A történet az utazás előtt kezdődik és a jelenben végződik. Ennek az az oka, hogy először el kellett felejteni mindazt ami történt, hogy aztán el lehessen mesélni.

Azonban az utazás túléléséhez éppen az emlékek nyújtanak segítséget, amelyek felidézése egy kicsit feledtetni tudja a pillanatnyi nehézségeket. Ezeket az emlékeket el kell mesélni, jól meg kell rágni és ki kell elemezni őket. Alkalmanként ezek az emlékek össze is kapcsolódnak, közössé válnak és akkor még több időt el lehet velük tölteni. Még több időt az utazásból, amelyről nem tudni meddig tart, hová vezet, csak azt tudni/sejteni hogy a megérkezés még az utazástól is rosszabb lesz.

Konkrét borzalmakról, kegyetlenkedésekről nem is esik szó a könyvben – kivéve egy jelenetet. Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem ezt a könyvet nem kellene tovább olvasnom. Ez a jelenet a zsidó gyerekek futását mesélte el.

Ugyan nem tettem le a könyvet, de a háborús könyvekkel végeztem. Sikerült relativizálni az életemet a kandalló mellett.

Egyszer aztán hirtelen felindulásból elmentem venni egy könyvet, mert jó lenne már olvasni valamit. A Börtöntöltelék lett a nyertes, de mindjárt az első este beletört a bicskám az Előbeszédbe. Második este is csak odáig jutottam, de már nem volt másik bicskám.

Később erőltetett menetben aztán érezhető  lett a haladás, de akkor egy másik meglepetés ért: folyton egy olyan szereplőre utaltak vissza, aki nálam nem volt meg. Valószínűleg az egyik este már félálmomban jelent meg és a rögzítőszalagok már nem forogtak.

Elhatároztam, hogy most már nem olvasom vissza, ki fogom találni ki ez és meg fogom érteni.  Nem jött be, mert a nem túl izgalmas történet még rosszabb lett. Így kapituláltam és a Nyugati pályaudvar – Pöttyös utca viszonylatban utánanéztem.

Az egész könyvnek az a baja, hogy az élvezhető rész kb. a könyv utolsó harmadába van belezsúfolva, annak is az első kétharmadába. A többi részben folyton háttértörténetekben kalandozunk el túl-on-túl mély részletezettséggel, túl-on-túl hosszan. Mindig annyira, hogy a már lendületet kapó történet ismét kizökkenjen a kerékvágásból.

A könyv előtt azt hittem, hogy én értem és szeretem a fekete humort. Azonban ha ez a könyv tényleg a fekete humor csúcsa, akkor be kell ismerjem nem szeretem, de ami rosszabb nem is értem a fekete humort. (Vagy fordítva: nem értem, de ráadásul nem is szeretem.)

C’est la vie.

A háború előtti Párizsban játszódik a történet. Itt húzódnak meg azok az emberek, akik hazájukban nem tudtak azonosulni az uralkodó világnézettel. Ezeknek az embereknek már nincs sok lehetőségük: az életet jelentő papír megszerzése talán az egyetlen mód a túlélésre – ez a papír az amerikai vízum.

Ezek a menekültek már Párizsban is csak  illegálisan tartózkodnak, minden nap fennáll a lehetőség, hogy elkapják és kitoloncolják őket. Ilyenkor ők visszajönnek az ablakon és folytatják a macska-egér játékot. Ideiglenesen megoldást jelentene számukra, ha kapnának hivatalos papírokat a francia államtól – azonban ez csak álom marad. Franciaországnak nem kellenek – még akkor sem ha politikailag ugyanazon az oldalon állnak, hiszen nekik is éppen azért kellett menekülniük, mert nem értettek vele egyet.

Azonban az sem lenne megoldás ha megkapnák a tartózkodási engedélyt. Legbelül már mindenki tudja, hogy a puskaporos hordó bármelyik pillanatban felrobbanhat. Az időzítő már ketyeg.

Ezeknek az embereknek a mindennapjairól szól ez a könyv.Láthatjuk, amint a nappal helyett inkább a párizsi éjszakában merülnek el. A 30-as évek párizsi éjszakája pedig érdekes világ.

