Olvasónapló » izrael

Al Ghaoui Hesna: Háborúk földjén

spg — Thu, 14 Jul 2011 06:27:24 +0000

Biztosan mindenkinek feltűnt már a Híradóban vagy a Panorámában a göndör hajú csaj, aki mindig füstoszlopok és felzaklatott emberek között áll mikrofonnal a kezében, küzd a széllel és a tűző nappal és közben egy háborúról tudósít.

Nekem mindenesetre feltűnt. Az egészben talán az a legkülönlegesebb, hogy a bejelentkezéskor elmondják kacifántos nevét, feltűnik a képernyőn – majd magyarul szólal meg.

Azért vettem kezembe ezt a könyvet, hogy megtudjam miként kerül ezekre e helyekre és hogyan lehet olyan helyeken forgatni, ahol az ott lakók is csak félve merészkednek elő.

Minden úgy kezdődik, hogy kap egy telefonhívást: “Hesna, el kellene menni…”. Ezután indul a csomagolás, felszerelés összekészítése. A reptéren ugyanazokba a korlátokba ütköznek, mint minden más földi halandó: fizet a többletsúlyért a szűkös keretből vagy könnyít a csomagon.

Érkezése után, de sokszor már előtte is előveszi kapcsolatait. Segítségükkel megtalálja a megfelelő helyi szálakat, akik segítenek majd neki eljutni/bejutni a legvadabb helyekre is.

A nap végén irány a közvetítőközpont, fésülködés, stopper indítás majd egy percbe kell belesűríteni mindent, ami aznap történt. Ha vége, akkor egy kis alvás majd indul a következő – hasonló – nap.

Talán ez a özvetítőközpontot a legfurcsább hely: egy teljes iparág épül a háborús tudósításokra. Itt kitelepült stúdióban lehet műholdas kapcsolatot és boxot bérelni a bejelentkezésekre. Ha a háború véget ér, akkor mindent felpakolnak és mennek a következőbe. Az emberiség egyenlőre gondoskodik a megélhetésükről.

Menyugtató hogy nem csak engem mint nézőt, hanem magát a riporert is foglalkoztatja a kérdés: meddig hír a hír, hol van a határ a hír és az ott élők magánélete között… Hol kezdődik a szenzációhajhászás…

Kishon Efrájim: A Zanyja Krausz

spg — Fri, 05 Sep 2008 17:05:00 +0000

“Hogyan íródik a humoreszk? … A humor emberének van egy kis pepita fedelű notesze, amelyben emlékművet állít a legsziporkázóbb ötleteknek, amelyek olykor véletlenül eszébe jutnak neki, vagy hozzátartozóinak, vagy egy másik humoristának néhány évvel ezelőtt. A színvonalas, kacagtató karcolat benyújtási határidejének közeledtével lázasan keresgélni kezdünk tehát az irodalmi témák eme kincsesbányájában, és többnyire még csak egy akkorka ötletet se találunk benne, mint a cinege fánkja…A notesz eredménytelen böngészésének befejeztével rendszerint friss anyag után nézek, abban a biztos tudatban, hogy az agyam mélyéről egyetlen valamirevaló ötletet sem sikerül majd előhalásznom… Már beszéltem erről különböző neves pszichológusokkal is: föltárták előttem, hogy gyermekkoromban anyám egy viccet mesélt nekem, amit minden valószínűség szerint nem értettem meg, és ennek a fiatalkori traumának a hatására erős ellenállást fejlesztettem ki magamban a humor mindenfajta megnyilánulásával szemben…” Hogy Kishon-Kishontnak igaza van-e önnön humora komor megítélésében – ezt döntse el a Nyájas Olvasó, aki a szerző humoreszkjeinek immár harmadik válogatott kötetét kapja kézhez az ugyancsak Izraelbe szakadt hazánkfia, a jeles karikaturista, Zeév Farkas illusztrációival..

