Valahogy mindig elfog a nosztalgia ezekkel az ifjúsági kalandregényekkel kapcsolatban, de sajnos ez már nem az első csalódás. Talán egyszer tényleg felnő az ember.

Ami a gyermekek számára egyszerűvé teszi a történetet a felnőttek számára pont hiányzik belőle. Ráadásul a nyelvezete is túl fennkölt és túlzó: “…felkereste a koldusok jószívű kis csapatát, megvendégelte és megajándékozta őlet, amazok pedig végtelen hálálkodással búcsúztak el tőle…”

Általában pont ott írt túl sokat, ahol a kevés is elég lett volna. Ahol pedig valami nekem tetsző részre nyílt lehetőség, ott két sorban elintézte a történetet.

Na és a történet? Hát el kell ismerni, hogy Jelky András igen szerencsétlen – de ugyanakkor nagyon szerencsés ember volt. Olyasmi, mintha nyerne a lottón de közben elvesztette a szelvényét. De aztért mégis megkapja a főnyereményt.

Alig indult el otthonról és már csellel be is sorozták egy hadseregbe, ahonnan bravúrral megszökött aztán. Nem telt bele sok idő, egy hajó gyomrában találta magát és ismeretlen kényszermunka felé vitorlázott. Persze a hajó elsüllyedt ahogy kell, de ő túlélte. Ráadásul időben érkezett egy másik hajó is, hogy megmentse őt. És ez még csak az első három-négy fejezet.

Lesz még rabszolga, katona, szabómester,  férj, katonatiszt, Robinson,  apa, nagykövet és végül öreg is. De az még sok idő.  Sok oldal.

Egébként megtalálható a MEK-en is, valamint a Wikipedia is ír róla.

Füszöveg:

Aki Baján jár, ne felejtse el megnézni Jelky András szobrát. Világjáró, nagy lendületű lépése van ott bronzba öntve.A szobor tekintete bizakodó és messzire néző – olyan amilyen a valóságban is lehetett.. Előtte is, utána is sokan járták a világot, hírneves utazók fedeztek föl népeket és földeket – Jelky András bajai szabólegény kalandos életének históriája azonban újból és újból lázba hozza az olvasókat. Igaz nem akármilyen szabólegény volt ő: nemcsak varrótűt, hanem hogyha kellett a kardot is derekasan forgatta. Ki is vágta magát minden helyzetből. S bármilyen messzire bármilyen különös tájakra sodorta is a sorsa, hazáját sohasem felejtette. Öregkorában tért haza élményekben gazdagon – híre a mesék világjáró királyfiainak népszerűségével vetekszik. Róla – életéről, kalandjairól – szól ez a most új kiadásban megjelenő érdekfeszítő regény.

Hangoskönyvnek indult, de rádiójáték lett belőle.

Fantasztikus akasztófahumorral kísérhetjük végig az írót agydaganatának történetén, kezdve onnan, hogy hallja, amint a vonat kihúz az állomásról. Csak éppen állomás nincs sehol.

Aztán belenyugszik, hogy ez így van rendjén és később már várja a menetrendszerinti – nem létező – vonatot. De ezzel nincs vége. Sőt.

Jön a többi tünet: hányás, szédülés, látás romlás. Az utóbbi már komolyan zavarja munkájában, ezért benéz az orvoshoz.

Persze a szemorvos megnyugtatja, hogy semmi komoly, mert ha az lenne, akkor hányna, szédülne és hallucinálna is. Ő pedig nem szól semmit, csak homokba dugja a fejét. Gond nincs, mert már a pincér is tudja, hogy mikor kell mögélépni is elkapni, az élete látszólag zavartalanul folyik tovább.

Mindeközben a beteg is nagyfokú hozzáértésről tesz tanulságot és orvosi szemszögből nézve “rémbeteg” lesz belőle, amint minden döntést megkérdőjelez, megmagyaráz vagy éppen helyettük meghoz.

