Ez alkalommal egy milliomost próbál levadászni és így eljutni Rio de Janeiro-ba.

Én személy szerint mindaddig a milliomosnak szurkoltam, amíg az el nem követett egy megbocsáthatatlan hibát: sikeres elmenekülése után levelet írt a visszahagyott szerelmének. Persze a nőt már Osztap kezelésbe vette pontosan erre várva és újra a nyomára bukkant a milliomosnak.

A pénz azonban nem boldogít, különösen ha senki sem tudhatja, hogy milyen sok van.

Ugyan kevesebbet, de még könyveket is olvasok. Szerencsére nem a Valóvilágot nézem helyette (de ha Alekosz továbbra is így viselkedik lehet, hogy nem bírom megállni és kiszavazom), több a gitár és a weboldal fejlesztés mostanában. Meg nem is volt olyan könyv, ami tényleg lekötött volna. Faludyval megakadtam Recsk előtt néhány tíz oldallal, azóta a radiátoron melegszik. Ez  azonban egy jó könyv volt és így ismét életet lehelhet a blogba.

Ilf Petrovot 5 perccel ezelőttig egy embernek gondoltam, de kiderült valójában két különböző személyről van szó, akik műveiket általában együtt írták.

A tizenkét szék egy szatirikus történet a kapzsiságról az 1920-as években. Székbe rejtett kincseket keresve bolyongunk Oroszorzágban a egyesével becserkészve és levadászva őket. A bolyongás közben sok emberrel megismerkedhetünk és eléggé szomorú világot ismerünk meg: az emberek kapzsisága határtalan. Az egyetlen – talán – önzetlen esemény az adakozás a koldulóknak.

Ippolit Matvejevics (a főszereplő) Klavgyija Ivanovnának (anyósának) halálakor megtudja, hogy korábbi gazdag életük brilliánsait az utolsó pillanatban Klavgyija Ivanonvna egy székbe rejtette. Ezt a ráadásul meg is gyónta Fjodor atyának (pap).

A történet be is indul, mindketten – egymás tudta nélkül -  a kincs üldözésére indulnak.

Az üldözés közben Ippolit Matvejevics összetalálkozik a nagy kombinátorral, Osztap Benderrel. Ő a történetet megismerve azonnal 70% részesedést kér a segítségéért és 50%-ot meg is kap. Ettől a pillanattól átveszi a parancsnokságot és agyafúrtságát a kincs keresésére fordítja. A parancsnokságot annyira átveszi, hogy ettől fogva akár főszereplőnek is nevezhetjük.

Az könnyen bebizonyosodik, hogy az Osztap Bender segítsége nélkül Ippolit Matvejevics talán egyetlen széket sem találna meg, így olvasóként még örülhetünk is megjelenésének, hiszen nélküle unalmas lenne a könyv.

A székek becserkészése nem könnyű feladat, de sikerül. Még azt is elárulom, hogy a kincs is létezik…

Az ilyen könyvek olvasásakor mindig felmerül bennem, hogy miként jelenhettek meg a kommunizmus idején – hiszen éppen a rendszer fogyatékossága miatt kialakult furcsaságokra világítanak rá.

A legfeketébb fekete humor.

Tényleg sokkal jobb volt mint a Börtöntöltelék, de azért nem bántam különösebben, amikor az utolsó oldalra értem. Azt hiszem végeztem a fekete humorral.

Kicsit tétováztam, mert nem éreztem, hogy Horn Gyula tevékenységének a leírása különösebben le tudna kötni. Másrészt abban az időben az iskola miatt nem sokat foglalkoztam a politikával mert nem is érdekelt, ezért jó ötletnek tűnt egy kis áttekintést nyerni.

Horn Gyula nem lehetne a barátom, még ha könyörögne sem, ugyanis robotokkal nem barátkozom. Márpedig a könyv alapján Horn Gyula egy önző robot.

