(kép és fülszöveg hangoskonyv.hu)

Ha Örkény idejében már a a hangoskönyvek és a repülés is köznapi dolgok lettek volna, akkor az ajánló akár a következőként is szólhatna: “Amennyiben hosszú repülőútra indul győződjön meg róla, hogy biztosan becsomagolt magának néhány egypercesekből álló hangoskönyvet. Ezek társaságában még ha elszunnyad is egy-két órára nem kell azon törnie a fejét, hogy ugyan miért ő a gyilkos, hiszen a könyv elején még annyira barátságos szereplő volt. Ébredés után garantáltan mindig új kalandok várnak új szereplőkkel és persze új helyszíneken. A novellákban és a való életben is.”

Mi mást lehet mondani? Szerintem kicsit túl sok hangsúlyt fektet a szereplők nevére, amelyek persze nem a ma megszokott Kis/Kovács/Fábián, hanem Rotspeiler/Rubolán/Hoffsteinné*.

A történetek többnyire frappánsak és fordulatosak. Azaz érdekesek. Esetenként maga az író levonja a következtetést, de alkalomadtán rábízza az olvasóra, hogy ellenőrizze ébren van-e még.

* A példaként felsorolt nevek a képzelet szüleményei, a valósággal való bármilyen egyezés a véletlen műve.

Für Anikó hangja még a szomorú pillanatokban is vidámsággal van tele.

Kern András Pepin bácsija pedig egyenesen “megszólal”.

Az események egy sörgyárban és a körül játszódnak, nincs igazán történet, pilanatokat ragadunk meg az életből és vizsgáljuk meg őket jobban, többnyire Maryska szempontjából.

Hiszen ő mesél. Francin csak ritán szólal meg, Pepin bácsinak a monológjai svejki sztorizgatásokhoz hasonlítanak, az események – olykor véresek is – pedig pörögnek.

Könnyedségénél fogva észre sem vesszük és már a végén vagyunk. Nem hagy maradandó lelki nyomokat, de az “Unatkozik? Vegyen mosómedvét!” szlogen vagy Pepin bácsi szolmizálása nagyon megmarad az emberben. Pont úgy, mint Maryska elfenkelése a végén – akinek legnagyobb gondja közben, hogy “Vettem-e fel tiszta alsóneműt?, nehogy rosszul nézzen ki felhajtott szoknyával.

Ezt a hangoskönyvet Rudolf Péter hangja és mesélési stílusa teszi különösen élvezetessé. (Korábban már meghallgattam egy Rejtő hangoskönyvet az MEK-ről letöltve, de félbe kellett hagynom a monoton géphang miatt. Pedig nem is biztos, hogy gép mesélte.)

Minden megvan ebben a könyvben, ami egy Rejtő könyvben lenni szokott:

• férfinak öltözött leány, aki bármit megtesz a céljaiért
• gazemberek, akik valójában úriemberek
• úriemberek, akik valójában gazemberek
• egzotikus helyszínek
• hatalmas bunyók
• a főszereplő végtelenül előrelátó
• ja persze szerelem, ami titkos
• persze a végén minden jóra fordul

Megjelenik a könyvben Piszkos Fred legendás alakja is, aki később rendszeresen visszatérő figurája lesz a kisregényeknek.

Szintén aranyköpés a “kávéház” ajtajára kifüggesztett felirat

Az úri közönség táncol

Ezek a könyvek engem mindig a Bud Spencer – Terence Hill filmekre emlékeztetnek. Vagy fordítva, de hangulatban nagyon egyeznek.

Dün szerint ez az a Márai könyv, amit el kell olvasni.

Mivel hangoskönyvként előbb került a kezembe, ezért inkább meghallgattam. Lukács Sándor nagyon szépen meséli el a könyvet, a hangja nagyon illik a hangulathoz. A rövid zenei betétek a fejezetek végén segítenek abban, hogy lapozgatás nélkül is érezzük a könyv tagolását. Ilyennek kell lennie egy hangoskönyvnek. (Néha azért úgy éreztem, hogy a mondatok-bekezdések közti szüneteket mintha megvágták volna, de ez még belefért.)

A történet gyorsan elhelyezkedik térben és időben, egyből a cselekmény közepébe vágva levelet kapunk. Ez a levél aztán lehetőséget ad a Tábornoknak, hogy elmesélje eddigi életét.

Ez az életmesélés nagyon magával ragadó, sodró lendületű. Közben azt hittem, hogy tudom miről fog szólni a könyv és emiatt jól éreztem magam. De Márai másképpen gondolta.

A két fiatalkori barát összetalálkozásakor a Tábornok egy hosszú “vádbeszédbe” kezd. Innen kezdve nagyon lassan bontakozik ki a történet, mindent megrág/mevizsgál több oldalról is. Azonban nem unalmas. Mikor már azt hinné az ember, hogy messze járunk az eredeti témától mindig kapunk egy újabb cseppnyi információt, ezen megdöbbenünk és emiatt tovább KELL olvasni (esetemben hallgatni).

Nagyon bele lehet merülni. Én annyira hallgattam, hogy rossz megállóban szálltam le. Így többet kellett sétálnom de legalább tovább hallgathattam.

