Ekkor próbáltam előjegyezni Sonny Barger könyvére az Antikváriumban, de csak Hunter S. Thomson Hell’s Angels-ére sikerült. Ettől a pillanattól fogva már csak egy évet kellett várni, hogy beérkezzen a könyv.

Hunter S. Thomsonról eddig mindig Johnny Depp szipókás arca jutott eszembe, biztosan nem kell magyarázni miért. Bill Murray egyszerűen nem volt annyira jó.

A könyv unalmas. A sok-sok oldalon három dologról szól: a Lynch jelentésről, amely megbélyegezte az angyalokat és két run-ról: az egyiken csoportosan erőszakoltak meg kiskorúakat a másikon pedig egy óriási felhajtásként indult július 4-i run került zsákutcába egy félszigetre.

A megírásához HST beáll Hell’s Angelnek, egy éven keresztül velük motorozott és követte mindennapjaikat. Az a rész azonban már nincs is leírva benne, amikor HST-t megverték, mert megneszelték hogy könyvírással pénzt akart rajtuk keresni.

Az egész könyv talán 2-3 évét fedi le a teljes Hell’s Angels történetnek – de erre csak később jöttem rá. Ezt a könyvet olvasva nem igazán értettem miért van akkora és olyan hírük.

Talán angolul kellett volna olvasni és akkor Hunter S. Thomson gonzó nyelvezete legalább egy kicsit kárpótolt volna az unalomért cserébe.

Az biztos, hogy HST-ről továbbra is Johnny Depp jut majd eszembe, nem pedig Sonny Barger. Ő majd másról, de az egy másik bejegyzés lesz.

A gonzó számomra meghalt ezzel a könyvvel.

A könyv utalt még A vad c. Marlon Brando filmre, amit szintén megnéztem.

Egyszer aztán hirtelen felindulásból elmentem venni egy könyvet, mert jó lenne már olvasni valamit. A Börtöntöltelék lett a nyertes, de mindjárt az első este beletört a bicskám az Előbeszédbe. Második este is csak odáig jutottam, de már nem volt másik bicskám.

Később erőltetett menetben aztán érezhető  lett a haladás, de akkor egy másik meglepetés ért: folyton egy olyan szereplőre utaltak vissza, aki nálam nem volt meg. Valószínűleg az egyik este már félálmomban jelent meg és a rögzítőszalagok már nem forogtak.

Elhatároztam, hogy most már nem olvasom vissza, ki fogom találni ki ez és meg fogom érteni.  Nem jött be, mert a nem túl izgalmas történet még rosszabb lett. Így kapituláltam és a Nyugati pályaudvar – Pöttyös utca viszonylatban utánanéztem.

Az egész könyvnek az a baja, hogy az élvezhető rész kb. a könyv utolsó harmadába van belezsúfolva, annak is az első kétharmadába. A többi részben folyton háttértörténetekben kalandozunk el túl-on-túl mély részletezettséggel, túl-on-túl hosszan. Mindig annyira, hogy a már lendületet kapó történet ismét kizökkenjen a kerékvágásból.

A könyv előtt azt hittem, hogy én értem és szeretem a fekete humort. Azonban ha ez a könyv tényleg a fekete humor csúcsa, akkor be kell ismerjem nem szeretem, de ami rosszabb nem is értem a fekete humort. (Vagy fordítva: nem értem, de ráadásul nem is szeretem.)

C’est la vie.

Nem tudom sajnáljam-e vagy utáljam Nyulat. Nem tudom hogy önző-e vagy csak egyszerűen felelőtlen. Egyedül azt tudom, hogy nem okozott nehézséget végigolvasni, nem volt annyira unalmas – és mégsem jut eszembe semmi okos.

András?

Pedro Juan nem változott meg. Igazság szerint egyetlen kislemez az egész élete, amelyet újra és újra lejátszik nekünk ez a könyv:

Meglát egy nőt, megítéli hogy le akar-e feküdni vele (99%) és aztán legtöbbször meg is teszi. (Aztán a B-oldalon egy kicsit éhezik, dolgozik, majd ismét A-oldal)

Persze mindehhez ő kevés lenne, mert a másik oldalnak is benne kell lennie. Ezzel azonban nem szokott gond lenni: “A rabszolgád akarok lenni, papito. Kötözz meg! Itt a kötél, meg egy bőröv. Azt akarom, hogy üss meg, hogy négy férfival baszass meg egyszerre. Kurva akarok lenni, és a szemed láttára akarok lefeküdni azokkal a pasikkal. Ah, élvezz engem. Nézd csak, milyen kemény seggem van. Ez a tiéd, te buzi, a tiéd. Ha akarod, leszbi leszek a kedvedért. Keress egy szép fehér lányt, és meglátod, hogy fölfűtöm neked. A te rabszolgád akarok lenni, papi. Üss meg! Korbácsolj meg, papito! Harapj! Hagyd rajtam a fogad nyomát! Dugd be az ujjad a seggembe.”

