Azt hiszem ezek után már nem kell leírnom, hogy a könyvet nem találtam viccesnek és ki sem olvastam.

Kb. 400 Ft-ért vettem a Guttenberg téren egy utcai antikvárium pult alatti dobozából. Abban bíztam, hogy valami rejtett kincsre bukkanok és közben Írországról is megtudok valamit. Pedig éppen a halálos ítéletemet írtam alá.

A világirodalom 12 híres nőalakjának történetét ismerhetjük meg “humoros”  szemszögből.

Kezdődik Évával, majd Delila, aztán Kleopátra, Madame Pompadur…

Körülbelül idáig jutottam. A viccek annyira laposak voltak, hogy leginkább sírhatnékom támadt miattuk és visszasírtam a régi Hahoták “magas” humorszínvonalát.

Persze ezt nem kötelező elhinni, szóval itt egy példa: “… nagyon nyeregben érezte magát, de leszállították a magas lóról és megtették királyi főlovászmsternek…“. Ha ezen valaki nevet, kérem hagyjon egy kommentet.

Azért volt benne egy kis pozitívum is: kicsit leporolta emlékeimet ezekről a történelmi személyekről.

Fülszöveg (erősen túlzó):

Kevés mulatságosabb és csípősebb könyvet írtak valaha is a nőkről, mint amilyen az Évával kezdődött. Csak annak a tollán születhettek ilyen pikánsan humoros, remekbe sikerült “karcképek a világtörténelem kidomborodó nőalakjairól”, aki fennhangon ugyan a bölcselőkkel együtt azt fújja, hogy a nők minden baj és galiba okozói, a férfiak őrületbe kergetői, de szíve mélyén a költőkkel ért egyet, akik azt vallják, hogy minden öröm és gyönyörűség forrásai is. Richard Armour kaján mosollyal kukkant be a történelem meghitt zugaiba, királynők és királyi szeretők budoárjának félhomályába, de nemcsak Helenét, Kelopátrát, Joséphine-t ábrázolja “neglizsében”, hanem hős Menelaoszt, birodalomteremtő Julius Caesart és világhódító Napóleont is. Az elbűvölően szellemes, gondolati és szójátékoktól sziporkázó szöveg szinte minden mondata egy-egy csattanó.

Ezt sem bírtam kiolvasni. Túl sok szálon futott a történet, nagyon nehéz volt kitalálni éppen hol vagyunk és ez miként kapcsolódik az eddigiekhez…

Még az agyonlövésig sem jutottam el. Talán ha nálam van a fegyver, akkor én már lőttem volna.

Fülszöveg:

Egy férfi agyonlőtet a feleségét. Bíróság előtt áll.
A bíróság szemében inkább áldozat, mint tettes. Az asszony el akarat hagyni a férjét, el akart válni, az asszonynak nem volt elég a dolgos és tisztes családi élet, a szorgalmas szerényeket megillető szűk világ: a tragédiáért ő volt a felelős, a halott.
A tragédia megtörtént. A regény valóságra, bírósági dokumentumokra épül. Az írónő szuverén és végletesen feszült regénnyé avatja a dokumentumot, és pontosan érzékelteti, mi történt valójában: egy értelmes, érzékeny, tanulni vágyó, büszke, megalkuvásra képtelen fiatalasszony és egy ösztöneire hallgató, örömét a mindennapos fizikai munkában lelő, magát csak a természetben jól érző férfi – szorongató, szegényes, a munkaadó kényén-kedvén-hegyén múló egisztenciális helyzetben – szükségképpen egymás ellen fordulva. A szabadság és az önmegvalósítás vágya összeütközött az igénytelenséggel, a szerzés és birtoklás primitív vágyával, és az egyik kockára tette az életét, a másik kioltotta.

Eleinte sokat szemeztem vele, mert belelapozva igen tömör oldalak fogadtak.

Aztán eljött az a nap, hogy éppen nem volt mit olvasnom, beraktam a táskámba és a metrón belekezdtem. A huszonegynéhány perc gyorsan elrepült, csak arra eszméltem, hogy már le is kell szálnom.

Ebből talán már kiderült, hogy érdekesen indult a könyv, két világháború közötti időszakba Budapestjébe csöppenünk bele és a kis Palikát látjuk felcseperedni.

Bevallom ez a rész volt a legjobb. Talán Márai Egy polgár vallomásaihoz hasonlítható a leginkább.

Persze Pál elkezd felnőni, iskolába jár, szakmát választ, dolgozni kezd, írásba fog, politikai és szakmai ideológiák között keresi a helyét, utazgat, megnősül, vidékre költözik…

Valahogy idáig jutottam. A Vallomás rész végéig.

A Búcsúnál nagy törés történt, nem tudott tovább lekötni és visszakerült a tulajdonosához. Bocs.

Fülszöveg:

