Nekem mindenesetre feltűnt. Az egészben talán az a legkülönlegesebb, hogy a bejelentkezéskor elmondják kacifántos nevét, feltűnik a képernyőn – majd magyarul szólal meg.

Azért vettem kezembe ezt a könyvet, hogy megtudjam miként kerül ezekre e helyekre és hogyan lehet olyan helyeken forgatni, ahol az ott lakók is csak félve merészkednek elő.

Minden úgy kezdődik, hogy kap egy telefonhívást: “Hesna, el kellene menni…”. Ezután indul a csomagolás, felszerelés összekészítése. A reptéren ugyanazokba a korlátokba ütköznek, mint minden más földi halandó: fizet a többletsúlyért a szűkös keretből vagy könnyít a csomagon.

Érkezése után, de sokszor már előtte is előveszi kapcsolatait. Segítségükkel megtalálja a megfelelő helyi szálakat, akik segítenek majd neki eljutni/bejutni a legvadabb helyekre is.

A nap végén irány a közvetítőközpont, fésülködés, stopper indítás majd egy percbe kell belesűríteni mindent, ami aznap történt. Ha vége, akkor egy kis alvás majd indul a következő – hasonló – nap.

Talán ez a özvetítőközpontot a legfurcsább hely: egy teljes iparág épül a háborús tudósításokra. Itt kitelepült stúdióban lehet műholdas kapcsolatot és boxot bérelni a bejelentkezésekre. Ha a háború véget ér, akkor mindent felpakolnak és mennek a következőbe. Az emberiség egyenlőre gondoskodik a megélhetésükről.

Menyugtató hogy nem csak engem mint nézőt, hanem magát a riporert is foglalkoztatja a kérdés: meddig hír a hír, hol van a határ a hír és az ott élők magánélete között… Hol kezdődik a szenzációhajhászás…

Ennek az életnek történetét meséli el ez a könyv. Meséli, mert szavait olvasva még a szenvedések is inkább kalandnak tűnnek.. Ilyen előadásmóddal  a világháború utáni hatalmi harc, a szocializmus építése és annak egész megtorló gépezete csak bohózatnak tűnik.

Ennek talán legjobb példája egy recski elítélt, akit azért zártak be, mert részegen tiltott dalokat énekelt. Az elítélése után kiderült, hogy ő már régen részegen feküdt az asztal alatt, amikor a dalok elhangoztak. Ekkor a szabadon engedés helyett továbbra is fogva tartották, mert “ha józan lett volna, akkor ő is velük énekel”. Persze mivel ez volt maga a valóság nevetni nem lehet rajta, azonban a “rend” szánalmas küzdelmét jól jellemzi.

A könyvet egyébként a közepén majdnem félbehagytam, pár oldallal az előtt, hogy a 48-as cella ajtaja becsapódott mögötte. Kár lett volna, mert utána a közepesből letehetetlen sebességbe váltott.

A történet az utazás előtt kezdődik és a jelenben végződik. Ennek az az oka, hogy először el kellett felejteni mindazt ami történt, hogy aztán el lehessen mesélni.

Azonban az utazás túléléséhez éppen az emlékek nyújtanak segítséget, amelyek felidézése egy kicsit feledtetni tudja a pillanatnyi nehézségeket. Ezeket az emlékeket el kell mesélni, jól meg kell rágni és ki kell elemezni őket. Alkalmanként ezek az emlékek össze is kapcsolódnak, közössé válnak és akkor még több időt el lehet velük tölteni. Még több időt az utazásból, amelyről nem tudni meddig tart, hová vezet, csak azt tudni/sejteni hogy a megérkezés még az utazástól is rosszabb lesz.

Konkrét borzalmakról, kegyetlenkedésekről nem is esik szó a könyvben – kivéve egy jelenetet. Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem ezt a könyvet nem kellene tovább olvasnom. Ez a jelenet a zsidó gyerekek futását mesélte el.

Ugyan nem tettem le a könyvet, de a háborús könyvekkel végeztem. Sikerült relativizálni az életemet a kandalló mellett.

Ugyan kevesebbet, de még könyveket is olvasok. Szerencsére nem a Valóvilágot nézem helyette (de ha Alekosz továbbra is így viselkedik lehet, hogy nem bírom megállni és kiszavazom), több a gitár és a weboldal fejlesztés mostanában. Meg nem is volt olyan könyv, ami tényleg lekötött volna. Faludyval megakadtam Recsk előtt néhány tíz oldallal, azóta a radiátoron melegszik. Ez  azonban egy jó könyv volt és így ismét életet lehelhet a blogba.