Közben megfejtettem a könyv születésének körülményeit: Gutiérrez bácsihoz bekötötték az internetet és rákattant a pornófilmekre. Ezek annyira megvezették, hogy már csak ezen a ködön keresztül tudja a világot nézni, minden értelmes gondolatát átszövi.

A könyv végére azonban már ebben a ködben sincsenek új ötletei, Pedro Juan is elfárad, megállapodik egy nőnél (persze ettől nem lesz monogán). Aztán a könyv legvégére teljesen el is tűnik a könyvből, az utolsó fejezetekben új szereplők jelennek meg egy-egy epizód elejéig. Ki tudja ezt követni?

Csak azért olvasható a könyv, mert az ember kíváncsi még, hogy mit lehet még kihozni ebből. Elárulom: semmit.

Kettes tanulság: nem szabad a borító alapján kkönyvet venni. Mert ennek szép a borítója.

Fülszöveg:

“Ha az ember feje felett ciklonok vonulnak, és lába alatt feneketlen szakadék tátong, ha minden összeomlani látszik, célja csak egy lehet: túlélni valahogyan. Pedro Juan egy régi bérház tetején lakik, Havannában. Körülötte jó ideje a feje tetejére készül állni a világ, de legalább van rálátása a dolgokra -szó szerint és képletesen is-, a városra és lakóira, az alant zajló életre.
A helyszín tehát Kuba, a 90-es évek. A Szovjetunió összeomlása után éhínség, munkanélküliség, nyomor tombol a “kommunista paradicsomban”, de mindezek mellett és mindennek dacára boldogságot csempész a szívekbe a féktelen vigasság és a túláradó, fülledt erotika. Hiszen másként talán túl sem lehetne élni. Az egyik percben Pedro Juan nyakig süpped a mocsokba, a másikban latin zene, rum, marihuána és milliónyi nő illata repíti távol az átpolitizálódott hétköznapoktól.
A könyv szerzője egy olyan világot mutat be, amelyről csak foszlányokban lehetnek elképzeléseink. Történeteit a félreismerhetetlenül nagy írók tehetségével és változatos eszköztárával meséli el.”

Unalmas könyvnek indult, azonban a végén egy érdekes krimi lett belőle. Azonban ennyi, nem tudnék hosszasan írni róla, így maradjon a fülszöveg.

Fülszöveg:

Anthony Burgers ma az egyik legnépszerűbb és legtermékenyebb író Angliában. Mióta 1958-ban, negyvenegy éves korában az orvosok agytumort állapítottak meg nála, és lemondtak az életéről, és a hátralevőnek tartott idejében egy év alatt megírt öt regényt, ha nem is ennyire szédületes tempóban, de szüntelenül írja könyveit, tanulmányait, újságcikkeit, forgatókönyveit, és korábbi fő becsvágyához a zeneszerzéshez sem lett hűtlen.
Az Egy tenyér ha csattan is stílusbravúr: tökéletes beleéléssel jeleníti meg az étel- és eszmekonzerveken élő mai kisember tévéreklámok és képes magazinok sugalmazta gondolatvilágát és szófűzését. Ez azonban csak eszköz: látószög, amelyből nézve a banális szereplők banális története keserű és alapos, mindamellett pokolian mulatságos szatírává kerekedik. Janet Shirley ugyanis egy olyan történetet beszél el, amelyből jószerivel egy kukkot sem ért meg, a történet főhőse, a férje pedig éppen őbenne véli megtalálni egyetlen szövetségesét ahhoz a tragikomikusan aránytévesztő harchoz, amelyet az egész züllött és lezüllesztő világ ellen indít.

Valahogy mindig elfog a nosztalgia ezekkel az ifjúsági kalandregényekkel kapcsolatban, de sajnos ez már nem az első csalódás. Talán egyszer tényleg felnő az ember.

Ami a gyermekek számára egyszerűvé teszi a történetet a felnőttek számára pont hiányzik belőle. Ráadásul a nyelvezete is túl fennkölt és túlzó: “…felkereste a koldusok jószívű kis csapatát, megvendégelte és megajándékozta őlet, amazok pedig végtelen hálálkodással búcsúztak el tőle…”

Általában pont ott írt túl sokat, ahol a kevés is elég lett volna. Ahol pedig valami nekem tetsző részre nyílt lehetőség, ott két sorban elintézte a történetet.

