Rossz.

De a könyv szórakoztató még akkor is, ha mindig tudható mi lesz a következő oldalon.

(kép és fülszöveg antikvarium.hu)

Egész gyermekkoromban elkerültek engem a Csudálatos Maryk. A legtöbb amit tudtam róla, hogy a “Keleti széllel érkezett és nem beszélt sokat…”. Most azonban egy estét kihagytam otthon és máris ezt kezdték olvasni nélkülem.

Van valami furcsa ebben a könyvben. Ez a Mary egy többnyire mogorva, szigorú dadus. Szereti a rendet és a fegyelmet, a gyerekek néha mintha tartanának is tőle. Szóval ha én gyerek lennék, semmiképpen sem szeretnék egy ilyen dadust.

De ez csak a mérleg egyik serpenyője.

A másikban olyan dolgai vannak, amelyekről a gyerekek csak álmodoznak. Tud repülni. Ismeri a csillagokat. Tud beszélni az állatokkal. Van egy varázslatos iránytűje. A barátairól már ne is beszéljünk.

Úgy tűnik, hogy a gyerekeknél ez a másik serpenyő sokkal fontosabb, mert imádják. Legalábbis a lányok. És “milyen kár, hogy már vége”. “Ugye elolvassuk majd még egyszer?”. “Azon az oldalon nem néztük meg rendesen azt a képet!”. “Van folytatása?”

Szerencsére Travers is rájött, hogy ezt itt nem hagyhatja abba, ezért írt még néhány folytatást, ami majd hamarosan jön itt is. Csak valaki adjon be egyet az antikváriumba. Legyen az bármilyen szakadt. Ezt is úgy kezdtük olvasni, hogy először sorba rendeztük a lapokat… Sebaj, számolni is mostanában tanulunk.

(Kép és fülszöveg www.antikvarium.hu)

Ez egy olyan könyv, amit azt hiszem önszántamból sosem vettem volna le a polcról, pláne nem vettem volna meg. Azonban egy kedves ismerősömnek nagyon tetszett – ráadásul kölcsön is adta – így nem volt menekvés.

Azt hiszem azt már az elején elárulhatom, hogy nem csalódtam a könyvben: nem tetszett. Ennek azonban a valódi okára nem sikerült rájönnöm.

Eleinte túl sokat filozofáltak és semmi sem történt benne. Lefestettek egy igen jóképű srácot, akiről még férfiak is állították, hogy jóképű.

A festő edig megfestette a képet, majd jött egy gonosz lelkű barát, akiben én nem láttam a gonoszt – hacsak nem kettőt lapoztam valahol és pont ott írtak róla.

A jólelkű srác, akit Doriannek hívnak a saját képét meglátva azt kívánja, hogy bárcsak ő maradhatna mindig ilyen és a kép öregedne helyette. Aki a fülszövegbe beleolvasott, az persze tudja, hogy ez meg is fog történni. De ahhoz, hogy erre Dorian is rájöjjön még bele kell szeretnie egy lányba, majd ki kell ábrándulnia belőle. Ez a “kiábrándulás” az első lépés életének lejtőjén, ekkor kezd el a kép öregedni.

Amikor ő ezt észreveszi, akkor kb. 2 sorban elintézi a könyv (“Hirtelen eszébe jutott a kívánsága és megértette…).Ez egy kicsit sok (vagyis valójában kevés) volt így nekem, ezért itt néhány hétre polcra is került, hogy szedje össze magát végre rendesen.

Nagyonkék után kapott egy második lehetőséget és még néhány nehezebb szakasz után végre történni kezdett valami a könyvben, de addigra Dorian már 38 éves, az életben már _MINDENT_ kipróbált – viszont kinézetre egy cseppet sem változott: még mindig az a jóképű srác.

Persze van mondanivalója a könyvnek és meg is lehet találni benne, de engem a XIX. századi angol előkelőségek világa és protokolljai annyira untattak, hogy elvette az egésznek az ízét.