Ilf Petrovot 5 perccel ezelőttig egy embernek gondoltam, de kiderült valójában két különböző személyről van szó, akik műveiket általában együtt írták.

A tizenkét szék egy szatirikus történet a kapzsiságról az 1920-as években. Székbe rejtett kincseket keresve bolyongunk Oroszorzágban a egyesével becserkészve és levadászva őket. A bolyongás közben sok emberrel megismerkedhetünk és eléggé szomorú világot ismerünk meg: az emberek kapzsisága határtalan. Az egyetlen – talán – önzetlen esemény az adakozás a koldulóknak.

Ippolit Matvejevics (a főszereplő) Klavgyija Ivanovnának (anyósának) halálakor megtudja, hogy korábbi gazdag életük brilliánsait az utolsó pillanatban Klavgyija Ivanonvna egy székbe rejtette. Ezt a ráadásul meg is gyónta Fjodor atyának (pap).

A történet be is indul, mindketten – egymás tudta nélkül -  a kincs üldözésére indulnak.

Az üldözés közben Ippolit Matvejevics összetalálkozik a nagy kombinátorral, Osztap Benderrel. Ő a történetet megismerve azonnal 70% részesedést kér a segítségéért és 50%-ot meg is kap. Ettől a pillanattól átveszi a parancsnokságot és agyafúrtságát a kincs keresésére fordítja. A parancsnokságot annyira átveszi, hogy ettől fogva akár főszereplőnek is nevezhetjük.

Az könnyen bebizonyosodik, hogy az Osztap Bender segítsége nélkül Ippolit Matvejevics talán egyetlen széket sem találna meg, így olvasóként még örülhetünk is megjelenésének, hiszen nélküle unalmas lenne a könyv.

A székek becserkészése nem könnyű feladat, de sikerül. Még azt is elárulom, hogy a kincs is létezik…

Az ilyen könyvek olvasásakor mindig felmerül bennem, hogy miként jelenhettek meg a kommunizmus idején – hiszen éppen a rendszer fogyatékossága miatt kialakult furcsaságokra világítanak rá.

Akit nagyon érdekel miről szól ez a könyv biztosan nagyon sok elemzést talál róla. Számomra az egyetlen tanulság, hogy az ember egyik legnagyobb ellensége önmaga, amit mindjárt a második helyen az embertársa követ.

Mindig bajban vagyok az olyan szerzőkkel, akiknek ötnél több könyvük van egy könyvesbolt polcán. Sejtjük, hogy az író jó, mert ismerős a neve meg hallottunk is már róla más okos embereket beszélgetni. Na de melyik az a jó könyv? Melyikkel kezdjem, hogy ne egyből a kiábrándulás részhez jussak?

Sok ilyen író van, többek között Coelho, Márai, Nora Roberts [javítva].

Boris Viannal a tavalyi olvasónapló íráskor talákoztam, amikor is hirtelen egy Tajtékos napok olvasónaplót kellett teremteni a könyv nélkül.

Szóval most, amikor a könyvesboltban végül a V betűhöz értem már tudtam,  hogy le fogom küzdeni ezt a sokkönyves akadályt és egy Vian könyvvel fogok hazatérni.

Nem volt könnyű döntés, az új sorozat mindegyik könyve szép, egymás mellett még szebbek. A borítón a fémépítőjátékból készített figurák is jók, sugallják a groteszkséget.

Végül ez a könyv győzött, mégpedig a következő okok miatt:

• Blues. Ebben a szóban annyi érzelem van, hogy nehéz nem kötődni hozzá. Fejben azonnal sikáltam a ritmust Muszty iránymutatásai alapján. Elsötétedett a könyvesbolt és máris egy sötét lebujban voltam.
• Fekete Macska. Egy sötét lebujban egy fekete macska már tényleg nagyon fekete, jó úton járok. Misztikum is van.
• (novellák). Nem egy lóra teszek, hanem sokra teszek egy-egy kicsit és mindegyik biztosan nem fog veszíteni.

Jó választás volt. 15 novella volt benne és majd mindegyik tetszett. Amelyik nem, az sem nem tetszett, csak a többitől volt gyengébb.

