Ekkor próbáltam előjegyezni Sonny Barger könyvére az Antikváriumban, de csak Hunter S. Thomson Hell’s Angels-ére sikerült. Ettől a pillanattól fogva már csak egy évet kellett várni, hogy beérkezzen a könyv.

Hunter S. Thomsonról eddig mindig Johnny Depp szipókás arca jutott eszembe, biztosan nem kell magyarázni miért. Bill Murray egyszerűen nem volt annyira jó.

A könyv unalmas. A sok-sok oldalon három dologról szól: a Lynch jelentésről, amely megbélyegezte az angyalokat és két run-ról: az egyiken csoportosan erőszakoltak meg kiskorúakat a másikon pedig egy óriási felhajtásként indult július 4-i run került zsákutcába egy félszigetre.

A megírásához HST beáll Hell’s Angelnek, egy éven keresztül velük motorozott és követte mindennapjaikat. Az a rész azonban már nincs is leírva benne, amikor HST-t megverték, mert megneszelték hogy könyvírással pénzt akart rajtuk keresni.

Az egész könyv talán 2-3 évét fedi le a teljes Hell’s Angels történetnek – de erre csak később jöttem rá. Ezt a könyvet olvasva nem igazán értettem miért van akkora és olyan hírük.

Talán angolul kellett volna olvasni és akkor Hunter S. Thomson gonzó nyelvezete legalább egy kicsit kárpótolt volna az unalomért cserébe.

Az biztos, hogy HST-ről továbbra is Johnny Depp jut majd eszembe, nem pedig Sonny Barger. Ő majd másról, de az egy másik bejegyzés lesz.

A gonzó számomra meghalt ezzel a könyvvel.

A könyv utalt még A vad c. Marlon Brando filmre, amit szintén megnéztem.

Ennek az életnek történetét meséli el ez a könyv. Meséli, mert szavait olvasva még a szenvedések is inkább kalandnak tűnnek.. Ilyen előadásmóddal  a világháború utáni hatalmi harc, a szocializmus építése és annak egész megtorló gépezete csak bohózatnak tűnik.

Ennek talán legjobb példája egy recski elítélt, akit azért zártak be, mert részegen tiltott dalokat énekelt. Az elítélése után kiderült, hogy ő már régen részegen feküdt az asztal alatt, amikor a dalok elhangoztak. Ekkor a szabadon engedés helyett továbbra is fogva tartották, mert “ha józan lett volna, akkor ő is velük énekel”. Persze mivel ez volt maga a valóság nevetni nem lehet rajta, azonban a “rend” szánalmas küzdelmét jól jellemzi.

A könyvet egyébként a közepén majdnem félbehagytam, pár oldallal az előtt, hogy a 48-as cella ajtaja becsapódott mögötte. Kár lett volna, mert utána a közepesből letehetetlen sebességbe váltott.

A történet az utazás előtt kezdődik és a jelenben végződik. Ennek az az oka, hogy először el kellett felejteni mindazt ami történt, hogy aztán el lehessen mesélni.

Azonban az utazás túléléséhez éppen az emlékek nyújtanak segítséget, amelyek felidézése egy kicsit feledtetni tudja a pillanatnyi nehézségeket. Ezeket az emlékeket el kell mesélni, jól meg kell rágni és ki kell elemezni őket. Alkalmanként ezek az emlékek össze is kapcsolódnak, közössé válnak és akkor még több időt el lehet velük tölteni. Még több időt az utazásból, amelyről nem tudni meddig tart, hová vezet, csak azt tudni/sejteni hogy a megérkezés még az utazástól is rosszabb lesz.

Konkrét borzalmakról, kegyetlenkedésekről nem is esik szó a könyvben – kivéve egy jelenetet. Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem ezt a könyvet nem kellene tovább olvasnom. Ez a jelenet a zsidó gyerekek futását mesélte el.

Ugyan nem tettem le a könyvet, de a háborús könyvekkel végeztem. Sikerült relativizálni az életemet a kandalló mellett.

Holdent is ez nyomasztja. Itt van ennek a könyvnek a kellős közepén, főszereplőt kellene játszania, történetet kellene mesélnie, le kellene kötnie az olvasót, ehelyett…

…ehelyett verekszik, cigizik, iszik, megszökik, megbukik, kurvát hív meg ilyen hülyeségek. Nincs neki egy jó története sem, nem érdekli miként lehetne ezt majd folytatni.

Valahogy úgy vagyok vele, mint Kerouac könyveivel: Jó-jó, elolvastam, értem én a kort és az életstílust, de minek leírni a semmit?

Persze ez ismét egy Alex kötelező volt, de bele sem kezdett. Majd megoldja valahogy, ahogy a többiek is.

“Mondták, hogy az oroszok erőszakoskodtak a nőkkel.
- Nálatok is? – kérdezte anyám
- Igen – mondtam – nálunk is.
- De téged nem vittek el? – kérdezte anyám
- De igen, mindenkit – mondtam, és ettem tovább.
Anyám kicsit rám nézett, és azt mondta csodálkozva:
- De miért hagytad magad?
- Mert ütöttek – mondtam, és ettem tovább. Az egész kérdést nem éreztem sem fontosnak, sem érdekesnek.
Erre valaki könnyedén és tréfásan megkérdezte:
- Sokan?
- Nem tudtam megszámolni – mondtam, és ettem tovább.
- És képzeld el, tetű is volt a pincében – mondta anyám
- Nálunk is – mondtam én
- Te, csak nem lettél tetves? – kérdezte anyám
- De igen – feleltem én
- Hajtetűtök volt? – kérdezte anyám
- Mindenféle – mondtam és, és ettem tovább”

Ez az egész annyira hihetetlen és távoli, hogy elképzelni is nehéz. És ehhez nem is kell férfinak lenni hatvan évnyi távolságban az eseményektől:

“Anyám vacsora után félrehívott, és azt mondta:
- Kislányom, ilyen csúnya dolgokkal ne viccelődj, mert még elhiszik!
- Anyukám, ez igaz!”

