Olvasónapló

Mostanában tettem szert két új motoros ismerősre, akik közül az egyik ráadásul hivatásszerűen építi is a motorokat. Velük beszélgetve terelődött a Pokol angyalaira a téma, amelyben egyikünk sem volt különösebben otthon, de én még a különösebbtől is kevésbé.

Ekkor próbáltam előjegyezni Sonny Barger könyvére az Antikváriumban, de csak Hunter S. Thomson Hell’s Angels-ére sikerült. Ettől a pillanattól fogva már csak egy évet kellett várni, hogy beérkezzen a könyv.

Hunter S. Thomsonról eddig mindig Johnny Depp szipókás arca jutott eszembe, biztosan nem kell magyarázni miért. Bill Murray egyszerűen nem volt annyira jó.

A könyv unalmas. A sok-sok oldalon három dologról szól: a Lynch jelentésről, amely megbélyegezte az angyalokat és két run-ról: az egyiken csoportosan erőszakoltak meg kiskorúakat a másikon pedig egy óriási felhajtásként indult július 4-i run került zsákutcába egy félszigetre.

A megírásához HST beáll Hell’s Angelnek, egy éven keresztül velük motorozott és követte mindennapjaikat. Az a rész azonban már nincs is leírva benne, amikor HST-t megverték, mert megneszelték hogy könyvírással pénzt akart rajtuk keresni.

Az egész könyv talán 2-3 évét fedi le a teljes Hell’s Angels történetnek – de erre csak később jöttem rá. Ezt a könyvet olvasva nem igazán értettem miért van akkora és olyan hírük.

Talán angolul kellett volna olvasni és akkor Hunter S. Thomson gonzó nyelvezete legalább egy kicsit kárpótolt volna az unalomért cserébe.

Az biztos, hogy HST-ről továbbra is Johnny Depp jut majd eszembe, nem pedig Sonny Barger. Ő majd másról, de az egy másik bejegyzés lesz.

A gonzó számomra meghalt ezzel a könyvvel.

A könyv utalt még A vad c. Marlon Brando filmre, amit szintén megnéztem.

Olvasási sebességem meglehetősen lelassult és ennek több oka is van. Elsősorban nem találom azokat a könyveket, amelyek tényleg lekötnek. Másodsorban a televízió közelebb került az ágyamhoz így esténként a csendes olvasás helyett gyakrabban hallgatom Jay Leno előző napi vicceit.

Egyszer aztán hirtelen felindulásból elmentem venni egy könyvet, mert jó lenne már olvasni valamit. A Börtöntöltelék lett a nyertes, de mindjárt az első este beletört a bicskám az Előbeszédbe. Második este is csak odáig jutottam, de már nem volt másik bicskám.

Később erőltetett menetben aztán érezhető  lett a haladás, de akkor egy másik meglepetés ért: folyton egy olyan szereplőre utaltak vissza, aki nálam nem volt meg. Valószínűleg az egyik este már félálmomban jelent meg és a rögzítőszalagok már nem forogtak. És ki volt az?

Húzódozik már néhány hete ennek a bejegyzésnek a megírása és ennek egyetlen oka van: gőzöm sincs mit lehetne róla írni. Ennek ellenére nem akartam én is nyúlcipőt húzva megfutamodni előle.

Nem tudom sajnáljam-e vagy utáljam Nyulat. Nem tudom hogy önző-e vagy csak egyszerűen felelőtlen. Egyedül azt tudom, hogy nem okozott nehézséget végigolvasni, nem volt annyira unalmas – és mégsem jut eszembe semmi okos.

András?

Pedro Juan nem változott meg. Igazság szerint egyetlen kislemez az egész élete, amelyet újra és újra lejátszik nekünk ez a könyv:

Meglát egy nőt, megítéli hogy le akar-e feküdni vele (99%) és aztán legtöbbször meg is teszi. (Aztán a B-oldalon egy kicsit éhezik, dolgozik, majd ismét A-oldal)

Na de egyedül szexelni nem jó, talál majd valakit?

Különösebben nem olvastam bele a tartalmába a megrendelés előtt, de azt vártam, hogy egy pofozkodós férjről és talán egy válásról.

Unalmas könyvnek indult, azonban a végén egy érdekes krimi lett belőle. Azonban ennyi, nem tudnék hosszasan írni róla, így maradjon a fülszöveg.

Tovább