Rossz.

De a könyv szórakoztató még akkor is, ha mindig tudható mi lesz a következő oldalon.

Azonban akkor sem gyakoroltak rám nyomást ezzel a könyvvel kapcsolatosan a hallgatók, amikor lehetőség lett volna olvasni. Talán egyszerűn nem volt érdekes.

Nem is igazán amlékszem arra a néhány történetre, amit elolvastunk…

Szóval oda akarok kilyukadni, hogy félbemaradt…

Ciao Mary! Most aztán nézhetsz rám morcosan!

Fülszöveg:

Vajon mi minden történik ebben az új kötetben Mary Poppinsszal, a Banks gyerekekkel és a többi régi, kedves ismerőssel a Cseresznyefa utca 17-ben meg a parkban? Mary mérges-morgós-zsörtölődős természetével bearanyozza valamennyiük életét. Ezek a történetek szakasztott olyan csudálatosak és elbűvölőek, mint mindaz, amit ez az immár világhírű „dadatündér” az előző kötetekben véghezvitt. A hattyúvá vált libák, a megelevenedett porcelánszobrok, a szerencsés szerda eseményei, a mesekönyvből kilépő gyerekek, a parkbéli Park és az önálló életre kelt árnyékok – megannyi feledhetetlen kaland.

A fényképei fantasztikusak voltak. Hihetetlen, hogy ugyanaz az ember járt mindezeken a helyeken és készítette ezt a rengeteg képet. Ez egy hatalmas kaland lehetett – érdemes utánajárni.

Így kötöttem ki a könyvnél, ami a második világháborús élményeiről szólt. Azért tűnt ez különösen érdekesnek, mert a partraszálláskor hősként szállt partra az első vonalban, azonban az elkészült szenzációs képeket elrontották és összesen 11 darab elmosódott képet sikerült kihozni a sok tekercsből. Ez az elvárásaim szerint hatalmas traumát okozott Capának és ez is motivált a történet elolvasásában.

A trauma elmaradt – legalábbis a könyvben minden szájtépés és önsajnálat nélkül egyetlen mondattal intézte ez az eseményt: izgalmában az előhívó megégette a filmeket és csak 11 képet lehetett megmenteni.

A könyv elolvasása után azonban megértettem, hogy ez a számomra leghősiesebbnek tűnő esemény csak egy kis epizód volt a sok-sok háborúban megélt többi kalandjához képest.

Egyébként a könyv sem egy szomorú háborús könyv, hanem inkább egy Rejtő regény. Capa mindig minden követ megmozdít, vannak felsőbb kapcsolatai – talán még Rejtős márkik is. Vidáman éli az életét, ami leginkább egyik napról a másikra történő tengődésnek tűnik, azonban a tengődés a negatív felhang miatt nem jó szó erre, hiszen nem él rosszul, csak egyszerűen a  mának.

Szereti a nőket, az alkoholt és a pókert – habár abban csapnivaló. Rejtővel ellentétben leginkább veszíteni szokott.

Összefoglalva egy majdnem vidám regény a frontvonalról. El kell olvansni, hogy tényleg megismerjük Capa felfogását és meg kell néznünk a képeit hogy lássunk is az ő szemével. Mert a képek is nagyon jók a könyvben, többük már ismerősként köszönt vissza a kiállítás után. A könyv árához képest a képek minősége is elég jó volt.

Capa jóbarátja még a spanyol polgárháborús évekből Hemingway (Papa), akinek igen szimpatikus volt az alakja – így néhány könyve már sorszámot is tépett a polcomon.

Fülszöveg:

Unalmas könyvnek indult, azonban a végén egy érdekes krimi lett belőle. Azonban ennyi, nem tudnék hosszasan írni róla, így maradjon a fülszöveg.

Fülszöveg:

Anthony Burgers ma az egyik legnépszerűbb és legtermékenyebb író Angliában. Mióta 1958-ban, negyvenegy éves korában az orvosok agytumort állapítottak meg nála, és lemondtak az életéről, és a hátralevőnek tartott idejében egy év alatt megírt öt regényt, ha nem is ennyire szédületes tempóban, de szüntelenül írja könyveit, tanulmányait, újságcikkeit, forgatókönyveit, és korábbi fő becsvágyához a zeneszerzéshez sem lett hűtlen.
Az Egy tenyér ha csattan is stílusbravúr: tökéletes beleéléssel jeleníti meg az étel- és eszmekonzerveken élő mai kisember tévéreklámok és képes magazinok sugalmazta gondolatvilágát és szófűzését. Ez azonban csak eszköz: látószög, amelyből nézve a banális szereplők banális története keserű és alapos, mindamellett pokolian mulatságos szatírává kerekedik. Janet Shirley ugyanis egy olyan történetet beszél el, amelyből jószerivel egy kukkot sem ért meg, a történet főhőse, a férje pedig éppen őbenne véli megtalálni egyetlen szövetségesét ahhoz a tragikomikusan aránytévesztő harchoz, amelyet az egész züllött és lezüllesztő világ ellen indít.