Eleinte nagyon hullottak a főszereplők, mert az első 5-6 novella végén mindig holttestek maradtak szerteszét – mindenki a saját stílusában tudott meghalni:

• A katona, akit a partraszálláskor szájbarúgott az egyik társa (csak a társa már nem volt a saját lába másik végén) később aknára lépett
• A krónikus gázoló fának rohanva hal meg
• A toronyházból már az elején kiugró ember a végén leér az aszfaltra (őszintén szólva ennek az embernek már az első bekezdésben alá volt írva a halálos ítélete és meg sem lepődtem, amikor a feje vörös medúzává lett az Ötödik sugárút aszfaltján)
• A rejtélyes bluesos fekete macska halálra issza magát a megmenekülése feletti örömében
• Andrét az őrnagy a vízbe dobja amiatt, hogy ő nem került bele a novellába (Én most DIREKT említettem meg őt. Az őrnagyot.)
• A főnök arccal koccol le egy követ, amikor a borsáruslány felemeli neki a szoknyáját. A segéd saját magának állított csapdát és a bélyeghalak lezabálták az arcát
• A farkasember – azaz az emberfarkas volt az első, aki túlélte az utolsó sort is. De csak teliholdas éjszakákon ember – egyébként farkas.

A további novellákban még:

• A vonaton élve felboncolták a szótlan útitársat, hogy végre szóra bírják
• A feleség jogosítványát adta a férjéért, hogy az férfi maradhasson
• A jó tanuló rendőrök valódi embereken gyakorolnak és vizsgáznak (igen, ez gyengus volt, még vicces sem jutott róla eszembe)
• A mindent ellepő ködben megbúvó afrobasziákus permet hatására mindenki pucéran kezd járni, majd mindenki mindenkivel mint a nyulak. Amíg a köd fel nem száll. Ezután megvakítják magukat, hogy a gyönyör folytatódjon
• A jó tanulók halálra zaklatnak egy öreg nénit (gyengus 2)
• Az impotens nem is impotens, de a szerelme éppen azért szereti, mert impotens (pedig nem). A végén doktorilag megpróbálja magát impotenssé tenni, csak hogy a boldogságát megtarthassa. Miután erről lebeszélik a B terv szerint az igazi szerelmével való találkozások előtt egy másik lánnyal levezeti az energiáját, így utána tényleg képtelen lesz bizonyos dolgokra a randi idejére. A leendő feleség meg örül, hogy neki impotens férje lesz.
• Az “örök” vesztesek sok-sok sikeres lopás után végül egy halottaskocsi ellopásakor lebuknak (babakocsival kezdték a lopókarrierjüket). Pedig még a tűzoltóautót szirénával is megúszták.
• Az utolsóban az égő házú ember időpontegyeztetés miatt hívja a tűzoltókat, de azok csak 2 nap múlva tudnak majd kimenni. Kérik, hogy addig ne hagyja kialudni a tüzet.

Így még egyszer leírva őket tényleg jók voltak. Sőt még jobbak, mint az elolvasásuk után gondoltam őket.

Tegnap ebédkor egy híres zenész ismerősöm már ajánlott egy másik Vian könyvet is, de már elfelejtettem mit. De van rá esély, hogy elolvasom.

Ui: kíváncsi vagyok, hogy az afrobasziákus -ra keresve a Google-ban mikor jelenik meg ez a post az első helyen. Talán jobb, ha még egyszer leírom: Afrobasziákus. (Pillanatnyilag egyetlen találat van az afrobasziákus-ra)

Update: augusztus 28, 23:10 – alső helyen van (a kettőből)

Egy nagy mesekönyv az egész, amelyben a fordulatok eléggé kiszámíthatóak. Van benne mostoha, otthonról megszökés, hatalmasa testi erő, három év várakozás, hűséges szerelmes, bölcs segítő, saját kárán tanuló hős… Azonban az egész történet szépen van elmesélve és ez ellensúlyozza ezeket.

Persze egy ötkötetes könyv első kötetébe belekezdve nem lepődik meg az olvasó, hogy van is vége meg nincs is. Ezen én sem lepődtem meg, azonban azon már igen, hogy szívesen olvasnám tovább. Sajnos nincs meg a többi kötet és nem érzek nagy késztetést arra, hogy még 15 ezer forintot áldozzak rájuk.

Ha jól emlékszem volt egy sorozatakció a múlt évben, ahol nagyon kedvezményesen meg lehetett ezt vásárolni, de most nem találom.