Minden pillanatban azt vártam, hogy a “vádlott” (Konrád) végre szólaljon meg. Mondjon valamit, amivel megnyugtat és feloldja az egész konfliktust és egymás nyakába borulnak. Azonban erre hiába vártam. A Tábornok végül saját vádbeszédében jut el a végkifejlethez és vezeti le a felgyülemlett feszültségeket. Így jutunk el egy olyan állapotba, ahol mindketten “vádlottak” és “vádlók” is lesznek egyszerre – mindezt minden harag nélkül.

Közben a gyertyák a szobában csonkig égtek.

Számomra azonban a végén megejtett csók rejtélyes, mit akarhatott ezzel az író?

Márai Sándor könyveiből eddig egyet sem olvastam. Azt hiszem ennek az oka az, hogy valahol attól tartok megtetszenek. Márpedig ha megtetszenek akkor sajnos el kell olvasnom mindet, márpedig van ám belőlük rendesen.

Ez a hangoskönyv véletlenül került hozzám és úgy gondoltam kezdetnek jó lesz. A hangoskönyvek hallgatása miatti problémákat jól orvosolta, ugyanis sok apró szakaszból áll, amelyek nem is igazán függenek össze, az se baj ha egy-egy részt újra kell kezdeni.

Szépek a felhozott gondolatok, jó hogy többen olvassák fel őket felváltva. Egyelőre azonban nem fogok nyomulni egy második Márai könyvre. Túl nagy a választék. Persze ha valaki ajánlana egyet…

Hugh Laurie története könyvben olyan, mint Guy Richie filmjei, A Ravasz, az Agy…, vagy éppen a Blöff.
Vérbeli angol humor, csibészes gonosztevők. Nem túlzás azt állítani, hogy miközben azért mégiscsak egy feszültséggel teli, pergő, izgalmas krimit tart az olvasó a kezében, úgy érzi, a könyv mellé egy Monty-Python előadásra is jegyet váltott. Mert szinte nincs olyan bekezdés, amin ne nyerítene önfeledten. Laurie szarkasztikusan ironikus humora zseniális – ezek után érthető, honnan is merítette magának Dr. House karakterének legfőbb jegyeit.

London Review: “Repülővel utaztam Nápolyból Milánóba. Gyűlölök repülni, de Laurie könyve úgy lekötött, hogy észre sem vettem, amikor földet értünk. Szívből ajánlom mindazoknak, akik félnek a repüléstől es azoknak is, akik egyszerűen csak maradéktalanul jól akarják érezni magukat. Már várom a folytatást, és csak remélni tudom, hogy az elég hosszú lesz ahhoz. hogy egy tengerentúli úthoz is erőt adjon nekem.”

New York Times: “Megemelem a kalapom Lauire előtt! Igazi mestere az angol humornak, amit mi, amerikaiak sajnos legfeljebb csak könyvekből ismerünk. Ha ilyen jól ír, kíváncsi vagyok, igazi orvosnak is megállná-e a helyét? Ja, és ha film készül a könyvből, én ragaszkodom hozza, hogy Thomas Langot csakis Hugh Laurie játssza!”

Los Angeles Chronicles: “Zseniális! Ha Laurie első könyve ilyen jó, milyenek lesznek a következők? Mert remélem, lesznek! Thomas Lang a legszerethetőbb balfék bérgyilkos, akinek a történetét valaha papírra vetették. Egyetlen bajom volt csupán a könyvvel: annyira élveztem, hogy villámgyorsan végeztem vele. Még, még, még!”

Laurie magáról és írásról: “Sokkal jobban szeretek írni, mint színészkedni. Írás közben bármikor elnyújtózkodhatom a kanapén, majszolhatom a kedvenc csokim es lógázhatom a lábam is, ha akarom. Ellenben ha filmezek, lehet, hogy tizenötször is meg kell ismételnem ugyanazt az unalmas jelenetet. Hiába, mindig is a sekélyes örömök éltettek igazán.”

Kulka János előadásában
Fordította Ördögh Bálint

Ott kellett volna gyanút fogjak, hogy négy marketing idézettel próbálják meg eladni a könyvet. Túl sok ilyen idézetet láttam már gyártás közben. (Aki esetleg még nem látott volna ilyen folyamatot: A termék alkotói megírják ezeket, aztán valakinek a szájába adják.  Az ilyen idézetek sokszor a termék tényleges elkészülte előtt megvannak…)

Aztán a hangosköny dolog sem nagyon jön be – persze erről nem ez a könyv tehet. Hangoskönyvet akkor hallgatok, amikor valami olyan idősávot kell kitölteni, amiben valódi könyvet nem lehet olvasni. Pl. BKV, vezetés, séta… Ez azonban sokkal kevésbé rugalmas, mint könyvet kézbevenni és letenni, mert ha az autóval odaérek, akkor nem fogok még egy kört vezetni és addig tovább hallgatni. Az pedig a legritkább esetben történik meg, hogy pont egy fejezet végén kelljen leszállni a metróról. Az ilyenkor felmerülő zavaró körülményekről ne is beszéljünk. Sokszor arra lettem figyelmes, hogy nem értem hol tartunk.

A könyv maga pedig a legkevésbé sem vicces, nagyon vontatott a történet, sokszor hiányzik az igazi motiváció a cselekmények mögül (egy csók miatt életet kockára tévő szerelem? na ne!).

A balek az, aki meghallgatja. Tag-eket sincs kedvem írni hozzá.