Christopher megtalálja a kutyát (a kutyát egyébként Wellingtonnak hívják és a szomszéd néni a gazdája), majd elhatározza, hogy kinyomozza ki tette. Ez egy átlagos kisfiúnak sem lenne egyszerű feladat, azonban Cristopher minden, csak nem átlagos: autista.

Más szemmel nézi a világot, mint mi. Ha valami logikus, akkor azt nagyon könnyen megérti és eltárolja. Ha valami egy kis képzettársítást igényel, akkor igen kemény logikus gondolkodással talán meg tudja oldani a korábbi tapasztalatai alapján, de sokszor kerül így zsákutcába.

Miféle zsákutcák ezek? Az emberi arcok “olvasása” számára bonyolult feladat. Egy felvont szemöldök vagy egy ráncolt homlok semmit sem mond, hacsak nem tudja összepárosítani azt az iskolában tanult smile-gyűjteményével és az alapján megoldani ezt a feladatot.

Egy metafora megértése sem könnyű a számára: “Szeme mint az acél, szikrát úgy hányja” – hiszen az ember szeme nem hány szikrát. (A hasonlatokkal már más a helyzet. Azokban van könnyen érthető kapcsolat a két rész között, így azokat szereti: “Bolyhos felhők vonultak az égen, mint megannyi hófehér bárányka.“)

Emellett van még neki szigorú napirendje, szabályai (pl. idegenekkel nem beszélünk) és jól ismert környezete. Mindezek segítik őt a mindennapi életben.

Az új helyek iszonyú terhet jelentenek a számára, mert mindent meg kell figyelnie. Ha a megfigyelendő dolgok már elviselhetetlen szintre érnek, akkor könnyen pánikba kerül és próbálja ismét elfogadható méretűre zsugorítani a világot (becsukja a szemét, visít…). Szóval nem könnyű vele, persze ez nam az ő hibája.

A nyomozás jól halad, talán nem nagy spoiler ha elárulom, hogy ki is nyomozza a tettest, de addig még soksok esemény történik vele, sok számot  köbre emelünk még nyugtatásképpen és azt hiszem kevésszer fogjuk letenni a könyvet. Ha stílusosak akarunk lenni, akkor olvassuk el a könyvet 2szerre, 3szorra, 5szörre – de semmiképpen sem 4szerre, mert az nem prímszám.

Nagyon jó könyv, nagyon jól visszaadja egy autista fiú életét és gondolatmeneteit.

Fülszöveg:

A tizenötéves Christopher autista: nagyon sokat tud a matematikáról és a fizikáról, de nagyon keveset az emberi érzelmekrõl. Nem szereti, ha hozzáérnek, és nem hajlandó megérinteni semmit, ami sárga vagy barna. Ûrhajós szeretne lenni, de még sohasem járt a szülei nélkül az utcájukon túl. És alighanem õ a világirodalom egyik legkülönösebb nyomozója – egy este ugyanis a szomszédasszony kutyáját döglötten, vasvillával átszúrva találja a kertben, és elhatározza, hogy kinyomozza, ki ölte meg.

Így kezdõdnek Christopher különös kalandjai, melyek során nemcsak a kutya gyilkosának kilétére derül fény, hanem ennél jóval fontosabb dolgokra is, amelyek sok mindent megváltoztatnak mind az õ, mind a szülei életében…

Mark Haddon bámulatos beleérzéssel ábrázolja az autista fiú végtelenül racionális gondolkodását, sajátos érzelemvilágát, s könyve izgalmas és megható olvasmány lehet gyerekeknek és felnõtteknek egyaránt.