A könyv 333 oldalán keresztül egyetlen alkalommal sem voltak emberi érzelmei. Mindig mindent pontosan elvárt és elvégzett, a legkisebb pontatlanság és figyelmetlenség is felizgatta.

Persze az ország érdeke egy ilyen politoholic vezető és a többi miniszterelnökök könyvét nem olvastam. Így nem tudom őket összehasonlítani.

Nekem szimpatikusabb lenne egy emberi érzelmekkel rendelkező miniszterelnök. Akkor talán még robotként is lehetne a barátom.

Ennek ellenére érdekesnek találtam a könyvet, mivel bepillantást engedett a parlamenten belüli munka folyamatába a számítógépek előtti iktatós/papíros időkben. Az is bebizonyosodott, hogy a titkárnőknek (itt asszisztenseknek) komoly befolyásuk van a  főnöki szobában meghozandó döntésekre. Ha a titkárnőknek lenne egy földalatti mozgalmuk, akkor napokon belül megoldhatnák akár a globális felmelegedést vagy a pénzügyi válságot. Közben a főnökök azt hinnék, hogy ezt ők maguk érték el.

Az olvasás közben folyton az járt a fejemben, hogy mik azok a részek, amelyek nem kerültek be a könyvbe, mert titok vagy Horn Gyula kihúzatta. Talán egyszer véletlenül elmosolyodott, de nem meri beismerni?

Eleinte sokat szemeztem vele, mert belelapozva igen tömör oldalak fogadtak.

Aztán eljött az a nap, hogy éppen nem volt mit olvasnom, beraktam a táskámba és a metrón belekezdtem. A huszonegynéhány perc gyorsan elrepült, csak arra eszméltem, hogy már le is kell szálnom.

Ebből talán már kiderült, hogy érdekesen indult a könyv, két világháború közötti időszakba Budapestjébe csöppenünk bele és a kis Palikát látjuk felcseperedni.

Bevallom ez a rész volt a legjobb. Talán Márai Egy polgár vallomásaihoz hasonlítható a leginkább.

Persze Pál elkezd felnőni, iskolába jár, szakmát választ, dolgozni kezd, írásba fog, politikai és szakmai ideológiák között keresi a helyét, utazgat, megnősül, vidékre költözik…

Valahogy idáig jutottam. A Vallomás rész végéig.

A Búcsúnál nagy törés történt, nem tudott tovább lekötni és visszakerült a tulajdonosához. Bocs.

Fülszöveg:

Vallomást tesz Granasztói Pál ebben a különös könyvben, azoknak az őszinteségével, akik megkönnyebülten akarják elhagyni emlékeiket, kötöttségeiket, mindazt a szorító köteléket, amelyet származás, neveltetés, kor és kudarcok raktak egykor rájuk. Családjáról vall, környezetéről, a két háború közötti polgári-nemesi-értelmiségi ifjú életéről, vívódásairól, útkereséséről, tévedéseiről és kudarcairól, egykori álmairól, amelyek semmiképpen sem valósulhattak meg a felszabadulás előtt, s utána is csak hosszú évek múltával. “… eltelt sok év – írja -, s mindnyájan – én is – már mások lettünk, szenvedtünk, de gazdagodtunk is. Megbékülök hát, ha végezhetem a dolgomat, s ha ki-ki végezgeti azt, amihez ért. Mert kezdem azt hinni minden rend egyik alapjának, hogy az emberek azt csinálják, amihez értenek, és a dolgokat csak azok csinálhassák, akik értik”. “Sok mindenért nem kell ma már küzdeni, amiről ebben a könyvben keseregve, lázongva írtam, ami miatt visszavonultam” – írja tovább, majd ezt mondja: “Ebben a könyben sok szó esett a múltamról. Talán úgy is tűnhetett, mintha fájdalmas ízzel, visszavágyva gondolnék reá. Mindig fáj búcsúzni attól, ami a miénk is volt, ami életünknek egy darabja volt. Még egy lassan eltűnő, fehér hajó képe a Duna szigetfalui kanyarulatában, a parti füzesek sorfala között is olykor fájdalommal töltött el, mert azt a hajót úgy többé nem láthattam, és mert ezzel is egy lépést tettem a halál felé. De jönnek az új hajók, a nagyobbak, szebbek! A búcsú hát csak egy olyan múltnak szól ebben a könyvben, amely végérvényesen elmúlt, hiszen attól, ami tovább él, ami jön, elbúcsúzni nem lehet. Márpedig valami tovább él, tágul bennem – bennünk.” Vall Granasztói Pál múltjáról, és búcsúzik tőle, teli bizakodással a jövő iránt. Mély gondolkodású, rendkívül finom stílus, választékos kifejezésmód teszik a könyvet élvezetes olvasmánnyá.

