Olvasónapló

Csathó Kálmán könyvét ajándékba kaptam az antikvárium rendelésem mellé. Első ránézésre Szilvásy Lajos valamelyik könyve jutott eszembe, amit gyermekkoromban láttam valakinek a könyvespolvcán. Azt hiszem csak a borító színei miatt.

A varjú a toronyórán egy szerelmi ötszög története. Sőt, egy pillanatig attól tartottam, hogy hatszög lesz belőle – de szerencsére nem történt meg.

Leginkább egy brazil vagy mexikói szappanopera száljainak kuszaságát idézi fel, azonban van benne valami báj, ami miatt nem tettem le. Nem tudom kinek szurkoltam, egyszerűen az érdekelt, hogy miként bogozódik ki a történet.

A másik ok, ami miatt a kezemben maradt az a századforduló (még az előző) előtti élet jellegzetességei, amiből itt van néhány ízelítő:

• hajóval jártak át a Margit szigetre
• lányok nem maradhattak kettesben férfiakkal (ez komolyan megnehezítette a megbeszéléseket)
• szerelmesek naponta hosszú leveleket írtak egymásnak a világ távoli részeibe
• egy kivillanó női boka volt az álmok netovábbja
• mi mindenre jó egy zárt és lefüggönyözött hintó
• fel és letörekvő osztályok keveredése

Szóval érdemes elolvasni, könnyed és fordulatos.

Tovább

Sosem próbáltam még elbeszéléseket olvasni és ezt sem kezdtem volna el, ha a kezembe nem nyomja valaki, akitől már sok jó könyvet kaptam.

Az első elbeszélés után éreztem, hogy ez egy jó könyvnek ígérkezik. Kicsit talán tartottam is tőle, hogy nagyon magasan kezdett és nehéz lesz ezt a színvonalat tartani, de nem volt vele gond. Sőt.

Nem tudom vele estek-e meg ezek a kalandok (állítólag a legszemélyesebb történetek), vagy csak úgy potyognak belőle. Mindnek a végén azt éreztem hogy NA NEHOGY MÁR MOST LEGYEN VÉGE! Szívesen olvastam volna tovább is a 4-5 oldal alatt megismert és megkedvelt szereplőkről. Mind megérdemelne egy-egy könyvet.

Tóth Krisztinának a honlapja alapján még több kötete is van, majd vetek még azokra is egy pillantást.

Tovább

Első mondatomban szeretném leszögezni, hogy Márai a legzöldebb (értsd legkörnyezetbarátabb) író, akinek a könyvét valaha is olvastam. Nem pazarolja a papírt, nem készít félsorokat csak ha már abszolút elkerülhetetlen. Emiatt egy oldal max 2-3 bekezdésből áll – a sorok jobb és bal oldala szépen és folyamatosan kitölti a lapokat.

Azért döntöttem e mellett a könyv mellett, mert egy korábbi könyvemben azt olvastam, hogy jó képet ad a századforduló utáni világról. Nem is tévedett a könyv.

Az első részben a sűrűn teleírt oldalak ellenére élvezetes volt végigjárni szülővárosát, amit ugyan név szerint nem említ, de sikerült kikövetkeztetni, hogy Kassa volt az. Kissé gyermekszemmel nézhetjük végig a mindennapi élet eseményeit, a visszásságokat és a polgári élet furcsaságait.

A  második részben eljutunk Németországba, ahol a háború utáni útkeresés zajlik éppen és itt már ifjúként próbálja megtalálni magát… ez a rész nem hagyott bennem maradandó nyomot, nehezen is rágtam át magam rajta. Azt hiszem az volt az oka, hogy ebben a részben kicsit befelé forduló gondolatok voltak  a korábbi leírásokkal ellentétben.

A következő részben Párizsba kerül, megházasodik, ismét izgalmasabbá válik a történet, sok érdekességet tudunk meg, majd az utolsó részben “hazatér” Budapestre és visszatér az első rész hangvétele – innen megint nagyon tetszett.

Márai háza Kassán (Wikipedia)

Utólag visszagondolva nem bántam meg, hogy elolvastam, mert a nekem tetsző részek tényleg olyan nyelvezettel voltak leírva, hogy szinte én is ott jártam, tanultam a sötét hátsószobában a többi gyerekkel együtt, amíg a semmire sem használt napfényes szalonban csak a bútorok álltak és port törölgetni jártak be a lakók.

