A várakozást megunva keresgélni kezdtem és a Guttenberg project oldalain meg is találtam. Persze csak angolul és digitálisan, de sebaj. A kényelmetlenséget majd az élvezet ellensúlyozza.

Minden adott volt, hogy a jól bevált recept ismét működjön: ugyanaz a három szereplő, ismét egy kalandtúra, magabiztos ötletek… Sajnos azonban nem jött össze. Sokat törtem a fejem, hogy miért nem tetszik annyira, mit az előző és a következőre jutottam: ebben a könyvben a az önirónia átbillen gúnyba és szegény németeket szapulja szinte az elejétől a végéig. Sajnos ez már túl sok.

Persze vannak jó pillanataik, még a gúny is úgy sül el néha, ahogyan a szerző szerette volna (Pl. a németeknél nincs szükség hóhérra, mert a halálraítéltek fognak egy kötelet és magukat akasztják fel. Mert ők annyira törvénytisztelők.) De ez kevés.

Sajnos.

Régen olvastam már angol nyelvű könyvet és valamiért úgy gondoltam, hogy jó lenne ezt a könyvet angolul elolvasni. Utólag visszatekintve annyi előnye volt, hogy így később adtam fel az olvasást – már csak az appendix newspeak tanulmányát nem olvastam el.

Maga az olvasás is egy hosszú folyamat volt, de ennek oka leginkább az ebook formátum volt: PDA-n könyvet olvasni nem a legkényelmesebb…

Amíg a könyv egy beteg világban zajló szerelmi történet volt egészen élvezetesnek tartottam. Miután a beteg világ leírásába kezdett a szerelem felbomlasztásának céljából már kevésbé volt jó. Számos ritka angol szóval gazdagodtam, amelyekhez még magyarul is fel kellett lapoznom az Idegen szavak és kifejezések szótárát.

Amennyiben én lettem volna a Big Brother, akkor a Goldstein féle ellenzéket is én találtam volna fel és ezáltal az ellenem lázadó emberek is hozzám dezertáltak volna. Vagy így is volt?

Mindenesetre furcsa volt látni, hogy egy magas pozícióban lévő párttag (O’Brien) milyen rengete időt fektet egy lázadó “megtérítésébe”. O’Brien szinte mindig ott volt a kínzások során, amikor Winston kinyitotta a szemét. Ez aztán az elhivatottság.

Hétfőn meg kell majd néznem, hogy cégünknél ki dolgozik a 101-es szobában.

A borítót is feltöltve és megnézve azt hiszem az fogott meg.

Egy gimnazista lány életének lehetünk a szemtanúi. A lány magyar, de szlovákiában él és ez adja a napló egyik szálát: iskolaújságot szervez és minél több magyar tartalommal szeretné megtölteni.

A másik szál a körülötte feltűnő fiúk és velük kialakult kapcsolata – ami eleinte hidegen hagyja, de persze aztán bebizonyosodik, hogy ő is kamaszodik.

Ezeken keresztül kapunk egy kis betekintést a külföldön élő magyar nemzetiségek életébe, a párttal való kapcsolatukba és az akkori életbe (konnunista szombatok és diálmunkák…).

Azt hiszem többet nem is írnék róla, mert nem fogott meg ennél jobban…

És persze a Félőlény, akit nem könnyű megismerni, mert meg sem jelenik egy ideig. Addig is megismerkedünk a szörnyekkel, akik miatt Félőlény nem jelenik meg és megtudjuk a szomorú történetet.

Az egészet “idillt” egy régen eltűnt barát megjelenése kavarja fel, aki receptet kínál a szörnyek legyőzésére és Félőlény pedig belevág.

Elindul, próbákat kell kiállnia, megvilágosodik majd néhány fordulat és tanulság után visszatér régi barátaihoz – és azt hiszem nem árulok el nagy titkot, hogy minden rendbe jön. Hiszen mesekönyvként árulják.

Bennem azonban folyamatosan volt egy érzés, hogy több ez mint mesekönyv, nagyon sok párhuzamot lehet találni egy 1990-ben véget ért rendszerrel… Ez kissé zavart és sosem tudtam mit is gondoljak igazán az eseményekről. Esküszöm ott vannak azok a párhuzamok. Pedig 1991-ben írták.

Az bizonyos, hogy szörnyes könyvet egyelőre nem olvasok a lányomnak, így is ismer már eleget…