Szóval el akarom olvasni, de zsugori vagyok és megvárom amíg valaki kölcsönadja.

Egyedül azért vannak a frontvonal két oldalán, mert más a társadalmi/politikai meggyőződésük. Szóval ez egy polgárháború – mégpedig a spanyol, ahol a fasiszták és a köztársaságiak harcolnak egymás ellen.

A furcsaság a történetben az, hogy Robert Jordan amerikai, aki meggyőződésből és a jó ügy érdekében harcol a köztársaságiak oldalán. (Hiszen Hemingway Papa is ezt tette.)

Feladata egy – az ellenséges vonalak mögötti – híd felrobbantása a Nagy és Titkos offenzíva kezdetén a köztársasági partizáncsapatok segítségével. Ezek a partizáncsapatok valójában “műkedvelő” polgárok, akik a polgárháború kezdetén egy jobb világ reményében fogtak fegyvert. A háború valamint a mindkét oldalon elkövetett túlkapások azonban fásulttá tették őket, minden egyes golyó kilövése előtt lelkiismeretfurdalásuk van.

Most, a Nagy és Titkos offenzíva miatt kicsit visszatér a harci kedvük és hősiességük, habár már az elején sejtik, hogy ennek nem lesz jó vége. Közben kiderül, hogy a Nagy és Titkos offenzívából a Titkos részt ki lehet húzni, hiszen már mindenki tud róla – legfőképpen az ellenség.

Robert felismeri ezt és próbálja a parancsnokság tudomására hozni, de a Nagy offenzíva lendülete már nem állítható meg, ebből pedig sejthető a vége – persze az már egy másik könyv. Ebben csak a híd felrobbantása a cél – bármi áron.

Robertnek meg kell küzdenie a partizánok fásultságával, háborús ismereteik/képzésük hiányával, valamint a szerelemmel is.  Azonban már a könyv címe is sugallja az akció végkifejletét, így azt már nem mesélem el.

Azért szól a harang mert meghal vagy mert elveszi a fiatal – háború által megrágott és kiköpött – feleségét?

Fülszöveg:

“Így vagy úgy, egy embernek önmagában semmi esélye sincs.” A Gazdagok és szegények című regényeben írta le ezt a mondatot Hemingway, a huszadik századi amerikai próza óriása. Sportviadalok, vadászkalandok, légibalesetek legendás hőse és diadalmas túlélője. Mintha következő regényének, az 1940-ben megjelent Akiéri a harang szólnak az üzenetét fogalmazta volna meg előre: a spanyol polgárháborúban játszódó történet erkölcsi tanulságát. (A regény az író személyes élményeinek köszönheti születését: 1936-38 során haditudósítóként szerzett sorsdöntő élményeket a Spanyol Köztársaságnak a francoista lázadókkal vívott küzdelméről, és a világ négy sarkából Spanyolországba sereglő antifasiszta önkéntesek hősiességéről.) Az utóbbiak közé tartozik Róbert Jordán is, az Akiért a harang szól hőse. Magányos amerikai értelmiségi, a harcot vállaló, bár a küzdelem céltalanságát nagyon is tudó, a pusztulással mégis hősies méltósággal szembenézni képes Hemingway-hős újabb alakváltozata. Ám az ő esetében ez a keserű és lemondó heroizmus értelemre és célra talál: a partizánok között töltött három nap során részesül a közösségi szolidaritás magasztos adományában, s hősi halála előtt a boldogságot is megleli élete legnagyobb és legigazibb szerelmében. Ennek a pillanatnak a maradandó irodalmi foglalata ez a nagyszerű regény.

Ebben a világban játszódik a történet, ahol mesterséges intelligenciák küzdenek egymással a nagyobb hatalomért, de a mesterséges intelligenciákra vonatkozó törvényeket önmaguk nem tudják felülbírálni, így emberi segítségre van szükségük.

Erre kell a cowboyunk, aki korábban elveszített mesés tudását kapja vissza cserébe, így aztán a hülyének is megéri.

Őszintén szólva nem tudom mi kötött le ebben a könyvben, de nagyon gyorsan kiolvastam. Időnként kicsit visszalapoztam, mert nem állt össze a történet, aztán ha megértettem folytatam.

A végén aztán elolvastam a Wikipedián is a leírást, ami befoltozott néhány további lyukat. Emiatt kicsit aggódom hogy hülyülök és lassan át kell térnem a nagybetűs mesekönyvekre…

Érdemes elolvasni a trilógia többi részét is?