Az első elbeszélés után éreztem, hogy ez egy jó könyvnek ígérkezik. Kicsit talán tartottam is tőle, hogy nagyon magasan kezdett és nehéz lesz ezt a színvonalat tartani, de nem volt vele gond. Sőt.

Nem tudom vele estek-e meg ezek a kalandok (állítólag a legszemélyesebb történetek), vagy csak úgy potyognak belőle. Mindnek a végén azt éreztem hogy NA NEHOGY MÁR MOST LEGYEN VÉGE! Szívesen olvastam volna tovább is a 4-5 oldal alatt megismert és megkedvelt szereplőkről. Mind megérdemelne egy-egy könyvet.

Tóth Krisztinának a honlapja alapján még több kötete is van, majd vetek még azokra is egy pillantást.

Fülszöveg:

Első ízben jelentkezik novellákkal a népszerű költőnő. Írásaiban a legszemélyesebb történeteken keresztül idézi meg a hetvenes éveket.

Christopher megtalálja a kutyát (a kutyát egyébként Wellingtonnak hívják és a szomszéd néni a gazdája), majd elhatározza, hogy kinyomozza ki tette. Ez egy átlagos kisfiúnak sem lenne egyszerű feladat, azonban Cristopher minden, csak nem átlagos: autista.

Más szemmel nézi a világot, mint mi. Ha valami logikus, akkor azt nagyon könnyen megérti és eltárolja. Ha valami egy kis képzettársítást igényel, akkor igen kemény logikus gondolkodással talán meg tudja oldani a korábbi tapasztalatai alapján, de sokszor kerül így zsákutcába.

Miféle zsákutcák ezek? Az emberi arcok “olvasása” számára bonyolult feladat. Egy felvont szemöldök vagy egy ráncolt homlok semmit sem mond, hacsak nem tudja összepárosítani azt az iskolában tanult smile-gyűjteményével és az alapján megoldani ezt a feladatot.

Egy metafora megértése sem könnyű a számára: “Szeme mint az acél, szikrát úgy hányja” – hiszen az ember szeme nem hány szikrát. (A hasonlatokkal már más a helyzet. Azokban van könnyen érthető kapcsolat a két rész között, így azokat szereti: “Bolyhos felhők vonultak az égen, mint megannyi hófehér bárányka.“)

Emellett van még neki szigorú napirendje, szabályai (pl. idegenekkel nem beszélünk) és jól ismert környezete. Mindezek segítik őt a mindennapi életben.

Az új helyek iszonyú terhet jelentenek a számára, mert mindent meg kell figyelnie. Ha a megfigyelendő dolgok már elviselhetetlen szintre érnek, akkor könnyen pánikba kerül és próbálja ismét elfogadható méretűre zsugorítani a világot (becsukja a szemét, visít…). Szóval nem könnyű vele, persze ez nam az ő hibája.

A nyomozás jól halad, talán nem nagy spoiler ha elárulom, hogy ki is nyomozza a tettest, de addig még soksok esemény történik vele, sok számot  köbre emelünk még nyugtatásképpen és azt hiszem kevésszer fogjuk letenni a könyvet. Ha stílusosak akarunk lenni, akkor olvassuk el a könyvet 2szerre, 3szorra, 5szörre – de semmiképpen sem 4szerre, mert az nem prímszám.

