Olvasónapló

Az antikváriumban találtam ezt a könyvet, én is meglepődtem rajta és azonnal megvettem.

Nagyon jó volt elkezdeni olvasni, nem kertelt, belevágott a közepébe. Otthonosan éreztem magam, jó volt hallani a korábbi szereplőkről és megtudni mi történt velük. Kicsit tompultak az előzőben felhalmozódott ellentétek, a felek kezdtek közelíteni egymás felé és élték saját kis életeiket – egymástól távol.

A könyv első fele kb. 3 hét történetét mondja el. Asherrel együtt közben újra bejárjuk a “régi” tájakat, megtudunk ezt-azt a családjáról. A Rebbe felad egy rejtvényt és én meg voltam győződve, hogy tudom a megfejtést. (A harmadik lesz az igazi – én azt gondoltam, hogy megfest még egy feszületet…)

A könyv második felében Asher vajúdásának lehetünk a tanúi. Ennek a végén önként adja Avrumelt a számára kiválasztott útra, a Rebbe-vé válás felé.

Nagyon izgalmas könyv, nem tudom az első kötet nélkül élvezhető lenne-e. Engem megint lenyűgözött/megdöbbentett a zsidók világa. Talán egy kicsit meg is ijesztett, mert számomra nem működhet az, hogy a vallás ennyire az élet útjába álljon és mindent annak a szemüvegén keresztül nézzünk és ítáljünk meg. Nekem az 1+1=2 módszer jön be.

Jó volt megint olvasni a festészeről, kompozíciókról és színekről.Mitől lesz egy festmény festmény vagy csak kép. Legszívesebben mindig kikerestem volna azt a festényt, amelyről éppen ír, hogy még érthetőbb legyen a leírás.

Volt azért néhány furcsaság is. Devorah meséje, amelyben saját gyermekkori élményét írja meg nem értem hogyn lehet gyermekmese. Talán egy kicsit sokat is foglalkozott a Devorah történettel és ehhez képest azt nem éreztem befejezettnek.

Aki elolvasta az elsőt olvassa el ezt is, nagyon otthon fogja magát érezni.

Ez a Chaim Potok könyv nem olyan, mint a korábbiak. Leginkább dokumentumregénynek nevezném – egy kis személyes szállal benne.

Szóval, ha valaki azért kezdené el olvasni, mert a korábbi Potok könyvek vívódásait szeretné újra átélni, akkor ne tegye.

Ennek a könyvnek a szereplői nem vívódnak, nem keményvonalas zsidók hanem szenvedő alanyok. Szenvedő alanyai a rendszernek, amiben élnek.

Ezt a rendszert a könyv elején, a rendszer elején élő szereplők még szeretik. A következő nemzedékek azonban már látják rajta a réseket, fellépnek ellene vagy inkább csak bujkálnak.

A könyv első egyharmada alatt sikerült kilábalnom a nem-Potokos-könyv csalódásból. Persze a fülszöveg már sejtette, hogy valami nem egészen olyan, de ekkora fordulatot nem vártam. Egyébként részben a fülszöveg miatt vettem meg, mert reméltem, hogy ezen a sztorin keresztül kicsit tisztul a kép a kommunizmus és a Szovjetunió történetével kapcsolatban. Számomra így jobban megmaradnak az események, mint a történelemkönyvek lapjain keresztül.

A történet miatt nem rágtam le a körmömet és nem voltak gondjaim azzal, hogy esténként abbahagyjam az olvasást – azonban unalmasnak nem nevezném. Érdekes volt a megpróbáltatásokat olvasni. Érdekes, de nem megdöbbentő, mert a világnak ezen a táján már sokat hallottunk róla.

Ilyen történetek hallatán mindig elgondolkozom rajta, hogy vajon hol lennék én ma, ha nem lett volna rendszerváltás. Hős párttagként kitüntetéseket vennék át, vagy Szibériában fagyoskodnék? Esetleg külföldön élnék? Netalántán jeggyel a kezemben állnék sorba kenyérért?

Én azt hiszem a külföldön élnéket választanám ezek közül, de ki tudja.

Összegzésképpen, nem egy megragadó bájos családtörténet, hanem inkább egy korrajz vagy kritika a Szovjetunióról és visszásságairól. Mert ugye azért nem lehet onnan emigrálni, mert ott jó és akkor pedig miért akarna bárki is emigrálni és rossz hírét kelteni a rendszernek…

A kiválasztott után nem gondoltam, hogy hamarosan egy újabb Chaim Potok könyvet szeretnék olvasni. Most azonban TUDOM, hogy nem fogok kettőnél megállni.