Az angliai Oxfordban élõ Mark Haddon tizenöt gyerekkönyv szerzõje, emellett illusztrátor és forgatókönyvíró. A kutya különös esete az éjszakában elsõ felnõtteknek (is) szóló könyve, amely az elmúlt idõszak egyik legnagyobb világsikere, és Angliában megkapta az év legjobb gyerekkönyvének járó díjat.

A várakozást megunva keresgélni kezdtem és a Guttenberg project oldalain meg is találtam. Persze csak angolul és digitálisan, de sebaj. A kényelmetlenséget majd az élvezet ellensúlyozza.

Minden adott volt, hogy a jól bevált recept ismét működjön: ugyanaz a három szereplő, ismét egy kalandtúra, magabiztos ötletek… Sajnos azonban nem jött össze. Sokat törtem a fejem, hogy miért nem tetszik annyira, mit az előző és a következőre jutottam: ebben a könyvben a az önirónia átbillen gúnyba és szegény németeket szapulja szinte az elejétől a végéig. Sajnos ez már túl sok.

Persze vannak jó pillanataik, még a gúny is úgy sül el néha, ahogyan a szerző szerette volna (Pl. a németeknél nincs szükség hóhérra, mert a halálraítéltek fognak egy kötelet és magukat akasztják fel. Mert ők annyira törvénytisztelők.) De ez kevés.

Sajnos.

(kép és fülszöveg antikvarium.hu)

Egész gyermekkoromban elkerültek engem a Csudálatos Maryk. A legtöbb amit tudtam róla, hogy a “Keleti széllel érkezett és nem beszélt sokat…”. Most azonban egy estét kihagytam otthon és máris ezt kezdték olvasni nélkülem.

Van valami furcsa ebben a könyvben. Ez a Mary egy többnyire mogorva, szigorú dadus. Szereti a rendet és a fegyelmet, a gyerekek néha mintha tartanának is tőle. Szóval ha én gyerek lennék, semmiképpen sem szeretnék egy ilyen dadust.

De ez csak a mérleg egyik serpenyője.

A másikban olyan dolgai vannak, amelyekről a gyerekek csak álmodoznak. Tud repülni. Ismeri a csillagokat. Tud beszélni az állatokkal. Van egy varázslatos iránytűje. A barátairól már ne is beszéljünk.

Úgy tűnik, hogy a gyerekeknél ez a másik serpenyő sokkal fontosabb, mert imádják. Legalábbis a lányok. És “milyen kár, hogy már vége”. “Ugye elolvassuk majd még egyszer?”. “Azon az oldalon nem néztük meg rendesen azt a képet!”. “Van folytatása?”

Szerencsére Travers is rájött, hogy ezt itt nem hagyhatja abba, ezért írt még néhány folytatást, ami majd hamarosan jön itt is. Csak valaki adjon be egyet az antikváriumba. Legyen az bármilyen szakadt. Ezt is úgy kezdtük olvasni, hogy először sorba rendeztük a lapokat… Sebaj, számolni is mostanában tanulunk.

Régen olvastam már angol nyelvű könyvet és valamiért úgy gondoltam, hogy jó lenne ezt a könyvet angolul elolvasni. Utólag visszatekintve annyi előnye volt, hogy így később adtam fel az olvasást – már csak az appendix newspeak tanulmányát nem olvastam el.

Maga az olvasás is egy hosszú folyamat volt, de ennek oka leginkább az ebook formátum volt: PDA-n könyvet olvasni nem a legkényelmesebb…

Amíg a könyv egy beteg világban zajló szerelmi történet volt egészen élvezetesnek tartottam. Miután a beteg világ leírásába kezdett a szerelem felbomlasztásának céljából már kevésbé volt jó. Számos ritka angol szóval gazdagodtam, amelyekhez még magyarul is fel kellett lapoznom az Idegen szavak és kifejezések szótárát.

Amennyiben én lettem volna a Big Brother, akkor a Goldstein féle ellenzéket is én találtam volna fel és ezáltal az ellenem lázadó emberek is hozzám dezertáltak volna. Vagy így is volt?

Mindenesetre furcsa volt látni, hogy egy magas pozícióban lévő párttag (O’Brien) milyen rengete időt fektet egy lázadó “megtérítésébe”. O’Brien szinte mindig ott volt a kínzások során, amikor Winston kinyitotta a szemét. Ez aztán az elhivatottság.

Hétfőn meg kell majd néznem, hogy cégünknél ki dolgozik a 101-es szobában.