Nagyon jó könyv, nagyon jól visszaadja egy autista fiú életét és gondolatmeneteit.

Fülszöveg:

A tizenötéves Christopher autista: nagyon sokat tud a matematikáról és a fizikáról, de nagyon keveset az emberi érzelmekrõl. Nem szereti, ha hozzáérnek, és nem hajlandó megérinteni semmit, ami sárga vagy barna. Ûrhajós szeretne lenni, de még sohasem járt a szülei nélkül az utcájukon túl. És alighanem õ a világirodalom egyik legkülönösebb nyomozója – egy este ugyanis a szomszédasszony kutyáját döglötten, vasvillával átszúrva találja a kertben, és elhatározza, hogy kinyomozza, ki ölte meg.

Így kezdõdnek Christopher különös kalandjai, melyek során nemcsak a kutya gyilkosának kilétére derül fény, hanem ennél jóval fontosabb dolgokra is, amelyek sok mindent megváltoztatnak mind az õ, mind a szülei életében…

Mark Haddon bámulatos beleérzéssel ábrázolja az autista fiú végtelenül racionális gondolkodását, sajátos érzelemvilágát, s könyve izgalmas és megható olvasmány lehet gyerekeknek és felnõtteknek egyaránt.

Az angliai Oxfordban élõ Mark Haddon tizenöt gyerekkönyv szerzõje, emellett illusztrátor és forgatókönyvíró. A kutya különös esete az éjszakában elsõ felnõtteknek (is) szóló könyve, amely az elmúlt idõszak egyik legnagyobb világsikere, és Angliában megkapta az év legjobb gyerekkönyvének járó díjat.

Figyelem, ha valakit zavarnak a “kurva”, “buzimaca”… kifejezések, inkább ne olvassa el ezt a könyvet és emiatt ezt a beszámolót sem…

Őszintén szólva fogalmam sem volt róla, hogy mi ez a könyv és egyáltalán miről szól. Még a borítója, vagy a fülszövege sem volt elérhető, mert egy HVG oldalba volt burkolva az egész – azt hiszem “Gázálom” volt kb. a cím helyére írva vastag betűkkel.

A könyvet kinyitva a Fehér Holló Könyvek logója és a kékes háttér már valami ízléseset sejtetett.

A helyszín Párizs, a 60-as de már inkább a 70-es évek. Egy Rosa mama nevő mama kurvagyerekeket pátyolgat. Azaz inkább pesztrál, mert fizetnek neki érte. Ha nem fizetnek az sem baj, ő akkor is szereti a gyerekeket, de ezt kifelé nem mutathatja, mert akkor vége lenne az üzletnek.

Beletelik néhány oldalba, hogy pontosan kiderüljön mit is takar a kurvagyerekek kifejezés, de szerencsére nem azt, amit akár gondolhatnánk is. Ezeknek a gyerekeknek az anyjuk prostituált és véletlenül (vagy néha szándékosan is) gyerekük született. Foglalkozásuk miatt a Gyámhatóság elvenné tőlük a gyereket, ezért Rosa mamára bízzák őket és rendszeres apa anyanázst küldenek neki.

Momó (azaz Mohamed) is így került hozzá, rendszeresen érkeznek is a csekkjei és jól megvannak Rosa mamával. Talán még egy kicsit szorosabb is a kapcsolatuk, mint a többiekkel.

A könyvben Momó szemén keresztül ismerkedünk meg ezzel az egész – meglehetősen furcsa – világgal, amiről én személy szerint el sem hittem volna, hogy létezik. (Pedig ez egy önéletrajzi ihletésű könyv, tehát létezik.)