És hogy miért olvastam el a sokadik háborúról és annak szörnyűségeiről szóló könyvet? Hát erre én is kíváncsi vagyok…

Szakmai berkekben ezt az állapotot Godfather Virginnek nevezik és ez egy irigylésre méltó állapot.

Katica ajánlotta a könyvet, miután sokadik könyvnemtetszős bejegyzésem született. Sajnos neki már csak egy salátapéldánya volt belőle, ezért az Antikvárium előjegyzési listájára került.

A Keresztapa világa furcsa. Maga a Keresztapa is furcsa. Királyi méltóság, tudós bölcsesség, isteni jóság és diktátori kegyetlenség lakozik benne egyszerre. Ezek közül a diktátori kegyetlenség a legfontosabb, mert ezzel érdemelte ki a többi címet is.

Furcsa a szívességek rendszere, mégpedig azért mert először mindig ő ad valamit. Megelőlegezi a viszontszívességet. Persze ez csak látszatra szívesség, mert egyszer ő is kérni fog tőlük valamit, amit aztán nem utasíthatnak vissza. A szívességtartozás megadására általában nem kell küllönösebben ösztökélni az embereket, nincs szükség fenyegetésekre és erőszakra, mert mindenki “örömmel” adja vissza. Önként.

A könyv elejétől kezdve alig vártam, hogy megnézhessem végre a filmet is. Persze ha már kivártam ezt a sok évet, akkor nem akartam egyszerre elveszíteni a szüzességem minden területen. Bölcsebb voltam annál. Megérte.

A film pont olyan jó, mint a könyv. Egyetlen csalódás ért benne, hogy Appollónia nem volt akkora szépség, mint amekkorának a könyv alapján elképzeltem. A filmben már látni véltem a néhány tíz év múlva kinövő bajuszát is, amint gyalog sétálva megy fel a szőlőhegyre.

Régen ért már fel egy könyv ilyen sok kávéval…

Ja és most valami teljesen más: Az antikvárium.hu -nál lehetőség van arra, hogy a könyvet megvegye az ember, de ne szállíttassa ki. Gyűjtögetik az ember kifizetett könyveit, majd ha az értékük eléri az ingyenes szállítási küszöböt elküldik egyben. Így sosem lehet gond, hogy megjön az előjegyzett könyv, de szállítással együtt már nem érné meg, ezért inkább kihagyom.

Az állítás második fele valóban igaz, azonban ennek ellenére nem lehet letenni, végig kell izgulni a könyvet. Én már az első nap estéjén attól tartottam, hogy szomjanhal, hiszen csak egy üveg vize volt. Ő azonban emiatt nem is aggódott én pedig nem tudtam neki szólni (hiszen ez egy könyv).

Aztán tényleg nem a szomjúság lett a legnagyobb baja.

Amikor aztán végre hátradőlhettem, hiszen a hal már a csónakhoz volt kötözve: Megjelent az első cápa. Ebben a mondatban az “első” volt a kulcsszó és azonnal tudtam, hogy kár volt hátradőlnöm… Együtt küzdöttem, majd adtam fel a küzdelmet Santiagoval. Időm sem volt arra, hogy letegyem a könyvet.

Talán adok egy esélyt a Kilimandzsáró havának is, valahol kallódik egy a polcokon.

Akit nagyon érdekel miről szól ez a könyv biztosan nagyon sok elemzést talál róla. Számomra az egyetlen tanulság, hogy az ember egyik legnagyobb ellensége önmaga, amit mindjárt a második helyen az embertársa követ.

Rossz.

De a könyv szórakoztató még akkor is, ha mindig tudható mi lesz a következő oldalon.

A végén mégsem értettem meg, hogy mi a helyzet.

A könyv címe erősen túlzó, senki ne várjon rohangálós nyomozást, ahol közelebb és közelebb kerülünk a megoldáshoz. Itt inkább karosszékkel és türelemmel haladunk a cél felé.

Szóval a részletek:
A nevére nem emlékszem főhős egy hirdetésben felhasznál valamilyen képet, amelyet egy Patkány nevű ismerősétől kap valahonnan. Egy fontos ember meglátja ezt a képet, pontosabban ezen a képen valamit, ami őt erősen érdekli. Ez a valami lesz a birka, amin egy csillag van. A történet arról szól, hogy ezt a birkát szűkös határidőn belül meg kell találni, mert a fontos ember főnökének valami komoly baja van és talán a birka segíthet. (Korábban már kísértette őt az álmaimban.)

A nagy birkakergetés abból áll, hogy ez a nem emlékszem a nevére csóka elutazik egy helyre, majd ott beül egy házba és vár. Hát így kergeti Murakami a birkákat. Fejben.

A történeti hűség kedvéért meg kell említenem, hogy egyszer tényleg találkozik a nemtudomhogyhívják főhős birkákkal, ez a rész van a könyv fülszövegébe kiemelve. Szóval aki azt olvasta, az a birkakergetős résszel végzett is.

Jogos a kérdés csalódott vagyok-e, hogy már megint nem értettem? Hát nem. Már úgy kezdtem a könyvbe hogy ezt úgysem fogom megérteni, de a Murakamis elbeszélés kárpótol érte. Ha az embernek nincsenek elvárásai, akkor nehezen csalódik…

Egy japán ismerősöm szerint Murakami most megjelent könyve, az 1Q84 tényleg jó. Félek ha angolul olvasom el akkor még kevesebb esélyem lesz megérteni, ezért inkább kivárom a magyar kiadást.