Olvasónapló

Ismét egy az év végén osztogatott könyvek közül.

Valahogy mindig elfog a nosztalgia ezekkel az ifjúsági kalandregényekkel kapcsolatban, de sajnos ez már nem az első csalódás. Talán egyszer tényleg felnő az ember.

Ami a gyermekek számára egyszerűvé teszi a történetet a felnőttek számára pont hiányzik belőle. Ráadásul a nyelvezete is túl fennkölt és túlzó: “…felkereste a koldusok jószívű kis csapatát, megvendégelte és megajándékozta őlet, amazok pedig végtelen hálálkodással búcsúztak el tőle…”

Általában pont ott írt túl sokat, ahol a kevés is elég lett volna. Ahol pedig valami nekem tetsző részre nyílt lehetőség, ott két sorban elintézte a történetet.

Na és a történet? Hát el kell ismerni, hogy Jelky András igen szerencsétlen – de ugyanakkor nagyon szerencsés ember volt. Olyasmi, mintha nyerne a lottón de közben elvesztette a szelvényét. De aztért mégis megkapja a főnyereményt.

Alig indult el otthonról és már csellel be is sorozták egy hadseregbe, ahonnan bravúrral megszökött aztán. Nem telt bele sok idő, egy hajó gyomrában találta magát és ismeretlen kényszermunka felé vitorlázott. Persze a hajó elsüllyedt ahogy kell, de ő túlélte. Ráadásul időben érkezett egy másik hajó is, hogy megmentse őt. És ez még csak az első három-négy fejezet.

Lesz még rabszolga, katona, szabómester,  férj, katonatiszt, Robinson,  apa, nagykövet és végül öreg is. De az még sok idő.  Sok oldal.

Egébként megtalálható a MEK-en is, valamint a Wikipedia is ír róla.

Tovább

Ennek a könyvnek a címéből mindig arra következtettem, hogy tele van mély gondolatokkal és vég nélküli elmélkedéssel – ezért eddig sosem olvastam. Persze “ne ítéljünk a cím alapjén”, de ki nem teszi ?

Hangoskönyvnek indult, de rádiójáték lett belőle.

Fantasztikus akasztófahumorral kísérhetjük végig az írót agydaganatának történetén, kezdve onnan, hogy hallja, amint a vonat kihúz az állomásról. Csak éppen állomás nincs sehol.

Aztán belenyugszik, hogy ez így van rendjén és később már várja a menetrendszerinti – nem létező – vonatot. De ezzel nincs vége. Sőt.

Tovább

“A magyar származású, Svájcban élő szerző messziről pillant vissza a hazai történelmi tájra, melynek nyugtalanító díszletei között megdöbbentően cudar körülmények között cseperedik két gyerek? Talán éppen ő és testvére irodalmi másai. A felzaklatóan nyers, ugyanakkor lenyűgözően őszinte történet azt kutatja, vajon csírázhat-e emberség a történelem által végletesen embertelen létformába lökött szereplőkben, akiket elszakít egymástól a magyar forradalom, és csak felnőttként találnak újra egymásra. A közben eltelt évek során groteszk, keserű szerelmek, súlyos megpróbáltatások révén sodródnak sorsuk beteljesedése felé.”

Atomic bomberman javasolta ezt a könyvet nekem. Innen is köszönet neki érte. Azt hiszem enélkül sosem került volna a kezembe. Nem túl csalogató borító, furcsa cím, olyan kiadó, akitől talán még senkit sem olvastam.

A könyvesboltban a Battle Royale ellen megynerte a csatát, azt hiszem az első két oldalának köszönhetően: ebbe a két oldalba annyi cselekmény volt sűrítve, hogy alig vártam a hazaértemet, hogy folytathassam az olvasást.

Az első kisregény furcsa szerkezetű, két-három oldalas történetekre van bontva, amelyek nagyon lényegretörően mesélik el a történetet. A szerkezetre maga a történet ad magyarázatot – legalábbis én úgy értettem, hogy maguk a szereplők írják. A történetek nagyon színesek, néha megdöbbentően naturalisták, olykor kicsit brutálisak is. Mivel nem éltem a regény történetének idejében arra gondoltam, hogy ez akár bele is férhetett.

A második kisregény visszavett a lendületből, lelassultak az események, de mindez nem vált kárára – az izgalom megmaradt. Aztán szépen lassan, oldalról oldalra haladva megjelent a kétely a történetben, a kétely az első regény tartalmát illetően. Nem szeretnék semmit lelőni az izgalmakból, ezért inkább nem is megyek jobban bele. Ennek a második regénynek nem egészen értem miért lett “A bizonyíték” a címe. Talán valaki elárulja majd.

A harmadik regény elején aztán kicsit elkeseredtem, mert attól tartottam, hogy ebből az egészből nem fogok érteni egy szót sem a végén, felborult az eddigi szép kis világ majd szépen – egy keljfeljancsihoz hasonlóan – visszaállt a talpára. Minden apró részlet a helyére került, kiderült ki kiscsoda és mikor hol volt mi okból. Klikk – a kép összeállt.

Összeállt, megértettem, szomorkodtam a végén (talán ez nem poén lelövés, ugye senki nem várt feltétel nélküli happy-endet).

Az egész trilógia legfontosabb helyszíne a Kisváros az osztrák-magyar határ mellet (talán Kőszeg?), a regény hátterében pedig jól felismerhetően lezajlik a magyar történelem 1940-1990-es fejezete, vagy fejezetei.

Ha egy mondatban kellene összefoglalni, akkor: Lendületes, megdöbbentő, szeretni való, csalódást okozó, megnyugtató könyv. El kell olvasni.