Hunter könyvének 2/3-ánál eszembe jutott, hogy az Amazonon biztosan meglesz és valóban, kb. 1500 Ft-ért házhoz is szállították Angliából.

Hunter polcra került Sonny pedig a kezembe a nyár eddigi legmelegebb hetében.

Jó volt újra angolul olvasni, jó volt hogy sokkal jobban megértettem még a szlenget is, mint azt vártam volna. Kicsit beletanultam a motorkerékpárok szakkifejezéseibe is, megtanultam mi az a fender és a full dresser.

Sonny előadásmódja sokkal élvezetesebb, mint Hunteré volt. Valószínűleg őt nem kötötte a gonzó hírnév. Neki ráadásul nem 2-3 évnyi történésekből kell megtöltenie egy könyvet, hanem egy egész életnyi alapanyaga volt.

Ennek az életnek szinte minden napjára jut olyan esemény, amelyet a hivatali szerveknek jegyzőkönyvben kell rögzíteniük. Provokció, polgárpukkasztás, céltalan rombolás vagy egyszerűen csak egymás durva ugratása mindig elősegíti ennek bekövetkeztét a csendesebb napokon is.

A sok-sok jegyzőkönyv miatt szinte törvényszerű, hogy időnként hiba csúszik a számításaikba és mindegyikük töltött több/kevesebb időt börtönben is. Ettől azonban nem esnek kétségbe és kikerülve még elsimertebb Angyalok lesznek.

Semmit sem tudunk meg az Angyalok másik oldaláról, arról amit nem a motorokon töltenek, hanem munkában vagy családdal. Van egy olyan érzésem, hogy sokuknak már nem is volt másik oldala, ők egyszerűen és örökre angyalok lettek. Legalábbis amíg a földön éltek. Haláluk után erre már kevesebb esélyük volt.

Egy film is készült velük, amelyben “élőben” találkozhatunk a könyben megismert szereplőkkel. Egyikük sem különösebben szép ember.

A film egy jelenetében találtam meg azt az érzést, ami számomra az egész Hell’s Angelt összefoglalja: Sonny berúgja a motorkerékpárját és ebben a mozdulatban benne van az erő, a vadság és bizony a méltóság is…

A végén mégsem értettem meg, hogy mi a helyzet.

A könyv címe erősen túlzó, senki ne várjon rohangálós nyomozást, ahol közelebb és közelebb kerülünk a megoldáshoz. Itt inkább karosszékkel és türelemmel haladunk a cél felé.

Szóval a részletek:
A nevére nem emlékszem főhős egy hirdetésben felhasznál valamilyen képet, amelyet egy Patkány nevű ismerősétől kap valahonnan. Egy fontos ember meglátja ezt a képet, pontosabban ezen a képen valamit, ami őt erősen érdekli. Ez a valami lesz a birka, amin egy csillag van. A történet arról szól, hogy ezt a birkát szűkös határidőn belül meg kell találni, mert a fontos ember főnökének valami komoly baja van és talán a birka segíthet. (Korábban már kísértette őt az álmaimban.)

A nagy birkakergetés abból áll, hogy ez a nem emlékszem a nevére csóka elutazik egy helyre, majd ott beül egy házba és vár. Hát így kergeti Murakami a birkákat. Fejben.

A történeti hűség kedvéért meg kell említenem, hogy egyszer tényleg találkozik a nemtudomhogyhívják főhős birkákkal, ez a rész van a könyv fülszövegébe kiemelve. Szóval aki azt olvasta, az a birkakergetős résszel végzett is.

Jogos a kérdés csalódott vagyok-e, hogy már megint nem értettem? Hát nem. Már úgy kezdtem a könyvbe hogy ezt úgysem fogom megérteni, de a Murakamis elbeszélés kárpótol érte. Ha az embernek nincsenek elvárásai, akkor nehezen csalódik…

Egy japán ismerősöm szerint Murakami most megjelent könyve, az 1Q84 tényleg jó. Félek ha angolul olvasom el akkor még kevesebb esélyem lesz megérteni, ezért inkább kivárom a magyar kiadást.

Egyszer aztán hirtelen felindulásból elmentem venni egy könyvet, mert jó lenne már olvasni valamit. A Börtöntöltelék lett a nyertes, de mindjárt az első este beletört a bicskám az Előbeszédbe. Második este is csak odáig jutottam, de már nem volt másik bicskám.

Később erőltetett menetben aztán érezhető  lett a haladás, de akkor egy másik meglepetés ért: folyton egy olyan szereplőre utaltak vissza, aki nálam nem volt meg. Valószínűleg az egyik este már félálmomban jelent meg és a rögzítőszalagok már nem forogtak.

Elhatároztam, hogy most már nem olvasom vissza, ki fogom találni ki ez és meg fogom érteni.  Nem jött be, mert a nem túl izgalmas történet még rosszabb lett. Így kapituláltam és a Nyugati pályaudvar – Pöttyös utca viszonylatban utánanéztem.