Megtudtam, hogy a fiúgyermekek mellé felfogadott kisasszonyok voltak hivatottak átvezetni a gyermekeket a nemiség első lépcsőfokán, hogy a kávéházak voltak a világ közepe, a pesti élet pedig teljesen más, mint a budai… Mindezeket érdekesen és hosszan elmesélve.

A történet hátterében pedig végig ott van a történelem: az első világháború, trianon, gazdasági világválság és már hallatszik a második világháború rezgése is.

Összegzés: időnként vontatott, párbeszédektől mentes, de élvezetes olvasmány. Azonban egy darabig nem nyúlok másik Márai könyvhöz, annyi más pörgős és érdekes könyv áll már a polcomon.

Tovább

Nomen est omen – szerencsés-e Szerencsés Dániel mindabban, ami történik s végül is nem történik meg vele 1956 decemberében a már-már irreálisan felnövő menekülések, kalandvágyak, a tömeges disszidálások csúcsnapjaiban? Mit él át önmagában mindabból, ami a “szaladj te is, pajtás” tömeges néphisztériájába torkollott 1956 végén? Mi erősebb, a félelem vagy a megtartás? Ami taszít, vonz, vagy ami marasztal? A nyitott határok felé robogó leponyvázott teherautók, kék buszok, mentőkocsik és vonatok útvonalainak kavalkádjába visz a történés Szerencsés Dániel és Angeli György közelítő és távolító sorsában. Hívások és kötöttségek torkollanak egy már-már jelképessé is felnövő regénybeli utolsó vacsorába, amit a határ menti szálloda éttermében fogyasztanak el azok, akik úgy érzik, hogy a haza és az eszme elárulta őket, vagy akik egyszerűen hátat akarnak fordítani mindannak, ami Magyarország.

(kép és fülszöveg antikvarium.hu)

Nagyon szeretném megnézni az ebből a könyvből készült filmet, ugyanis biztos vagyok benne, hogy jó. Ez a könyv is leginkább egy filmnek tűnt, amelyik több szálon fut egyszerre. Csak éppen a szálak közti váltások annyira észrevehetetlenek, hogy engem komolyan zavart. Filmben ez jó lehet.

Tovább

Tíz esztendeje – ha nem is nap szerint -, hogy e könyv utolsó szavait leírtam. Már a második vagy a harmadik napon hozzákezdtem a megírásához, amikor a Baross utcai ház, ahol ostrom alatt családommal bujkáltam, felszabadult, és néhány hét alatt be is fejeztem. Még a pincében, pillogó gyertyafény mellett kezdtem róni a sorokat, azt se tudtam akkor, hogy könyv lesz-e belőle vagy csupán önmagam számára valamiféle számvetés? Se praktikus írói cél, se műfaj, se gondos írói megmunkálás nem érdekelt akkor. Egyszerűen: muszáj volt írni. Úgy éreztem, nem tudnám elkezdeni azt a másik, az új, a hosszú éveken át várt, vágyott, remélt – s egyszer-egyszer már nem is remélt – életet, ha ami az ostrom rettenetes napjaiban felgyülemlett bennem, el nem mondom. A papírnak csak, önmagamnak vagy másoknak is, mindenkinek? Nem gondolkoztam rajta. Így született meg ez a könyv, a “Város az ingoványon”. Pontos helyét nem is tudnám a magam írói munkásságában. Írtam regényeket, szociográfiát, színdarabot – valamikor, nagyon régen, még verseket is. Ez nem regény, nem riport, nem napló, nem is történelmi dokumentum. Mindegyikből van benne – de ahogy most olvasom, leginkább egy szenvedélyes hangú felszólaláshoz hasonlítanám, valami nagy történelmi percben, amelynek magam is résztvevője voltam. Vádlottként vagy vádlóként? Mint tanú vagy báró? Kicsit ez is és az is: népem írófiaként…

(kép és előszó antikvarium.hu)

A könyvet a Magyarország története a XX. században c. könyvből merítettem. Azt volt hivatott leírni az abban szereplő leírás alapján, hogy hogyan éreztek a budapesti emberek a közel egy hónapos pincében töltött idő után.

Tovább