Nagyon élvezetes az egész mű. Persze nem tudom mennyire életszerű, hogy agyműtét közben a beteg ébren legyen, de egy jó orvos akár meg is tudna erről győzni…

Dün szerint ez az a Márai könyv, amit el kell olvasni.

Mivel hangoskönyvként előbb került a kezembe, ezért inkább meghallgattam. Lukács Sándor nagyon szépen meséli el a könyvet, a hangja nagyon illik a hangulathoz. A rövid zenei betétek a fejezetek végén segítenek abban, hogy lapozgatás nélkül is érezzük a könyv tagolását. Ilyennek kell lennie egy hangoskönyvnek. (Néha azért úgy éreztem, hogy a mondatok-bekezdések közti szüneteket mintha megvágták volna, de ez még belefért.)

A történet gyorsan elhelyezkedik térben és időben, egyből a cselekmény közepébe vágva levelet kapunk. Ez a levél aztán lehetőséget ad a Tábornoknak, hogy elmesélje eddigi életét.

Ez az életmesélés nagyon magával ragadó, sodró lendületű. Közben azt hittem, hogy tudom miről fog szólni a könyv és emiatt jól éreztem magam. De Márai másképpen gondolta.

A két fiatalkori barát összetalálkozásakor a Tábornok egy hosszú “vádbeszédbe” kezd. Innen kezdve nagyon lassan bontakozik ki a történet, mindent megrág/mevizsgál több oldalról is. Azonban nem unalmas. Mikor már azt hinné az ember, hogy messze járunk az eredeti témától mindig kapunk egy újabb cseppnyi információt, ezen megdöbbenünk és emiatt tovább KELL olvasni (esetemben hallgatni).

Nagyon bele lehet merülni. Én annyira hallgattam, hogy rossz megállóban szálltam le. Így többet kellett sétálnom de legalább tovább hallgathattam.

Minden pillanatban azt vártam, hogy a “vádlott” (Konrád) végre szólaljon meg. Mondjon valamit, amivel megnyugtat és feloldja az egész konfliktust és egymás nyakába borulnak. Azonban erre hiába vártam. A Tábornok végül saját vádbeszédében jut el a végkifejlethez és vezeti le a felgyülemlett feszültségeket. Így jutunk el egy olyan állapotba, ahol mindketten “vádlottak” és “vádlók” is lesznek egyszerre – mindezt minden harag nélkül.

Közben a gyertyák a szobában csonkig égtek.

Számomra azonban a végén megejtett csók rejtélyes, mit akarhatott ezzel az író?

A borítója igencsak alultervezett, egy ősi görög drámára emlékeztet… Valószínűleg ezért nem tűnt fel az elmúlt 10 évben.

Nem indult könnyű olvasmányként, kevés cselekmény és sok filozofálgatás volt benne. Sokszor volt túl színpadias vagy túl tanító szándékú. (Pl egyszer a tömegből egy embert kiemelve megemlíti a szerző, hogy ő Hess András – de aztán semmi szerepe sehol…)

Az biztos, hogy a politikai élet akkoriban sem volt könnyebb, mindenki mindenki ellen volt és igencsak olcsó volt az emberélet.

A végén már igencsak erőltetett menetben olvastam (igazán csak a könyv felénél kötött le egy kicsit aztán az is elmúlt). Sokszor hőköltem vissza lapozás után, amikor nem láttam bekezdéseket az új oldalon, csak tömör szöveget… Szóval nem túl barátságos.

Ja, a történet a Mátyás korabeli és közvetlenül utána következő idők viszonyaiba enged egy kis bepillantást. A lényeg, hogy szinte mindenki mindenki ellen volt – de ezt már írtam.

Csak nagy-nagy könyvínség esetén javaslom az olvasást (pl. egy lakatlan szigeten, ha már az összes könyvünk többször ki van olvasva…)

(A képet az antikvarium.hu -n találtam.)