Véletlenül kaptam kölcsön a könyvet egy vendégség alkalmával.

Asher Lev egy letehetetlen könyv.

Ismét bepillantást nyerhetünk egy zsidó közösség életébe, tanulva szokásaikat és kifejezéseiket. Kapunk egy pillantást a II. Világháború utáni történelemre – persze ismét a zsidó nép szemszögéből. (Számomra a könyv elolvasása után kapott tartalmat a ladovi zsidó valódi jelentése.)

A történet egy folyamatos vívódás apa és fia között, amelynek során az apa próbálja az általa helyesnek vélt útra “terelni” a fiút. A fiú akarja is a dolgot, de a benne megbúvó tehetség ezzel nem fér össze, haszontalan az apa szemében és emiatt folyamatos konfliktus van közöttük – amit ők is csak nehezen ismernek be.
A kettejük között egyensúlyozó anya próbálja ezeket a konfliktusokat feloldani, azonban nincs könnyű dolga.

Számomra mindig megdöbbentő a vallás azon ereje, amellyel minden más józan megfontolás fölé helyezkedve ráerőlteti magát az emberekre és könnyedén – saját igazságát megkérdőjelezhetetlennek tartva tesz tönkre sorsokat. (Persze ez egy szélsőséges eset, elnézést kérek minden vallásos embertől.)

Már kevés volt hátra a könyvből és látszott a végkifejlet, én azonban még mindig bíztam abbam, hogy happy end lesz. Próbáltam magamban kitalálni egy olyan feloldást, ami mindenkinek jó, de nem sikerült. Ennek ellenére az utolsó pillanatig bíztam benne, hogy a szerzőnek ez menni fog…

A végén azonban mégsem voltam szomorú, valahogy úgy éreztem, hogy a Rebbe meghozta azt a döntést, amit a fiúnak az egész könyv során nem sikerült.

Még egy hozadéka volt a könyvnek számomra: másnap a könyveboltban kezembe került néhány festészeti album és egy kicsit más szemmel tudtam a képekre nézni. Megmaradt bennem Jacob Kahn magyarázata, nézegettem a fényeket, a geometriai formákat, az ecsetkezelést.

Egy régi barátom ajánlotta ezt a könyvet, de én valahogy idegenkedtem tőle. Nem gondoltam, hogy a zsidók világa, az emberek belső vajúdása pillanatnyilag nagyon lekötne engem – inkább valami izgalmasraa vágytam. Emiatt nem is kerestem ezt a könyvet.

Legutóbbi könyvesbolti látogatásom során, amikor egy útikönyvet kerestem s nem találtam kb. 10 perc után ezzel a könyvvel néztem farkasszemet – és a könyv nyert. Tetszett a borítója, a mérete, de leginkább a színvilága…

Tudom, nem ezek alapján kell megítélni egy könyvet, de nálam sokszor ilyen tényezők is közrejátszanak. Szóval a könyv nyert.

Még aznap este olvasni kezdtem és a történet rögtön megfogott. Izgalmas volt, ahogy egy baseball meccsen keresztül ismerkedtem meg olyan zsidó és baseball fogalmak jelentésével, amelyeket nap mint nap hall az ember és a szavakat jól ismeri, de ha pontosan el kellene magyarázni mit is jelent bizony bajban lenne.

A feszültség az elejétől kezdve folyamatos a könyvben, nehéz letenni. Az izgalom mellett folyamatos az információ is, meghökkentve és néha megdöbbentve. Számomra például újdonság volt (rég volt már az iskola), hogy a II. világháborúnak tényleg csak a végén derült ki hivatalosan a koncentrációs táborok létezése és funkciója, valamint a zsidó állam megalapítása körüli hercehurca több szemszögből is körbejárva érdekes téma, jó adalék a napi hírekhez.

A könyv történetét nem szertném lelőni. Ami engem megfogott benne az az ellentétek folyamatos körforgása, a szereplők személyiségének fejlődése, a vallás iránti elkötelezettség magas szintje és a végén a feloldás.

Szinte mindig tudható volt, hogy mi következik, de ennek ellenére izgalmas volt elolvasni, hogy az hogyan történik.

Régen olvastam már ilyen sokáig az éjszakába…