Egy ideig azt fontolgattam, hogy ezt a könyvet legjobb lenne diafilmként kiadni, mert a cselekménye simán beleférne 10-15 képbe…

Elnézést Oscar Wilde és a könyv kedvelőitől, talán nőnöm kell még…

Hugh Laurie története könyvben olyan, mint Guy Richie filmjei, A Ravasz, az Agy…, vagy éppen a Blöff.
Vérbeli angol humor, csibészes gonosztevők. Nem túlzás azt állítani, hogy miközben azért mégiscsak egy feszültséggel teli, pergő, izgalmas krimit tart az olvasó a kezében, úgy érzi, a könyv mellé egy Monty-Python előadásra is jegyet váltott. Mert szinte nincs olyan bekezdés, amin ne nyerítene önfeledten. Laurie szarkasztikusan ironikus humora zseniális – ezek után érthető, honnan is merítette magának Dr. House karakterének legfőbb jegyeit.

London Review: “Repülővel utaztam Nápolyból Milánóba. Gyűlölök repülni, de Laurie könyve úgy lekötött, hogy észre sem vettem, amikor földet értünk. Szívből ajánlom mindazoknak, akik félnek a repüléstől es azoknak is, akik egyszerűen csak maradéktalanul jól akarják érezni magukat. Már várom a folytatást, és csak remélni tudom, hogy az elég hosszú lesz ahhoz. hogy egy tengerentúli úthoz is erőt adjon nekem.”

New York Times: “Megemelem a kalapom Lauire előtt! Igazi mestere az angol humornak, amit mi, amerikaiak sajnos legfeljebb csak könyvekből ismerünk. Ha ilyen jól ír, kíváncsi vagyok, igazi orvosnak is megállná-e a helyét? Ja, és ha film készül a könyvből, én ragaszkodom hozza, hogy Thomas Langot csakis Hugh Laurie játssza!”

Los Angeles Chronicles: “Zseniális! Ha Laurie első könyve ilyen jó, milyenek lesznek a következők? Mert remélem, lesznek! Thomas Lang a legszerethetőbb balfék bérgyilkos, akinek a történetét valaha papírra vetették. Egyetlen bajom volt csupán a könyvvel: annyira élveztem, hogy villámgyorsan végeztem vele. Még, még, még!”

Laurie magáról és írásról: “Sokkal jobban szeretek írni, mint színészkedni. Írás közben bármikor elnyújtózkodhatom a kanapén, majszolhatom a kedvenc csokim es lógázhatom a lábam is, ha akarom. Ellenben ha filmezek, lehet, hogy tizenötször is meg kell ismételnem ugyanazt az unalmas jelenetet. Hiába, mindig is a sekélyes örömök éltettek igazán.”

Kulka János előadásában
Fordította Ördögh Bálint

Ott kellett volna gyanút fogjak, hogy négy marketing idézettel próbálják meg eladni a könyvet. Túl sok ilyen idézetet láttam már gyártás közben. (Aki esetleg még nem látott volna ilyen folyamatot: A termék alkotói megírják ezeket, aztán valakinek a szájába adják.  Az ilyen idézetek sokszor a termék tényleges elkészülte előtt megvannak…)

Aztán a hangosköny dolog sem nagyon jön be – persze erről nem ez a könyv tehet. Hangoskönyvet akkor hallgatok, amikor valami olyan idősávot kell kitölteni, amiben valódi könyvet nem lehet olvasni. Pl. BKV, vezetés, séta… Ez azonban sokkal kevésbé rugalmas, mint könyvet kézbevenni és letenni, mert ha az autóval odaérek, akkor nem fogok még egy kört vezetni és addig tovább hallgatni. Az pedig a legritkább esetben történik meg, hogy pont egy fejezet végén kelljen leszállni a metróról. Az ilyenkor felmerülő zavaró körülményekről ne is beszéljünk. Sokszor arra lettem figyelmes, hogy nem értem hol tartunk.

A könyv maga pedig a legkevésbé sem vicces, nagyon vontatott a történet, sokszor hiányzik az igazi motiváció a cselekmények mögül (egy csók miatt életet kockára tévő szerelem? na ne!).

A balek az, aki meghallgatja. Tag-eket sincs kedvem írni hozzá.