Na és a történet? Hát el kell ismerni, hogy Jelky András igen szerencsétlen – de ugyanakkor nagyon szerencsés ember volt. Olyasmi, mintha nyerne a lottón de közben elvesztette a szelvényét. De aztért mégis megkapja a főnyereményt.

Alig indult el otthonról és már csellel be is sorozták egy hadseregbe, ahonnan bravúrral megszökött aztán. Nem telt bele sok idő, egy hajó gyomrában találta magát és ismeretlen kényszermunka felé vitorlázott. Persze a hajó elsüllyedt ahogy kell, de ő túlélte. Ráadásul időben érkezett egy másik hajó is, hogy megmentse őt. És ez még csak az első három-négy fejezet.

Lesz még rabszolga, katona, szabómester,  férj, katonatiszt, Robinson,  apa, nagykövet és végül öreg is. De az még sok idő.  Sok oldal.

Egébként megtalálható a MEK-en is, valamint a Wikipedia is ír róla.

Füszöveg:

Aki Baján jár, ne felejtse el megnézni Jelky András szobrát. Világjáró, nagy lendületű lépése van ott bronzba öntve.A szobor tekintete bizakodó és messzire néző – olyan amilyen a valóságban is lehetett.. Előtte is, utána is sokan járták a világot, hírneves utazók fedeztek föl népeket és földeket – Jelky András bajai szabólegény kalandos életének históriája azonban újból és újból lázba hozza az olvasókat. Igaz nem akármilyen szabólegény volt ő: nemcsak varrótűt, hanem hogyha kellett a kardot is derekasan forgatta. Ki is vágta magát minden helyzetből. S bármilyen messzire bármilyen különös tájakra sodorta is a sorsa, hazáját sohasem felejtette. Öregkorában tért haza élményekben gazdagon – híre a mesék világjáró királyfiainak népszerűségével vetekszik. Róla – életéről, kalandjairól – szól ez a most új kiadásban megjelenő érdekfeszítő regény.

Van 12 barátnő, akik közé bekeveredett egy Lajos. A 12 nő szinte mindegyikének volt szerelmi dolga ezzel a Lajossal. Volt, aki csak szerette volna úgy szeretni, de a többség el is jutott vele vízszintesbe.

Gyanítom, hogy mindezek az események a korábbi, Café-X című könyvben történtek, vagy legalábbis ott kezdődtek.

Ebben a könyvben Lajos már csak az emlékek formájában kerül képbe. Emlékei pedig mind a 12 szereplőnek vannak. A társaság igen grafomán lehetett, mert a legtöbb ember írásban rögzítette ezeket az emlékeket naplók, könyvek, levelek, emailek novellák formájában. Azonban nem elég, hogy rögzítették, de meg is őrizték őket.

Ez azért fontos, mert felmerült a gyanú, hogy a Lajos már nem él és valaki a 12 tyúkból tette el láb alól. És a sok szerelem miatt mindenkinek lehet rá oka.

Az önjelölt detektív minden szereplőnek szentel egy fejezetet, összegzi amit megtudott, felállítja az elméletet, majd minden másképpen alakul, de egyáltalán nem izgalmasan. A vége nagyon béna. Valami ilyesmi:

-Szerintem ő a gyilkos.

-Nem, én vagyok.

-Ja, akkor jó.

Szerintem túl sok volt a 12 szál, nagyon nehezen kapcsolódtak össze és lett belőle kerek történet. Vagy talán nem is lett.  Legalábbis nálam nem. Talán Watsonnál.

Még szerencse, hogy csak antikváriumi árat fizettem érte. Nem kell valakinek?

Fülszöveg:

Lajos eltűnt. Hiába küld úti beszámolókat Prágából, Isztambulból vagy Indiából, a leveleket mintha nem ő írná, a hangja hamisan cseng, a stílus nem rá vall. Valaki szerepet játszik, és a bolondját járatja velük. Valaki lajosabb akar lenni Lajosnál…

Ágota – a nagy elődöt, Agatha Christie-t megidézve – próbál a rejtélyes gyilkos (gyilkosok?) nyomára bukkanni. Felkeresi barátnőit, regényrészletek, e-mailek, levelek és naplóbejegyzések sorát olvassa el, amikből kiderül, az egykor ártatlannak hitt barátságok mögött szerelemféltés, árulás, irigység, bosszú (és ami bűnt ismer még a női szív) munkálkodott, és mindez egy férfi miatt…

A Maffia-Klub lírai vallomások sora, tizenkét nő monológja, akik egykor főiskolai barátnőkként, sőt elválaszthatatlan “maffiázókként”, a Café X félvilági díváiként habzsolták az életet, és akik évek múltán – félresikerült, elszalasztott, beteljesült és romba dőlt szerelmekkel a szívükben – újra összejönnek, hogy megfejtsék annak a férfinak a titkát, akihez mindannyiuknak köze volt; az imádott, gyűlölt, vágyott és halálra ítélt Lajos eltűnésének rejtélyét.