Az egész könyvnek az a baja, hogy az élvezhető rész kb. a könyv utolsó harmadába van belezsúfolva, annak is az első kétharmadába. A többi részben folyton háttértörténetekben kalandozunk el túl-on-túl mély részletezettséggel, túl-on-túl hosszan. Mindig annyira, hogy a már lendületet kapó történet ismét kizökkenjen a kerékvágásból.

A könyv előtt azt hittem, hogy én értem és szeretem a fekete humort. Azonban ha ez a könyv tényleg a fekete humor csúcsa, akkor be kell ismerjem nem szeretem, de ami rosszabb nem is értem a fekete humort. (Vagy fordítva: nem értem, de ráadásul nem is szeretem.)

C’est la vie.

A fiam nyolcadikos évzáróján az osztálytanító minden gyereknek egy könyvet adott, ami általában jól lefedte a gyerek érdeklődését. Kaptak a gyerekek erotikus, sport és divat ténájú könyveket egyaránt – ezeket a tanító könyvtárak kiárusításain szerezte.

Nekünk ez a könyv jutott, amire persze Alex nem vetette rá magát – és belátható időn belül nem is fogja – így nem akadályozott engem abban, hogy én azonnal elolvassam. Mert engem azonnal megfogott a fülszöveg.

A történet kibontakozására nem kellett sokat várni, azza indult a könyv, hogy késésben vannak a szigetre induló vonathoz. Így egykettőre eljutottunk oda, hogy Reine otthon van az üres lakásban, tervezgeti a nyarat, amely során még meg sem fogalmazott kérdésekre keresi a választ.

A kezdetektől fogva pontosan építi az álcáját, anyukájának rendszeresen leveleket ír, amelyben a gyermekek szigetén megesett kalandjait meséli.

Elég hamar rájön, hogyha túl akarja élni a nyarat, akkor munkát kell keresnie. Már-már könyvbe illő szerencsével talál is egyet: halotti koszorúkra fest szövegeket nyugdíjas nénik között.

Közben felbukkan anyjának a volt pasija, akit aztán igen nehéz megvezetni és lerázni, elveszíti a lakáskulcsát, így egy ideig az erkélyen át mászik be a lakásba, majd amikor már ez sem megy, akor leköltözik a pincébe.

Nem szeretnék minden adut kiadni a könyvről, mert még ezeken túl is vannak fordulatok: fogunk bicózni az autópályán, rockorekkel randalírozni, pucér nő testét befesteni, “villamosszékben” ülni – és még mindig nem írtam le mindent!

Nagyon jó a nézőpont, a világot még kevésbé értő és éppen emiatt sokszor megmosolyogtató következtetésekre jutó gyerek: pl. azt tervezi, hogy a tolószékes nyugdíjas nénit megöli majd, és ennek biztosan a nyugdíjas néni is örülni fog – mert hát biztosan nem akar úgy élni, hogy mindenhová csak tologatják őt – csak kérni nem meri a többiektől.

Mindenképpen olvasandó, van benne egy kis Adrian Mole, Robinson Crusoe meg svéd húsgolyó.

Fülszöveg:

Reine Larsson tizenegy éves stockholmi kisfiú elhatározza, hogy a nyári szünidőt nem az iskolai táborban a Gyermekek Szigetén tölti anyja kívánságának megfelelően, hanem szabadon és függetlenül, saját elképzelése szerint, elmélkedve Istenről és halálról, s az élet egyéb nagy kérdéseiről. Esze ágában sincs tehát felülni a Gyermekek Szigete felé tartó vonatra, inkább beveszi magát Stockholm sűrűjébe, a büfékbe, a parkokba, a könyvtárakba, az utca forgatagába, ahol kalandokkal teli két hónapot tölt el. Először is azonban meg kell keresnie a mindennapi betevő hamburgerére a pénzt, így munkát vállal egy idősebb hölgynél, aki néhány társával együtt koszorúszalag-feliratokat készít. Reine ezután egy vándorszínésztársulathoz csapódik, majd rockerekkel hozza össze a sors, végül fiatalkorú bűnözők közé keveredik, de innen sikerül meglépnie.
P. C. Jersild, a kitűnő svéd író szórakoztatóan, néha komikusan, néha szomorúan jegyzi le Reine kalandjait, s közben ijesztően pontos, szociografikus felmérést is végez a felnőttek társadalmában. Reine egyetlen kivétellel csak önző, közömbös felnőttekkel találkozik, akik még csak kísérletet sem tesznek rá, hogy megértsék a magára utalt, egyedül kószáló, jó szóra vágyó gyermeket. A kisfiú azonban töretlen jókedvvel, kipusztíthatatlan optimizmussal téblábol közöttük, és szilárdan elhatározza, hogy ő másmilyen lesz, ha felnő.

Az első elbeszélés után éreztem, hogy ez egy jó könyvnek ígérkezik. Kicsit talán tartottam is tőle, hogy nagyon magasan kezdett és nehéz lesz ezt a színvonalat tartani, de nem volt vele gond. Sőt.