A regény ereje a már minden mindegy hozzáállásban van. A szereplők a beletörődés és a remény között ingadoznak. Napról napra élnek és céltalan életük végigvezet minket Párizs összes éjszakai kocsmáján, bordélyházán és koszos utcácskáján. Ha a háború nem állna az ajtó előtt, akkor egy vadregényes kaland lenne az egész. Így azonban csak kaland. Csak. De annak jó.

Kedvenc jelenetem a spanyol menekültek cserélődése: a Spanyolországban egymást váltogató hatalom miatt egyszer a köztársaságiak máskor pedig a fasiszták üdülnek (menekülnek) Párizsba. A turnusváltáskor a szállodatulajdonos egyszerűen felviszi az otthagyott képeket a padlásra, lehozza az előző turnus által otthagyottakat és az érkezők máris otthon érzik magukat.

Ebből is látszik, hogy hívhatjuk az ideiglenesen itt tartózkodókat menekülteknek, de nélkülük nem létezne Párizs, vagy legalábbis nem ilyen lenne.

Érdekesség, hogy mindenki mindig mindenhol iszik. Nem is tudom hogyan lehet ennyit meginni. A mi hőseink calvadost tolnak, de annak hiányában bármivel szívesen helyettesítik. Persze érthető, hiszen reménytelen helyzetben vannak, de miért nem másnaposak soha? Vagy a calvadosnak nincs ilyen mellékhatása?

Fülszöveg:

Még nem vették át a szót a fegyverek, de már nyomasztóan gyülekeznek a viharfelhők Európa felett. Egymás után kebelezik be a nácik a kontinens országait, és megindul az emigránsok áradata Párizs felé, ahol még látszólag változatlanul folyik az élet. Papírok nélkül vagy hamis útlevéllel bujkálnak ezrek és ezrek abban a reményben, hogy sikerül elmenekülniük a világváros forgatagában. Ravic doktor német koncentrációs táborból szökött át, és éli a menekültek ingatag életét. Sorsában, viszontagságaiban érzékeljük a második világháború előestéjének baljósan ellentmondásos légkörét. A menekült orvos lépteit követve bepillantást nyerünk szállodákba, kórházakba, polgári otthonokba, bisztrókba és bordélyokba, lebujokba és fényes estélyre, vele érzünk szenvedélyes szerelmének verőfényében és poklában, szemünk előtt hömpölyög a kivilágított bulvárokon a metropolis élete: fény és árnyék, szerelem és prostitúció, becsület és aljasság, igaz emberség és ocsmány besúgás. Aztán hadüzenet és elsötétítés.

A regény 1938-39-ben játszódik. Cselekménye igzalmas, mozgalmas, igaz humánumot és minden elnyomás, erőszak, igazságtalanság gyűlöletét árasztja. Ezért a legsikeresebb még Remarque számos népszerű műve közül is.

A fényképei fantasztikusak voltak. Hihetetlen, hogy ugyanaz az ember járt mindezeken a helyeken és készítette ezt a rengeteg képet. Ez egy hatalmas kaland lehetett – érdemes utánajárni.

Így kötöttem ki a könyvnél, ami a második világháborús élményeiről szólt. Azért tűnt ez különösen érdekesnek, mert a partraszálláskor hősként szállt partra az első vonalban, azonban az elkészült szenzációs képeket elrontották és összesen 11 darab elmosódott képet sikerült kihozni a sok tekercsből. Ez az elvárásaim szerint hatalmas traumát okozott Capának és ez is motivált a történet elolvasásában.

A trauma elmaradt – legalábbis a könyvben minden szájtépés és önsajnálat nélkül egyetlen mondattal intézte ez az eseményt: izgalmában az előhívó megégette a filmeket és csak 11 képet lehetett megmenteni.

A könyv elolvasása után azonban megértettem, hogy ez a számomra leghősiesebbnek tűnő esemény csak egy kis epizód volt a sok-sok háborúban megélt többi kalandjához képest.