Furcsa egy gyerek szemén keresztül látni ezt a világot, amelyben mindenféle nemzetek és népek élnek egymás mellett többnyire békében. Az arab gyereket zsidó mama neveli, emiatt járatos a zsidó hitben, ismeri a fontosabb imádságokat. Közben egy arab férfi tanítgatja az iszlám világra is, de sokat hall a francia irodalomról Victor Hugo Nyomorultak című könyve miatt. Azután egy francia család is bekapcsolódik a képbe, akik nagyon barátságosak az arab fiúval. Van itt még egy szenegáli buzimaca, aki korábban bokszolóként kereste kenyerét, de rájött, hogy rossz nembe született és melleket csináltatott magának. Mostanában már vágatni is szeretne valamit.

A történet Rosa mama megöregedéséről és elmúlásáról szól. Ebben a folyamatban egyre kevesebb kiskrapek van körülötte, egyre jobban foglalkoztatja, hogy szeretne egyszerűen meghalni, de ebben a civilizált világ nem akar neki segíteni – azaz nem segíthet neki. Erről a folyamatról szól ez a könyv, hogy hogyan támogatja őt ebben Momó, mindeközben 10 (majd hirtelen 14) évesként milyen nehéz neki elválnia Rosa mamától és hirtelen felnőttként viselkednie.

Ebben a vívódásában segítik őt a másoktól hallott bölcsességek és tanácsok, amelyek között vannak közismertebbek és ritkábban hallottak is:

• Nem lehet szeretet nélkül élni
• Félelem az ember legjobb barátja
• A segg, az a legszentebb a féfinál

Nagyon érdekes, néha idillinek tetsző könyv egy kegyetlen világból. Megéri elolvasni – akár a MEK-ről is letölthető.

Hogyan íródik a humoreszk? A humor embere elővesz valami teljesen hétköznapi dolgot, ami valószínűleg minden olvasóval megesett már. Felvezeti ezt a hétköznapi dolgot egy szép kis történettel, majd megspékeli egy “kis” erős túlzással, esetleg még ad hozzá egy kis további túlzást és a végén magasan fennhagyja a labdát, hogy a kedves olvasó üthesse le vagy leüti ő maga. Magyarul:

Van egy lány kutyánk, aki rá sem pillant a fiú kutyákra. Ugyanez fordítva is igaz. Az év nagy részében. Azonban eljön az a kutyaidőszak, amikor minden kutya megbolondul. (Hétköznapi dolog.) Próbálják elkergetni a fiú kutyákat, de nem megy. Kövekkel dobálják őket és a kutyák visszadobálják a köveket. (Erős túlzás). Leborotválják a lánykutya bundáját, hogy ronda legyen, de ettől csak meztelen lesz és a fiúk már be is törnek a lakásba. (Még további túlzás). Aztán mindennek hirtelen vége szakad, újra kedves kis kutyusok lesznek. (Magasan hagyott labda.) Aztán kiskutyái születnek a lánykutyának. (Hát itt ő üti le a labdát.)

Az a baj ezzel a könyvvel, hogy nem lehet minden humoreszk egyformán jó. Ezért a kevésbé jók alatt unatkozunk – ne adj isten kettőt lapozunk.

A másik baj, hogy bele lehet fásulni ezekbe, még ha jók is.

Szóval ha valaki kedvet kap hozzá, akkor apránként adagolja magának. Mert azért vannak itt jó történetek dán és svéd pornófilmekről, szülő-gyermek gondokról, titkos bulikról, összeesküvésekről…