Nem tudom vele estek-e meg ezek a kalandok (állítólag a legszemélyesebb történetek), vagy csak úgy potyognak belőle. Mindnek a végén azt éreztem hogy NA NEHOGY MÁR MOST LEGYEN VÉGE! Szívesen olvastam volna tovább is a 4-5 oldal alatt megismert és megkedvelt szereplőkről. Mind megérdemelne egy-egy könyvet.

Tóth Krisztinának a honlapja alapján még több kötete is van, majd vetek még azokra is egy pillantást.

Fülszöveg:

Első ízben jelentkezik novellákkal a népszerű költőnő. Írásaiban a legszemélyesebb történeteken keresztül idézi meg a hetvenes éveket.

Figyelem, ha valakit zavarnak a “kurva”, “buzimaca”… kifejezések, inkább ne olvassa el ezt a könyvet és emiatt ezt a beszámolót sem…

Őszintén szólva fogalmam sem volt róla, hogy mi ez a könyv és egyáltalán miről szól. Még a borítója, vagy a fülszövege sem volt elérhető, mert egy HVG oldalba volt burkolva az egész – azt hiszem “Gázálom” volt kb. a cím helyére írva vastag betűkkel.

A könyvet kinyitva a Fehér Holló Könyvek logója és a kékes háttér már valami ízléseset sejtetett.

A helyszín Párizs, a 60-as de már inkább a 70-es évek. Egy Rosa mama nevő mama kurvagyerekeket pátyolgat. Azaz inkább pesztrál, mert fizetnek neki érte. Ha nem fizetnek az sem baj, ő akkor is szereti a gyerekeket, de ezt kifelé nem mutathatja, mert akkor vége lenne az üzletnek.

Beletelik néhány oldalba, hogy pontosan kiderüljön mit is takar a kurvagyerekek kifejezés, de szerencsére nem azt, amit akár gondolhatnánk is. Ezeknek a gyerekeknek az anyjuk prostituált és véletlenül (vagy néha szándékosan is) gyerekük született. Foglalkozásuk miatt a Gyámhatóság elvenné tőlük a gyereket, ezért Rosa mamára bízzák őket és rendszeres apa anyanázst küldenek neki.

Momó (azaz Mohamed) is így került hozzá, rendszeresen érkeznek is a csekkjei és jól megvannak Rosa mamával. Talán még egy kicsit szorosabb is a kapcsolatuk, mint a többiekkel.

A könyvben Momó szemén keresztül ismerkedünk meg ezzel az egész – meglehetősen furcsa – világgal, amiről én személy szerint el sem hittem volna, hogy létezik. (Pedig ez egy önéletrajzi ihletésű könyv, tehát létezik.)

Furcsa egy gyerek szemén keresztül látni ezt a világot, amelyben mindenféle nemzetek és népek élnek egymás mellett többnyire békében. Az arab gyereket zsidó mama neveli, emiatt járatos a zsidó hitben, ismeri a fontosabb imádságokat. Közben egy arab férfi tanítgatja az iszlám világra is, de sokat hall a francia irodalomról Victor Hugo Nyomorultak című könyve miatt. Azután egy francia család is bekapcsolódik a képbe, akik nagyon barátságosak az arab fiúval. Van itt még egy szenegáli buzimaca, aki korábban bokszolóként kereste kenyerét, de rájött, hogy rossz nembe született és melleket csináltatott magának. Mostanában már vágatni is szeretne valamit.

A történet Rosa mama megöregedéséről és elmúlásáról szól. Ebben a folyamatban egyre kevesebb kiskrapek van körülötte, egyre jobban foglalkoztatja, hogy szeretne egyszerűen meghalni, de ebben a civilizált világ nem akar neki segíteni – azaz nem segíthet neki. Erről a folyamatról szól ez a könyv, hogy hogyan támogatja őt ebben Momó, mindeközben 10 (majd hirtelen 14) évesként milyen nehéz neki elválnia Rosa mamától és hirtelen felnőttként viselkednie.

Ebben a vívódásában segítik őt a másoktól hallott bölcsességek és tanácsok, amelyek között vannak közismertebbek és ritkábban hallottak is:

• Nem lehet szeretet nélkül élni
• Félelem az ember legjobb barátja
• A segg, az a legszentebb a féfinál

Nagyon érdekes, néha idillinek tetsző könyv egy kegyetlen világból. Megéri elolvasni – akár a MEK-ről is letölthető.

A borítót is feltöltve és megnézve azt hiszem az fogott meg.

Egy gimnazista lány életének lehetünk a szemtanúi. A lány magyar, de szlovákiában él és ez adja a napló egyik szálát: iskolaújságot szervez és minél több magyar tartalommal szeretné megtölteni.

A másik szál a körülötte feltűnő fiúk és velük kialakult kapcsolata – ami eleinte hidegen hagyja, de persze aztán bebizonyosodik, hogy ő is kamaszodik.

Ezeken keresztül kapunk egy kis betekintést a külföldön élő magyar nemzetiségek életébe, a párttal való kapcsolatukba és az akkori életbe (konnunista szombatok és diálmunkák…).

Azt hiszem többet nem is írnék róla, mert nem fogott meg ennél jobban…