Hogyan íródik a humoreszk? A humor embere elővesz valami teljesen hétköznapi dolgot, ami valószínűleg minden olvasóval megesett már. Felvezeti ezt a hétköznapi dolgot egy szép kis történettel, majd megspékeli egy “kis” erős túlzással, esetleg még ad hozzá egy kis további túlzást és a végén magasan fennhagyja a labdát, hogy a kedves olvasó üthesse le vagy leüti ő maga. Magyarul:

Van egy lány kutyánk, aki rá sem pillant a fiú kutyákra. Ugyanez fordítva is igaz. Az év nagy részében. Azonban eljön az a kutyaidőszak, amikor minden kutya megbolondul. (Hétköznapi dolog.) Próbálják elkergetni a fiú kutyákat, de nem megy. Kövekkel dobálják őket és a kutyák visszadobálják a köveket. (Erős túlzás). Leborotválják a lánykutya bundáját, hogy ronda legyen, de ettől csak meztelen lesz és a fiúk már be is törnek a lakásba. (Még további túlzás). Aztán mindennek hirtelen vége szakad, újra kedves kis kutyusok lesznek. (Magasan hagyott labda.) Aztán kiskutyái születnek a lánykutyának. (Hát itt ő üti le a labdát.)

Az a baj ezzel a könyvvel, hogy nem lehet minden humoreszk egyformán jó. Ezért a kevésbé jók alatt unatkozunk – ne adj isten kettőt lapozunk.

A másik baj, hogy bele lehet fásulni ezekbe, még ha jók is.

Szóval ha valaki kedvet kap hozzá, akkor apránként adagolja magának. Mert azért vannak itt jó történetek dán és svéd pornófilmekről, szülő-gyermek gondokról, titkos bulikról, összeesküvésekről…

Chaim Potok: November a küszöbön

spg — Thu, 07 Feb 2008 15:36:00 +0000

Az egykori Szovjetunió ellenzékének története a huszadik század egyik legdöbbenetesebb históriája. Némelyek – mint például Andrej Szaharov – már azelőtt is hősnek számítottak, hogy az ellenállás útját választották. Mások, így Vologya és Mása Szlepak is csak azután lettek naggyá, hogy előléptek a homályból. Az összes ellenálló nyilván nem szerepelhet e lapokon, könyvemet azonban mindnyájuknak ajánlom – írja Chaim Potok műve bevezetőjében.

www.libri.hu

Ez a Chaim Potok könyv nem olyan, mint a korábbiak. Leginkább dokumentumregénynek nevezném – egy kis személyes szállal benne.

Szóval, ha valaki azért kezdené el olvasni, mert a korábbi Potok könyvek vívódásait szeretné újra átélni, akkor ne tegye.

Ennek a könyvnek a szereplői nem vívódnak, nem keményvonalas zsidók hanem szenvedő alanyok. Szenvedő alanyai a rendszernek, amiben élnek.

Ezt a rendszert a könyv elején, a rendszer elején élő szereplők még szeretik. A következő nemzedékek azonban már látják rajta a réseket, fellépnek ellene vagy inkább csak bujkálnak.

A könyv első egyharmada alatt sikerült kilábalnom a nem-Potokos-könyv csalódásból. Persze a fülszöveg már sejtette, hogy valami nem egészen olyan, de ekkora fordulatot nem vártam. Egyébként részben a fülszöveg miatt vettem meg, mert reméltem, hogy ezen a sztorin keresztül kicsit tisztul a kép a kommunizmus és a Szovjetunió történetével kapcsolatban. Számomra így jobban megmaradnak az események, mint a történelemkönyvek lapjain keresztül.

A történet miatt nem rágtam le a körmömet és nem voltak gondjaim azzal, hogy esténként abbahagyjam az olvasást – azonban unalmasnak nem nevezném. Érdekes volt a megpróbáltatásokat olvasni. Érdekes, de nem megdöbbentő, mert a világnak ezen a táján már sokat hallottunk róla.

Ilyen történetek hallatán mindig elgondolkozom rajta, hogy vajon hol lennék én ma, ha nem lett volna rendszerváltás. Hős párttagként kitüntetéseket vennék át, vagy Szibériában fagyoskodnék? Esetleg külföldön élnék? Netalántán jeggyel a kezemben állnék sorba kenyérért?

Én azt hiszem a külföldön élnéket választanám ezek közül, de ki tudja.

Összegzésképpen, nem egy megragadó bájos családtörténet, hanem inkább egy korrajz vagy kritika a Szovjetunióról és visszásságairól. Mert ugye azért nem lehet onnan emigrálni, mert ott jó és akkor pedig miért akarna bárki is emigrálni és rossz hírét kelteni a rendszernek…