Haruki után egy olyan könyvet akartam olvasni, amelyiket biztosan meg fogok érteni. Persze nem én választottam, az antikváriumis csomagolólány küldte ajándékkönyvként.
Egy híres színésszel élhetünk együtt néhány hétig és megtudhatjuk tőle milyen is az, amikor üldöznek a nők.
Rossz.
De a könyv szórakoztató még akkor is, ha mindig tudható mi lesz a következő oldalon.
Kávé érték:
Szegény Mary Poppinst utolérte a vég, azaz pontosabban szólva az érdektelenség. Persze ez nem csak úgy jött, ebben komoly szerepe volt a nyárnak és a nyaralásoknak is, keveset voltunk otthon együtt.
Azonban akkor sem gyakoroltak rám nyomást ezzel a könyvvel kapcsolatosan a hallgatók, amikor lehetőség lett volna olvasni. Talán egyszerűn nem volt érdekes.
Nem is igazán amlékszem arra a néhány történetre, amit elolvastunk…
Kávé érték:
Robert Capa sármos fotója egy fél éven keresztül minden sarkon mosolygott rám hívogatva a kiállítás megtekintésére. Az események szerencsés együttállásának segítségével könnyebben eljutottam oda, mint gondoltam. (Ráadásul még meg is hívtak – köszi VLaca!)
A fényképei fantasztikusak voltak. Hihetetlen, hogy ugyanaz az ember járt mindezeken a helyeken és készítette ezt a rengeteg képet. Ez egy hatalmas kaland lehetett – érdemes utánajárni.
Így kötöttem ki a könyvnél, ami a második világháborús élményeiről szólt. Azért tűnt ez különösen érdekesnek, mert a partraszálláskor hősként szállt partra az első vonalban, azonban az elkészült szenzációs képeket elrontották és összesen 11 darab elmosódott képet sikerült kihozni a sok tekercsből. Ez az elvárásaim szerint hatalmas traumát okozott Capának és ez is motivált a történet elolvasásában.
Kávé érték:
Különösebben nem olvastam bele a tartalmába a megrendelés előtt, de azt vártam, hogy egy pofozkodós férjről és talán egy válásról.
Unalmas könyvnek indult, azonban a végén egy érdekes krimi lett belőle. Azonban ennyi, nem tudnék hosszasan írni róla, így maradjon a fülszöveg.
Kávé érték:
Ennek a könyvnek az elején elkezdenek pörögni az események. Az első oldalon eljutunk egy vasvillával átszúrt kutyatetemig és onnan nincs megállás. (A vasvillával átszúrt élőlények általában gyorsan meghalnak, különösen ha a villa valamelyik nemesebb belső szervüket is éri. A szív átszúrásával leáll a vérkeringés és emiatt áll be a halál. A tüdő átszúrásával vér folyik a tüdőbe, ami kicsit hosszabb szenvedés után fulladáshoz, majd szintén halálhoz vezet.)
Christopher megtalálja a kutyát (a kutyát egyébként Wellingtonnak hívják és a szomszéd néni a gazdája), majd elhatározza, hogy kinyomozza ki tette. Ez egy átlagos kisfiúnak sem lenne egyszerű feladat, azonban Cristopher minden, csak nem átlagos: autista.
Más szemmel nézi a világot, mint mi. Ha valami logikus, akkor azt nagyon könnyen megérti és eltárolja. Ha valami egy kis képzettársítást igényel, akkor igen kemény logikus gondolkodással talán meg tudja oldani a korábbi tapasztalatai alapján, de sokszor kerül így zsákutcába.
Miféle zsákutcák ezek? Az emberi arcok “olvasása” számára bonyolult feladat. Egy felvont szemöldök vagy egy ráncolt homlok semmit sem mond, hacsak nem tudja összepárosítani azt az iskolában tanult smile-gyűjteményével és az alapján megoldani ezt a feladatot.
Egy metafora megértése sem könnyű a számára: “Szeme mint az acél, szikrát úgy hányja” – hiszen az ember szeme nem hány szikrát. (A hasonlatokkal már más a helyzet. Azokban van könnyen érthető kapcsolat a két rész között, így azokat szereti: “Bolyhos felhők vonultak az égen, mint megannyi hófehér bárányka.“)
Emellett van még neki szigorú napirendje, szabályai (pl. idegenekkel nem beszélünk) és jól ismert környezete. Mindezek segítik őt a mindennapi életben.
Az új helyek iszonyú terhet jelentenek a számára, mert mindent meg kell figyelnie. Ha a megfigyelendő dolgok már elviselhetetlen szintre érnek, akkor könnyen pánikba kerül és próbálja ismét elfogadható méretűre zsugorítani a világot (becsukja a szemét, visít…). Szóval nem könnyű vele, persze ez nam az ő hibája.
A nyomozás jól halad, talán nem nagy spoiler ha elárulom, hogy ki is nyomozza a tettest, de addig még soksok esemény történik vele, sok számot köbre emelünk még nyugtatásképpen és azt hiszem kevésszer fogjuk letenni a könyvet. Ha stílusosak akarunk lenni, akkor olvassuk el a könyvet 2szerre, 3szorra, 5szörre – de semmiképpen sem 4szerre, mert az nem prímszám.
Nagyon jó könyv, nagyon jól visszaadja egy autista fiú életét és gondolatmeneteit.
Kávé érték:
Heads in Beds