Egyébként a könyv sem egy szomorú háborús könyv, hanem inkább egy Rejtő regény. Capa mindig minden követ megmozdít, vannak felsőbb kapcsolatai – talán még Rejtős márkik is. Vidáman éli az életét, ami leginkább egyik napról a másikra történő tengődésnek tűnik, azonban a tengődés a negatív felhang miatt nem jó szó erre, hiszen nem él rosszul, csak egyszerűen a  mának.

Szereti a nőket, az alkoholt és a pókert – habár abban csapnivaló. Rejtővel ellentétben leginkább veszíteni szokott.

Összefoglalva egy majdnem vidám regény a frontvonalról. El kell olvansni, hogy tényleg megismerjük Capa felfogását és meg kell néznünk a képeit hogy lássunk is az ő szemével. Mert a képek is nagyon jók a könyvben, többük már ismerősként köszönt vissza a kiállítás után. A könyv árához képest a képek minősége is elég jó volt.

Capa jóbarátja még a spanyol polgárháborús évekből Hemingway (Papa), akinek igen szimpatikus volt az alakja – így néhány könyve már sorszámot is tépett a polcomon.

Fülszöveg:

A varjú a toronyórán egy szerelmi ötszög története. Sőt, egy pillanatig attól tartottam, hogy hatszög lesz belőle – de szerencsére nem történt meg.

Leginkább egy brazil vagy mexikói szappanopera száljainak kuszaságát idézi fel, azonban van benne valami báj, ami miatt nem tettem le. Nem tudom kinek szurkoltam, egyszerűen az érdekelt, hogy miként bogozódik ki a történet.

A másik ok, ami miatt a kezemben maradt az a századforduló (még az előző) előtti élet jellegzetességei, amiből itt van néhány ízelítő:

• hajóval jártak át a Margit szigetre
• lányok nem maradhattak kettesben férfiakkal (ez komolyan megnehezítette a megbeszéléseket)
• szerelmesek naponta hosszú leveleket írtak egymásnak a világ távoli részeibe
• egy kivillanó női boka volt az álmok netovábbja
• mi mindenre jó egy zárt és lefüggönyözött hintó
• fel és letörekvő osztályok keveredése

Szóval érdemes elolvasni, könnyed és fordulatos.

Fülszöveg:

A századelő népszerű regény- és drámaírójának három regényét adjuk most közre. Csathó Kálmán színes, joviális írásainak cselekményvezetése szórakoztatóan fordulatos, alakjai lélegeznek, élnek. Csathó kerüli a zord hangulatokat, sötét tónusokat, a megoldhatatlan konfliktusokat – a fenyegető fellegeket lehetőleg elhárítja kedves figuráinak feje felől, a szerető szíveket összeboronálja, s ezen közben hiába vesznek hatalmas vagyonok: a veszteségből is származik haszon. Ennek a nosztalgikus idillnek a hátterében persze az olvasó, ha érzékeny a társadalmi mozgásokra, felfedezheti a századforduló gazdasági átrétegződésének farkastörvényeit – hiszen az úri osztály eladósodása, a hozzá nem értő gazdálkodás következtében elfoszló nagybirtokok, a pénz és a születési előjogok különválása és szembefordulása – akárcsak a Móricznál, Csathónál is – gyakran a regények alaphelyzete, sötét kontúrja. A kereteket azonban a szerelmi bonyodalmak fodulatai töltik meg, s karakteres, markánsan jellemzett alakok: kedves, bohókás, naiv vagy éppenhogy akaratos, céltudatos leányok; csélcsap, léha – vagy ellenkezőleg: korrekt, tisztességes, feddhetetlen – fiatalurak, és a zsánerfigurák: zsörtölődő, kuporgató vagy éppen nagyvonalúan tékozló, vendégszerető, de csaknem mindig csőd felé haladó földbirtokosok, savanyú vénkisasszonyok – a régi úri Magyarország megannyi jellegzetes kövülete.