Vallomást tesz Granasztói Pál ebben a különös könyvben, azoknak az őszinteségével, akik megkönnyebülten akarják elhagyni emlékeiket, kötöttségeiket, mindazt a szorító köteléket, amelyet származás, neveltetés, kor és kudarcok raktak egykor rájuk. Családjáról vall, környezetéről, a két háború közötti polgári-nemesi-értelmiségi ifjú életéről, vívódásairól, útkereséséről, tévedéseiről és kudarcairól, egykori álmairól, amelyek semmiképpen sem valósulhattak meg a felszabadulás előtt, s utána is csak hosszú évek múltával. “… eltelt sok év – írja -, s mindnyájan – én is – már mások lettünk, szenvedtünk, de gazdagodtunk is. Megbékülök hát, ha végezhetem a dolgomat, s ha ki-ki végezgeti azt, amihez ért. Mert kezdem azt hinni minden rend egyik alapjának, hogy az emberek azt csinálják, amihez értenek, és a dolgokat csak azok csinálhassák, akik értik”. “Sok mindenért nem kell ma már küzdeni, amiről ebben a könyvben keseregve, lázongva írtam, ami miatt visszavonultam” – írja tovább, majd ezt mondja: “Ebben a könyben sok szó esett a múltamról. Talán úgy is tűnhetett, mintha fájdalmas ízzel, visszavágyva gondolnék reá. Mindig fáj búcsúzni attól, ami a miénk is volt, ami életünknek egy darabja volt. Még egy lassan eltűnő, fehér hajó képe a Duna szigetfalui kanyarulatában, a parti füzesek sorfala között is olykor fájdalommal töltött el, mert azt a hajót úgy többé nem láthattam, és mert ezzel is egy lépést tettem a halál felé. De jönnek az új hajók, a nagyobbak, szebbek! A búcsú hát csak egy olyan múltnak szól ebben a könyvben, amely végérvényesen elmúlt, hiszen attól, ami tovább él, ami jön, elbúcsúzni nem lehet. Márpedig valami tovább él, tágul bennem – bennünk.” Vall Granasztói Pál múltjáról, és búcsúzik tőle, teli bizakodással a jövő iránt. Mély gondolkodású, rendkívül finom stílus, választékos kifejezésmód teszik a könyvet élvezetes olvasmánnyá.

(kép és fülszöveg antikvarium.hu)

Egészen kellemes érzéseim voltak, amíg el nem kezdtem olvasni. Még az első oldal is rendben volt. Aztán lapoztam és a második, valamint a harmadik teljesen üres volt.

Legjobb háznál is előfordulhat, hát vettem egy levegőt és folytattam a negyedik oldalon. Aztán megint lapoztam és a hatodik-hetedik ismét üres.

Itt éltem a lehetőségemmel, hogy kicsit előretekintsek és belelapoztam a könyvbe. Minden második lapon csak a nagy fehérség köszönt vissza 20-30 oldalon keresztül. Úgy gondoltam ennyit már nem szeretnék fejből bepótolni és letettem.

Ha hiba volt, valaki úgyis megírja ide és akkor majd keresek egy rendes könyvet. Habár Magyarországon csak ez a kiadás jelent meg, de angolul biztosan fellelhető valahol.

Mellesleg ajándékkönyv volt az antikváriumtól, szóval még a fogait sem nézhetem meg…

(kép és fülszöveg antikvarium.hu)

Ajándékkönyv az antikváriumos megrendelés csomagjában. A borítón csillogó dombornyomott cím már eleve nem sok jót ígért, de azért belekezdtem, mert a Piszkos tizenkettő folytatása, amit szintén nem olvastam, de rémlik, hogy Charles Bronson szerepelt benne.

120-130 oldalig jutottam, de minden alkalommal elaludtam rajta. Ezt figyelmeztetésnek tekintettem. Kiolvastam közben a Három ember egy csónakban-t, majd visszatértem erre és végleg letettem. Lelkiismeret nem furdal.

(kép és előszó antikvarium.hu)

A könyvet a Magyarország története a XX. században c. könyvből merítettem. Azt volt hivatott leírni az abban szereplő leírás alapján, hogy hogyan éreztek a budapesti emberek a közel egy hónapos pincében töltött idő után.

Ehhez képest az első hatvan-hetven oldalon át azt taglalja, hogy mi juttatta ide a magyar embert és Budapestet. Hogyan épült az egész város egy ideológiai ingoványra. Mivel én még nem láttam kiutat a taglalásból így becsuktam a könyvet.

Egyébként sem tetszett a hangneme. Zavaróan szenvedélyesen fest le mindent sok-sok áttétellel. Kellő korismeret nélkül nem is igazán lehet érteni. Rengetegszer “céloz” úgy, hogy a szavakat idézőjelbe helyezi – mintegy “kikacsintva” az olvasóra.

Néha úgy éreztem, hogy a szöveg “hangnemét tekintve” akár a kuruc.info főoldalán is megjelenhetne. Csak itt éppen a kommunista testvérek a “jó csávók”.

Nem tetszett. Talán ha 50 oldalt még kibekkelek, akkor jó folytatása lehetett volna a Pincenaplónak, de nem bírtam.

A könyv egyébként szintén valami könyvtár tulajdona volt:
KERÁMIAIPAR K.T.SZ.
Bp. VII. Hársfa u. 39
Telefon: 222-756

Először is, valami legfelső polcon találtuk meg, szinte lapjaira esve. Nem mai darab, még valamikor 1976-ban adták ki.

A könyv meséi egy hármasiker testvérpárról szólnak. Persze mindhárman lányok, ezért úgy tűnt ez majd bejön.

Minden mesének megvan a saját kis tanulsága (segítsünk anyunak; együtt többre jutunk, mint egyedül; győzzük le a félelmünket…), amelyek sehol sincsenek nyíltan kimondva, de bennük vannak.

A könyv hibája, hogy nem lehet jól felolvasni. Ha valaki csak magában olvassa, akkor a bekezdések és új sorok segítenek neki a párbeszédek megértésében, de hangosan felolvasva és azt hallgatva összefolyik az egész. Azt hiszem a párbeszédes rész leginkább egy forgatókönyvhöz hasonlít – csak éppen nincs benne leírva, hogy éppen ki mondja.

Például:

-Mennyi kocka…
-Tessék?
-Milyen sok.
-Micsoda?
-Hát kocka!
-Persze hogy sok.
-Az előbb nem volt ennyi.
-Milyen előbb?
-Amikor játszani kezdtünk. Megsokasodtak.
-Valóban?
-Valóban.
…

Szóval félbemaradt.

(A kép az Antikvárium.hu -ról származik.)