A várakozást megunva keresgélni kezdtem és a Guttenberg project oldalain meg is találtam. Persze csak angolul és digitálisan, de sebaj. A kényelmetlenséget majd az élvezet ellensúlyozza.

Minden adott volt, hogy a jól bevált recept ismét működjön: ugyanaz a három szereplő, ismét egy kalandtúra, magabiztos ötletek… Sajnos azonban nem jött össze. Sokat törtem a fejem, hogy miért nem tetszik annyira, mit az előző és a következőre jutottam: ebben a könyvben a az önirónia átbillen gúnyba és szegény németeket szapulja szinte az elejétől a végéig. Sajnos ez már túl sok.

Persze vannak jó pillanataik, még a gúny is úgy sül el néha, ahogyan a szerző szerette volna (Pl. a németeknél nincs szükség hóhérra, mert a halálraítéltek fognak egy kötelet és magukat akasztják fel. Mert ők annyira törvénytisztelők.) De ez kevés.

Sajnos.

Régen olvastam már angol nyelvű könyvet és valamiért úgy gondoltam, hogy jó lenne ezt a könyvet angolul elolvasni. Utólag visszatekintve annyi előnye volt, hogy így később adtam fel az olvasást – már csak az appendix newspeak tanulmányát nem olvastam el.

Maga az olvasás is egy hosszú folyamat volt, de ennek oka leginkább az ebook formátum volt: PDA-n könyvet olvasni nem a legkényelmesebb…

Amíg a könyv egy beteg világban zajló szerelmi történet volt egészen élvezetesnek tartottam. Miután a beteg világ leírásába kezdett a szerelem felbomlasztásának céljából már kevésbé volt jó. Számos ritka angol szóval gazdagodtam, amelyekhez még magyarul is fel kellett lapoznom az Idegen szavak és kifejezések szótárát.

Amennyiben én lettem volna a Big Brother, akkor a Goldstein féle ellenzéket is én találtam volna fel és ezáltal az ellenem lázadó emberek is hozzám dezertáltak volna. Vagy így is volt?

Mindenesetre furcsa volt látni, hogy egy magas pozícióban lévő párttag (O’Brien) milyen rengete időt fektet egy lázadó “megtérítésébe”. O’Brien szinte mindig ott volt a kínzások során, amikor Winston kinyitotta a szemét. Ez aztán az elhivatottság.

Hétfőn meg kell majd néznem, hogy cégünknél ki dolgozik a 101-es szobában.

Közben meg is találtam őket és el is jutottak hozzám.

Ez a könyv már címekkel tartalmazza a kisregényeket, novellákat:

• Hátország
• Aranyidő
• Ősbemutató
• Hosszú weekend
• Marich Géza utolsó kalandja
• Alvilági napló

Az Ősbemutató és az Alvilági napló nem nagyon jöttek be, túlságosan belemerült a témába és olyan részleteket taglalt sokáig, amik számomra talán még akkor sem lettek volna érdekesek, ha nem vesztem el a fonalat.

Az Aranyidő egy átfedés a két könyv között, a Budapest ostroma alatt a pincékben bujkáló emberekről szól, közülük is kiváltképpen egy szépfiúról, aki minden (és itt aztán még a hóhér is ideértendő) alkalmat megragad egy-egy kis légyottra. Még másodszorra is jó volt.

A Hátország volt talán a legjobb ebben a könyvben, élvezetesen leírta a mulatozásokat idézett a korabeli dalokból (pl. Vámosi János: Gyöngyhalász), amelyek segítettek időben lehelyezni a történetet. A vegyes társaság kalandos életét kísérhetjük figyelemmel néhány napig egy visszaemlékezés keretén belül.
Volt benne azonban egy furcsaság: egy táncoló párt leparancsoltak a tánctérről (még a zenekar is felfüggesztette a játékot), mert pulóverben táncoltak. Na ez hogy van?

Ha már elkezdtem sorrendet felállítani, akkor legyen Marich Géza utolsó kalandja a második helyezett. Ezzel a fickóval már találkoztam az előző könyvben is, itt még volt is egy kis visszautalás egy a Határ csárdában felszedett nőszemélyre, talán valami Olgára.
Románcnak nem nevezhető életét ismerhetjük meg Kréta szigetén.

Harmadik helyezettnek akkor marad a Hosszú weekend, egy az Egyesült Államokban élő honfitárs hétvégi kalandos kiruccanásáról. Semmi különleges.

Szóval kicsit közepesebb mint számítottam, de még mindig megéri elolvasni.