Fülszöveg:

Megrázó erejű vízióival és egyedi hangulatú univerzumával William Gibson a közeljövő egy olyan lehetséges változatát vetítette elénk, mely két évtizeddel első regényének kiadása után lassan megvalósulni látszik. A globális számítógépes hálózatok robbanásszerű fejlődése és a multinacionális cégek befolyásának következtében ma már hihetőbbnek tűnik ez a jövőkép, mint korábban bármikor.

A Neurománc 1984-es megjelenésével új irányzat született, a cyberpunk, mely visszavonhatatlanul megváltoztatta a sci-fi műfaját. Regényével elsőként nyerte el egyszerre a műfaj három legrangosabb elismerését, a Hugo-, a Nebula- és a Philip K. Dick-díjat. A nyitókötetet további két regény követte: a Számláló nullára és a Mona Lisa Overdrive. A három írás most egy kötetben – az első kettő jelentősen átdolgozott, javított fordításban – olvasható.

A Búcsú a fegyverektől könyvre az olvasás után visszagondolva nem történt benne semmi szenzáció, kalandos háborús történet, felemelő hősiesség.

A Búcsú a fegyverekben a háború rutin, mint a mezőgazdaság és az üdülés.

A katonák tudják, hogy amennyiben megjön az ősz-tél, akkor nyugodt időszakra számíthatnak, majd tavasszal fog legközelebb folytatódni a harc. Adddig is tessék-lássék lövöldöznek egy kicsit, de minden lelkesedés nélül. És aztán jövőre megint.

Ez talán nem is jó így megfogalmalzva, hiszen lelkesedés már sosincs. A győzelembe vetett hitüket is elveszítették és titokban már a lehetséges vége forgatókönyveken gondolkodnak.

A főhős igazából egy kakkukktojás ebben a háborúban, mert ő amerikai állampolgár és saját meggyőződéséből csatlakozott a háborúhoz. Az idő azonban őt is fásulttá tette, azonban nem emiatt fordult szembe a háborúval.  A saját oldaláról, a tudatlanságból és a meg-nem-becsülésből fakadó embertelenség miatt, amikor a visszavonuló katonák közül kiemelték és kivégezték a tiszteket, mert az ő hibájuk volt a visszavonulás:  nem tartották a pozícióikat.

Ez a jelenet ennek a könyvnek a csúcspontja, itt mond búcsút a fegyvereknek.

A maradék néhány száz oldal csak körítés, szerelemmel, sebesüléssel, ivással, szökéssel, megint szerelemmel.

Majd a végén történik még valami, amit bűn lenne elárulni ezért én sem teszem meg. Sajnos az sem vidám.

Jó könyv.

Kezdem nem érteni, hogy bármennyi háborús könyvet olvasok, egyben sem találom a háború lényegét, a legyőzést és a győzelem örömömét. Lehet, hogy ilyen érzés nem is létezik, és a háborúkban mindig mindkét fél vesztes???

Fülszöveg:

A huszadik századi amerikai próza klasszikusa számára a Búcsú a fegyverektől (1929) hozta meg az ismertséget és az elismertséget, majd hamarosan a világhírt is. Tömegsiker volt: a megjelenését követő négy hónap alatt nyolcvanezer példány kelt el az első amerikai kiadásból. Kétszer is megfilmesítették. 1934-ben magyar fordításban is megjelent. A Búcsú a fegyverektől “háborús regény”, egyike azoknak a szépirodalmi feldolgozásoknak, amelyek az első világháború értelmét vagy értelmetlenségét firtatták, a “régi Európa” véres pusztulásának és értékei látványos csődjének a tragikus tanulságait igyekeztek levonni. Egyben erősen önéletrajzi és személyes élmény-hátterű: Hemingway önként jelentkezett az olasz hadseregbe, mentősként vett részt a harcokban, s – akárcsak regénye hőse – megsebesült. A kórházban ismerkedett meg Agnes von Kurowsky nővérrel. Nyolc évig tartott a szerelmük. Róla mintázta Catherine Barkley regénybeli alakját. Hemingway regénye a háború pátoszával és a hősiesség kultuszával való teljes és végleges szakírás. Mégpedig a szerelem jegyében: Frederic és Catherine szerelme és tragikusan rövid boldogsága a hit és a remény egyetlen ajándéka a létezés közönyös és könyörtelenül pusztító világában.