“Amikor visszapillantok a gyerekkoromra, nem is értem, hogyan éltem túl. Természetesen nyomorúságos gyerekkorom volt – a boldog gyerekkor egy hajítófát sem ér. A szokványos nyomorúságnál persze rosszabb a nyomorúságos ír gyerekkor, de még ennél is sokkal rosszabb a nyomorúságos ír katolikus gyerekkor” Így kezdődik Frank McCourt regényes memoárja, melyről amerikai méltatója a következőket írta: “McCourt sajátosan lírai és sajátosan ír hangja többek között James Joyce-ot idézi. Ugyanolyan elragadó és ugyanolyan jókedélyű. De ahogy McCourt és társai a nyomorral küzdenek, abban van valami bátor drámaiság, ami közelebb áll a mi korunkhoz. Ezek az emberek soha nem merülnek el az önsajnálatba (nem engedhetik meg maguknak), soha nem vész ki belőlük a tűz. McCourt nevét csupa nagybetűvel fogják beírni az emlékiratok nagy könyveibe.” Frank McCourt a világválság sújtotta Brooklynban látja meg a napvilágot, frissen Amerikába emigrált, ír szülők gyermekeként, majd az írországi Limercik nyomornegyedeiben nevelkedik. Édesanyjának, Angelának nincs miből ennivalót vennie a gyerekeinek, mivel az apa, Malachy csak nagyritkán dolgozik, s ha igen, akkor is elissza amit keres. A léha, felelőtlen és megbízhatatlan apa csupán egyvalamit tud nyújtani gyermekének: a történetet, a mesét. Franknek az életet jelentik apja meséi Írország megmentőjéről, Cuchulainről, és az Angyalról, aki a kisbabákat hozza az édesanyjának. Talán a történeteknek, a meséknek köszönhető, hogy Frank túléli a viszontagságokat. Pelenka helyett rongyokba bugyolálva, egy disznófejnek könyörögve a karácsonyi vacsoráért, az út szélén lehullott széndarabok után kutatva tűrni a nyomort, az éhezést, a rokonok és a szomszédok közömbös kegyetlenségét – azért él, hogy elmondhassa a saját meséjét, ékesszólóan és megbocsátón.

(kép és fülszöveg www.antikvarium.hu)

Ha egy rövid idézettel szeretném jellemezni ezt a könyvet, akkor a következőt választanám:

-Ha rossz leszel, akkor majd a pokolra jutsz.
-Mi az a pokol?
-Majd megtudod!

Szóval ez a könyv arról szól, hogy megtudjuk.

Megtapasztaljuk, hogy milyen egy gyermek szemével látni a szegénységet, az alkoholizmust és a megaláztatást. Fogunk éhezni és élet halál között lebegni. Tanulunk a vallásról, de nem értünk belőle semmit. Járunk iskolába, de kérdeznünk nem szabad. Újabb és újabb remények gyúlnak, de sajnos mind hamvukba halnak.

Aki az Oroszlánkirályon sírt, az semmiképpen se olvassa el ezt a könyvet. Azonban ha valakinek vannak gyermekei, vagy szeretne gyermekeket – annak jól jön majd ez a könyv. Mert meg lehet tanulni belőle, hogy a gyermekek látják (és hogyan látják) a körülöttük lévő eseményeket, azonban tapasztalatok híján csak a szülőkre támaszkodhatnak, az ő magyarázatuk alapozza meg az ő életüket. A fundamentalista vallásosság úgy tűnik nem jó magyarázat az élet dolgaira, mert akkor saját kútfőből fogják kitalálni a valóságot – csak talán egy kicsit később.

Végül néhány érdekes sztori a könyvből, amelyek megmaradak bennem:

Iskolakezdéskor egy oldalon keresztül taglalja a könyv, hogy miért lehet verést kapni…

A diákot, aki gondolkodik és kérdéseket tesz fel (“Nem olyan perverz mint…”, “Mi az a perverz?”) megszégyenítik.

“Nem vagyok malaszttal teljes, így nem lehetek elsőáldozó.” Azt hiszem én sem tudom mi az a malaszttal teljes, pedig hallottam ám sokat.

Egy angol újságban megjelent egy cikk a fogamzásgátlásról, ami csak a terítés után derült ki. Emiatt a cégnek el kellett mennie mindenkihez, hogy kitépjék a 16. oldalt az újságból, mert az káros az ír nép számára – ahol ugyanis tilos a fogamzásgátlás. Persze emiatt a “feketepiacon” felértékelődött a itépett oldal ára, amit az újságkihordók gyorsan ki is használtak.

Szóval így éldegéltek.

A könyv sokszor letehetetlen, ezért esténként csak óvatos adagokban javallott.