Olvasónapló

John Reisman őrnagy, a nevezetes Piszkos Tizenkettő egykori parancsnoka 1944 őszén új hadszíntérre és új bevetésre indul. Küldetése ezúttal Indokínába szólítja, ahol minden körülmények között meg kell szerveznie a japánok elleni titkos arcvonalat. Régi kommandójából, a Piszkos Tizenkettőből hárman csatlakoznak hozzá. A nagy fontosságú akció sikere annál inkább bizonytalan, mert a térségben hol szövetséget kötő, hol egymás ellen forduló japánok, franciák, kínaiak, vietnamiak magatartása teljességgel kiszámíthatatlan. És mindenütt korrupció, pénzsóvárság, kábítószer-kereskedelem és árulás. Reismanék lépten-nyomon ellenségbe botlanak, akik jóbarátként igyekeznek feltüntetni magukat, de néha barátokra is lelnek, akik viszont először ellenségként viselkednek. Vajon feltalálja-e magát ez a négy ember egy számukra idegen terepen, érthetetlen és kiszámíthatatlan viselkedésű ügynököktől körülvéve, az éppen meginduló japán offenzíva napjaiban? Feltalálják-e magukat és végre tudják-e hajtani több mint kockázatos feladatukat? Útjukat merényletek, gyilkosságok, hullák szegélyezik.

(kép és fülszöveg antikvarium.hu)

Ajándékkönyv az antikváriumos megrendelés csomagjában. A borítón csillogó dombornyomott cím már eleve nem sok jót ígért, de azért belekezdtem, mert a Piszkos tizenkettő folytatása, amit szintén nem olvastam, de rémlik, hogy Charles Bronson szerepelt benne.

Tovább

Tíz esztendeje – ha nem is nap szerint -, hogy e könyv utolsó szavait leírtam. Már a második vagy a harmadik napon hozzákezdtem a megírásához, amikor a Baross utcai ház, ahol ostrom alatt családommal bujkáltam, felszabadult, és néhány hét alatt be is fejeztem. Még a pincében, pillogó gyertyafény mellett kezdtem róni a sorokat, azt se tudtam akkor, hogy könyv lesz-e belőle vagy csupán önmagam számára valamiféle számvetés? Se praktikus írói cél, se műfaj, se gondos írói megmunkálás nem érdekelt akkor. Egyszerűen: muszáj volt írni. Úgy éreztem, nem tudnám elkezdeni azt a másik, az új, a hosszú éveken át várt, vágyott, remélt – s egyszer-egyszer már nem is remélt – életet, ha ami az ostrom rettenetes napjaiban felgyülemlett bennem, el nem mondom. A papírnak csak, önmagamnak vagy másoknak is, mindenkinek? Nem gondolkoztam rajta. Így született meg ez a könyv, a “Város az ingoványon”. Pontos helyét nem is tudnám a magam írói munkásságában. Írtam regényeket, szociográfiát, színdarabot – valamikor, nagyon régen, még verseket is. Ez nem regény, nem riport, nem napló, nem is történelmi dokumentum. Mindegyikből van benne – de ahogy most olvasom, leginkább egy szenvedélyes hangú felszólaláshoz hasonlítanám, valami nagy történelmi percben, amelynek magam is résztvevője voltam. Vádlottként vagy vádlóként? Mint tanú vagy báró? Kicsit ez is és az is: népem írófiaként…

(kép és előszó antikvarium.hu)

A könyvet a Magyarország története a XX. században c. könyvből merítettem. Azt volt hivatott leírni az abban szereplő leírás alapján, hogy hogyan éreztek a budapesti emberek a közel egy hónapos pincében töltött idő után.

Tovább

A Három Huszár keresztmetszetet add Karinthy Ferenc életművéből. Új és régi írásait tartalmazza a kötet: a Kentaur-t, legismertebb a legnépszerűbb régi elbeszéléseit (az Irodalmi történetek, Ferencvárosi szív, Kék-zöld Florida, Víz alatt, víz fölött kiemelkedő darabjait) és könyv alakban meg nem jelent írásai közül olyan kítűnő munkákat, mint például a Siófok, Aranyidő, Töredék, Víz, Szegény Magyarország.

Úgy tűnik nem ez lesz életem legszebb napja, mert ez a második könyv, aminek félbehagyásáról be kell számolnom. Mentségemre szolgáljon, hogy ezt nem az én hibámból hagytuk félbe, hanem a lányomnak nem tetszett.

Először is, valami legfelső polcon találtuk meg, szinte lapjaira esve. Nem mai darab, még valamikor 1976-ban adták ki.

A könyv meséi egy hármasiker testvérpárról szólnak. Persze mindhárman lányok, ezért úgy tűnt ez majd bejön.

Minden mesének megvan a saját kis tanulsága (segítsünk anyunak; együtt többre jutunk, mint egyedül; győzzük le a félelmünket…), amelyek sehol sincsenek nyíltan kimondva, de bennük vannak.

A könyv hibája, hogy nem lehet jól felolvasni. Ha valaki csak magában olvassa, akkor a bekezdések és új sorok segítenek neki a párbeszédek megértésében, de hangosan felolvasva és azt hallgatva összefolyik az egész. Azt hiszem a párbeszédes rész leginkább egy forgatókönyvhöz hasonlít – csak éppen nincs benne leírva, hogy éppen ki mondja.

Például:

-Mennyi kocka…
-Tessék?
-Milyen sok.
-Micsoda?
-Hát kocka!
-Persze hogy sok.
-Az előbb nem volt ennyi.
-Milyen előbb?
-Amikor játszani kezdtünk. Megsokasodtak.
-Valóban?
-Valóban.
…

Szóval félbemaradt.

(A kép az Antikvárium.hu -ról származik.)

“Az Aranyketrec egy elmeosztály életéről szól. Felkavaró történet skizofrénekről, hisztériásokról, alkoholistákról, akikkel Benedek István éveket töltött el együtt a„Pusztán”. A szerző orvos, pszichiáter volt, aki legfőbb küldetésének azt tekintette, hogy visszaadja ápoltjai szabadságát, és számukra emberhez méltó életről gondoskodjon. Módszerét sokan vitatták. Egyszerre kellett szembenéznie a szakma kételkedésével, a Hivatal gáncsoskodásával és az emberekben mélyen gyökerező előítéletekkel, babonákkal. A szerző Benedek Elek unokája – s egyben maga is tehetséges, vérbeli író. Sodró lendületű, élvezetes, őszinte írása bevonja az olvasót: már magunk is féltjük a fájdalomherceget, K.G.-t.Már aggódva lessük,mikor és milyen állapotban tér újra haza a folyton megszökő Néma Margit… Már megszerettük a „Puszta” kibiccent lelkű lakóit. És felemelőnek érezzük, hogy tanúi lehettünk a kísérletnek: hogyan szünteti meg a főorvos és felesége,„Mamika” az egészségesek rettegését az„őrülttől” s a betegek rettegését az ápolók brutalitásától.”