Fülledt nyári szombat délután. Tengerkék ég, égszínkék tenger. Lustán nyújtózik a fövenypart a halkan surrogó, elhaló hullámokba.. De ezen a napsütötte francia tengerparton, ezen az egyre keskenyedő földsávon francia és angol katonák tízezrei várják szívszorongva a behajózást, az élet lehetőségét. Előttük a tenger, mögöttük a közeledő német hadsereg, felettük a horogkeresztes bombázók: Dunkerque, 1940. júniusa. Ebből a tehetetlen várakozásból ki akar törni egy francia katona és két nap alatt megjárja a poklot, kipróbál mindent, csak hogy tovább élhessen… Tiszta szerkezet, sodró lendület, lüktető izgalom, mélységes emberiség teszi felejthetetlenné Merle Goncourt-díjas regényének megrázóan hiteles mondanivalóját.

(kép és fülszöveg antikvarium.hu)

Talán nem annyira letehetetlen, mint a fülszöveg ígérte.

A katonák csapdában vannak, különösen a franciák, mert be sem tudnak hajózni az angol hajókra. Egy kicsit várakozás az egész a végre.

Néhányan megpróbálnak tenni ellene valamit, de leginkább a belenyugvás a jellemző viselkedés.

Ami nagyon érdekes volt benne az az, hogy egy ilyen háborús helyzet mekkora hatással van a benne résztvevőkre, kihozva a legrosszabbat is a legjobbakból. Amikor nem is várnánk.

Figyelem, ha valakit zavarnak a “kurva”, “buzimaca”… kifejezések, inkább ne olvassa el ezt a könyvet és emiatt ezt a beszámolót sem…

Őszintén szólva fogalmam sem volt róla, hogy mi ez a könyv és egyáltalán miről szól. Még a borítója, vagy a fülszövege sem volt elérhető, mert egy HVG oldalba volt burkolva az egész – azt hiszem “Gázálom” volt kb. a cím helyére írva vastag betűkkel.

A könyvet kinyitva a Fehér Holló Könyvek logója és a kékes háttér már valami ízléseset sejtetett.

A helyszín Párizs, a 60-as de már inkább a 70-es évek. Egy Rosa mama nevő mama kurvagyerekeket pátyolgat. Azaz inkább pesztrál, mert fizetnek neki érte. Ha nem fizetnek az sem baj, ő akkor is szereti a gyerekeket, de ezt kifelé nem mutathatja, mert akkor vége lenne az üzletnek.

Beletelik néhány oldalba, hogy pontosan kiderüljön mit is takar a kurvagyerekek kifejezés, de szerencsére nem azt, amit akár gondolhatnánk is. Ezeknek a gyerekeknek az anyjuk prostituált és véletlenül (vagy néha szándékosan is) gyerekük született. Foglalkozásuk miatt a Gyámhatóság elvenné tőlük a gyereket, ezért Rosa mamára bízzák őket és rendszeres apa anyanázst küldenek neki.

Momó (azaz Mohamed) is így került hozzá, rendszeresen érkeznek is a csekkjei és jól megvannak Rosa mamával. Talán még egy kicsit szorosabb is a kapcsolatuk, mint a többiekkel.

A könyvben Momó szemén keresztül ismerkedünk meg ezzel az egész – meglehetősen furcsa – világgal, amiről én személy szerint el sem hittem volna, hogy létezik. (Pedig ez egy önéletrajzi ihletésű könyv, tehát létezik.)

Furcsa egy gyerek szemén keresztül látni ezt a világot, amelyben mindenféle nemzetek és népek élnek egymás mellett többnyire békében. Az arab gyereket zsidó mama neveli, emiatt járatos a zsidó hitben, ismeri a fontosabb imádságokat. Közben egy arab férfi tanítgatja az iszlám világra is, de sokat hall a francia irodalomról Victor Hugo Nyomorultak című könyve miatt. Azután egy francia család is bekapcsolódik a képbe, akik nagyon barátságosak az arab fiúval. Van itt még egy szenegáli buzimaca, aki korábban bokszolóként kereste kenyerét, de rájött, hogy rossz nembe született és melleket csináltatott magának. Mostanában már vágatni is szeretne valamit.

