfedezheti a századforduló gazdasági átrétegződésének farkastörvényeit – hiszen az úri osztály eladósodása, a hozzá nem értő gazdálkodás következtében elfoszló nagybirtokok, a pénz és a születési előjogok különválása és szembefordulása – akárcsak a Móricznál, Csathónál is – gyakran a regények alaphelyzete, sötét kontúrja. A kereteket azonban a szerelmi bonyodalmak fodulatai töltik meg, s karakteres, markánsan jellemzett alakok: kedves, bohókás, naiv vagy éppenhogy akaratos, céltudatos leányok; csélcsap, léha – vagy ellenkezőleg: korrekt, tisztességes, feddhetetlen – fiatalurak, és a zsánerfigurák: zsörtölődő, kuporgató vagy éppen nagyvonalúan tékozló, vendégszerető, de csaknem mindig csőd felé haladó földbirtokosok, savanyú vénkisasszonyok – a régi úri Magyarország megannyi jellegzetes kövülete.