(kép és fülszöveg antikvarium.hu)

Szintén a fiamnak az olvasmányos listájáról választottam ezt a könyvet és nem bántam meg. Azon csodálkozom, hogy miképpen került el eddig engem ez a könyv.

Humoros és fordulatos az első oldaltól kezdve. Néhány barát elhatározza, hogy két hetet tölt pihenéssel egy csónakban felfelé araszolva a Temzén. Mivel a könyv még valamikor 1880-as években játszódik, ezért könnyen belétható, hogy a búvárkodás, sziklamászás vagy esetleg motorozás még nem igazán voltak opciók a számukra.

A folyón felfelé csónakázás egyébként nem egy kéjutazás, csapatépítő evezés tanulságát felhasználva azt is ki merném jelenteni, hogy nehéz. Ők azonban úgy döntenek, hogy egészen Cambridge-ig felhajóznak a Temzén.

Szerencsére a csónakázás ebben a korban egy igen népszerű tevékenység volt, a folyóparton vontatóösvények is vannak, szóval ha elfáradnak egyikük kiszáll és öszvérként vontatja a csónakot. Aztán cserélnek.

Maga a kirándulás még nem lenne elegendő a könyvhöz, azonban a különböző helyszínekhez vagy tevékenységekhez kapcsolódó humoros anekdoták és visszaemlékezések alaposan megfűszerezik az egészet. Minden zsilipről vagy kisvárosról van valami jó emlék, ami valószínűleg a történet minden egyes elmesélésekor egyre cifrább lesz. De hát ki ne tenne így…

Ki ne utálná a “motorosokat”, de amikor motor vontatja a csónakját ki ne utálná a csiga evezősöket… Ilyenek vagyunk mi emberek.

Jerome álítólag a mézesheteit töltötte egy csónakban a Temzén, majd hazatérés után azonnal megírta ezt a könyvet, feleségét azonban barátaira cserélte le a történetben.

Folytatásként megírta a Három ember kerékpáront, ami nem lett akkora siker. De azért felkerült a listámra.

Angolul egyébként online is elérhető.

(Kép és fülszöveg www.antikvarium.hu)

Ez egy olyan könyv, amit azt hiszem önszántamból sosem vettem volna le a polcról, pláne nem vettem volna meg. Azonban egy kedves ismerősömnek nagyon tetszett – ráadásul kölcsön is adta – így nem volt menekvés.

Azt hiszem azt már az elején elárulhatom, hogy nem csalódtam a könyvben: nem tetszett. Ennek azonban a valódi okára nem sikerült rájönnöm.

Eleinte túl sokat filozofáltak és semmi sem történt benne. Lefestettek egy igen jóképű srácot, akiről még férfiak is állították, hogy jóképű.

A festő edig megfestette a képet, majd jött egy gonosz lelkű barát, akiben én nem láttam a gonoszt – hacsak nem kettőt lapoztam valahol és pont ott írtak róla.

A jólelkű srác, akit Doriannek hívnak a saját képét meglátva azt kívánja, hogy bárcsak ő maradhatna mindig ilyen és a kép öregedne helyette. Aki a fülszövegbe beleolvasott, az persze tudja, hogy ez meg is fog történni. De ahhoz, hogy erre Dorian is rájöjjön még bele kell szeretnie egy lányba, majd ki kell ábrándulnia belőle. Ez a “kiábrándulás” az első lépés életének lejtőjén, ekkor kezd el a kép öregedni.

Amikor ő ezt észreveszi, akkor kb. 2 sorban elintézi a könyv (“Hirtelen eszébe jutott a kívánsága és megértette…).Ez egy kicsit sok (vagyis valójában kevés) volt így nekem, ezért itt néhány hétre polcra is került, hogy szedje össze magát végre rendesen.

Nagyonkék után kapott egy második lehetőséget és még néhány nehezebb szakasz után végre történni kezdett valami a könyvben, de addigra Dorian már 38 éves, az életben már _MINDENT_ kipróbált – viszont kinézetre egy cseppet sem változott: még mindig az a jóképű srác.

Persze van mondanivalója a könyvnek és meg is lehet találni benne, de engem a XIX. századi angol előkelőségek világa és protokolljai annyira untattak, hogy elvette az egésznek az ízét.

Egy ideig azt fontolgattam, hogy ezt a könyvet legjobb lenne diafilmként kiadni, mert a cselekménye simán beleférne 10-15 képbe…

Elnézést Oscar Wilde és a könyv kedvelőitől, talán nőnöm kell még…