A történet Rosa mama megöregedéséről és elmúlásáról szól. Ebben a folyamatban egyre kevesebb kiskrapek van körülötte, egyre jobban foglalkoztatja, hogy szeretne egyszerűen meghalni, de ebben a civilizált világ nem akar neki segíteni – azaz nem segíthet neki. Erről a folyamatról szól ez a könyv, hogy hogyan támogatja őt ebben Momó, mindeközben 10 (majd hirtelen 14) évesként milyen nehéz neki elválnia Rosa mamától és hirtelen felnőttként viselkednie.

Ebben a vívódásában segítik őt a másoktól hallott bölcsességek és tanácsok, amelyek között vannak közismertebbek és ritkábban hallottak is:

• Nem lehet szeretet nélkül élni
• Félelem az ember legjobb barátja
• A segg, az a legszentebb a féfinál

Nagyon érdekes, néha idillinek tetsző könyv egy kegyetlen világból. Megéri elolvasni – akár a MEK-ről is letölthető.

(kép és fülszöveg antikvarium.hu)

Ez a könyv nem egy bizonyos háborúról szól. (Még akkor is, ha technikailag igen.)

Ez a könyv nem akar meggyőzni minket bármely oldal ideológiája mellett.

Ez a könyv azt mondja el, hogy a háború mit jelent alulról nézve. Arról a szintről, ahol már nem is igazán tudják, hogy miért harcolnak, de tenni nem tudnak ellene.

Ezen a szinten rádöbbennek, hogy a velük szemben álló oldalon is ugyanilyen, alsó szintű emberek vannak. Semmivel sem másabbak mint ők – talán csak a bajuszuk vagy szakálluk nagyobb.

“Látom sötét alakjukat. Szakálluk lobog a szélben. Semmit sem tudok róluk, csak azt, hogy foglyok, s éppen ez az, ami megráz. Az életük névtelen és bűntelen;…………

Egy parancs ellenségeinkké tette ezeket a csöndes alakokat; egy másik parancs barátainkká változtathatná.

Valahol egy asztalon néhány ember, akit senki sem ismer közülünk, aláír valami okmányt, s aztán esztendőkig legfőbb célunkká válik az, amit a világ máskülönben megvetésével és legsúlyosabb büntetésével súlyt.”

Ebben a könyvben minden benne van. A tehetetlenség, kötelesség, bajtársiasság, csalódottság, várakozás, kétségbeesés. Mert mindezek benne vannak a harcoló katonák lelkében is. És ezt nekik maguknak kell feldolgozniuk ott a helyszínen.

El sem tudom képzelni, hogy én hogyan teljesítettem volna ott. Valószínűleg belőlem is gép lett volna és ugyanazt tettem volna. (Azért belül remélem, hogy nem.)

Nincs mit írni erről a könyvről. El kell olvasni és ezáltal át kell élni.

Nem meggyőzni próbál bennünket bármiről is, hanem megértetni.

Aki elolvassa megérti, hogy a háború rossz. Akkor is, ha már előtte is tudta.

Itt volt egy 20-30 oldalnyi izgalom (benne megint egy kis háttérinformáció), aztán egész szép kis vége kerekedett, elértem oda, hogy tetszik a könyv.

Ekkor azonban elkezdődött a második történet, amelynek a tempója visszalassult. Emellett volt még benne egy jókora korlefestő rész, amelyben nem győztem kapkodni a fejem a különböző nevek, adatok és hivatkozások között. (A könyv végén szerencsére van egy bő megjegyzéscsokor, azonban annyira ömlesztve van az információ, hogy egy idő után feladtam a kikeresgélést… Egyébként nem is kényelmes egy ilyen vastag könyvben két ujjunkat tartani egyszerre.)

Szóval ez most egy kicsit lassú, főleg ha megnézzük, hogy milyen más könyvek várnak a sorban… Nem adtam fel végleg a könyv kiolvasását, csak félretettem ínségesebb napokra.

Belekezdtem Asher Lev örökségébe, amely valóságos felüdülés fordulatok terén – az első mondata: “Azután Párizsban éltem”. Vagy valami hasonló. Szóval bele a közepébe.

(A kép az antikvarium.hu -ról származik)

[2008 február 9]:

Mindazoknak, akik olvasónaplót keresnek ajánlom figyelmükbe az alábbi linkeket:

• Nyomorultak I
• Nyomorultak II