Ennek az életnek történetét meséli el ez a könyv. Meséli, mert szavait olvasva még a szenvedések is inkább kalandnak tűnnek.. Ilyen előadásmóddal  a világháború utáni hatalmi harc, a szocializmus építése és annak egész megtorló gépezete csak bohózatnak tűnik.

Ennek talán legjobb példája egy recski elítélt, akit azért zártak be, mert részegen tiltott dalokat énekelt. Az elítélése után kiderült, hogy ő már régen részegen feküdt az asztal alatt, amikor a dalok elhangoztak. Ekkor a szabadon engedés helyett továbbra is fogva tartották, mert “ha józan lett volna, akkor ő is velük énekel”. Persze mivel ez volt maga a valóság nevetni nem lehet rajta, azonban a “rend” szánalmas küzdelmét jól jellemzi.

A könyvet egyébként a közepén majdnem félbehagytam, pár oldallal az előtt, hogy a 48-as cella ajtaja becsapódott mögötte. Kár lett volna, mert utána a közepesből letehetetlen sebességbe váltott.

A történet az utazás előtt kezdődik és a jelenben végződik. Ennek az az oka, hogy először el kellett felejteni mindazt ami történt, hogy aztán el lehessen mesélni.

Azonban az utazás túléléséhez éppen az emlékek nyújtanak segítséget, amelyek felidézése egy kicsit feledtetni tudja a pillanatnyi nehézségeket. Ezeket az emlékeket el kell mesélni, jól meg kell rágni és ki kell elemezni őket. Alkalmanként ezek az emlékek össze is kapcsolódnak, közössé válnak és akkor még több időt el lehet velük tölteni. Még több időt az utazásból, amelyről nem tudni meddig tart, hová vezet, csak azt tudni/sejteni hogy a megérkezés még az utazástól is rosszabb lesz.

Konkrét borzalmakról, kegyetlenkedésekről nem is esik szó a könyvben – kivéve egy jelenetet. Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem ezt a könyvet nem kellene tovább olvasnom. Ez a jelenet a zsidó gyerekek futását mesélte el.

Ugyan nem tettem le a könyvet, de a háborús könyvekkel végeztem. Sikerült relativizálni az életemet a kandalló mellett.

“Mondták, hogy az oroszok erőszakoskodtak a nőkkel.
- Nálatok is? – kérdezte anyám
- Igen – mondtam – nálunk is.
- De téged nem vittek el? – kérdezte anyám
- De igen, mindenkit – mondtam, és ettem tovább.
Anyám kicsit rám nézett, és azt mondta csodálkozva:
- De miért hagytad magad?
- Mert ütöttek – mondtam, és ettem tovább. Az egész kérdést nem éreztem sem fontosnak, sem érdekesnek.
Erre valaki könnyedén és tréfásan megkérdezte:
- Sokan?
- Nem tudtam megszámolni – mondtam, és ettem tovább.
- És képzeld el, tetű is volt a pincében – mondta anyám
- Nálunk is – mondtam én
- Te, csak nem lettél tetves? – kérdezte anyám
- De igen – feleltem én
- Hajtetűtök volt? – kérdezte anyám
- Mindenféle – mondtam és, és ettem tovább”

Ez az egész annyira hihetetlen és távoli, hogy elképzelni is nehéz. És ehhez nem is kell férfinak lenni hatvan évnyi távolságban az eseményektől:

“Anyám vacsora után félrehívott, és azt mondta:
- Kislányom, ilyen csúnya dolgokkal ne viccelődj, mert még elhiszik!
- Anyukám, ez igaz!”

És hogy miért olvastam el a sokadik háborúról és annak szörnyűségeiről szóló könyvet? Hát erre én is kíváncsi vagyok…

Szakmai berkekben ezt az állapotot Godfather Virginnek nevezik és ez egy irigylésre méltó állapot.

Katica ajánlotta a könyvet, miután sokadik könyvnemtetszős bejegyzésem született. Sajnos neki már csak egy salátapéldánya volt belőle, ezért az Antikvárium előjegyzési listájára került.

A Keresztapa világa furcsa. Maga a Keresztapa is furcsa. Királyi méltóság, tudós bölcsesség, isteni jóság és diktátori kegyetlenség lakozik benne egyszerre. Ezek közül a diktátori kegyetlenség a legfontosabb, mert ezzel érdemelte ki a többi címet is.

Furcsa a szívességek rendszere, mégpedig azért mert először mindig ő ad valamit. Megelőlegezi a viszontszívességet. Persze ez csak látszatra szívesség, mert egyszer ő is kérni fog tőlük valamit, amit aztán nem utasíthatnak vissza. A szívességtartozás megadására általában nem kell küllönösebben ösztökélni az embereket, nincs szükség fenyegetésekre és erőszakra, mert mindenki “örömmel” adja vissza. Önként.

A könyv elejétől kezdve alig vártam, hogy megnézhessem végre a filmet is. Persze ha már kivártam ezt a sok évet, akkor nem akartam egyszerre elveszíteni a szüzességem minden területen. Bölcsebb voltam annál. Megérte.

A film pont olyan jó, mint a könyv. Egyetlen csalódás ért benne, hogy Appollónia nem volt akkora szépség, mint amekkorának a könyv alapján elképzeltem. A filmben már látni véltem a néhány tíz év múlva kinövő bajuszát is, amint gyalog sétálva megy fel a szőlőhegyre.

Régen ért már fel egy könyv ilyen sok kávéval…

Ja és most valami teljesen más: Az antikvárium.hu -nál lehetőség van arra, hogy a könyvet megvegye az ember, de ne szállíttassa ki. Gyűjtögetik az ember kifizetett könyveit, majd ha az értékük eléri az ingyenes szállítási küszöböt elküldik egyben. Így sosem lehet gond, hogy megjön az előjegyzett könyv, de szállítással együtt már nem érné meg, ezért inkább kihagyom.

Akit nagyon érdekel miről szól ez a könyv biztosan nagyon sok elemzést talál róla. Számomra az egyetlen tanulság, hogy az ember egyik legnagyobb ellensége önmaga, amit mindjárt a második helyen az embertársa követ.

Egyszer aztán hirtelen felindulásból elmentem venni egy könyvet, mert jó lenne már olvasni valamit. A Börtöntöltelék lett a nyertes, de mindjárt az első este beletört a bicskám az Előbeszédbe. Második este is csak odáig jutottam, de már nem volt másik bicskám.

Később erőltetett menetben aztán érezhető  lett a haladás, de akkor egy másik meglepetés ért: folyton egy olyan szereplőre utaltak vissza, aki nálam nem volt meg. Valószínűleg az egyik este már félálmomban jelent meg és a rögzítőszalagok már nem forogtak.

Elhatároztam, hogy most már nem olvasom vissza, ki fogom találni ki ez és meg fogom érteni.  Nem jött be, mert a nem túl izgalmas történet még rosszabb lett. Így kapituláltam és a Nyugati pályaudvar – Pöttyös utca viszonylatban utánanéztem.

Az egész könyvnek az a baja, hogy az élvezhető rész kb. a könyv utolsó harmadába van belezsúfolva, annak is az első kétharmadába. A többi részben folyton háttértörténetekben kalandozunk el túl-on-túl mély részletezettséggel, túl-on-túl hosszan. Mindig annyira, hogy a már lendületet kapó történet ismét kizökkenjen a kerékvágásból.

A könyv előtt azt hittem, hogy én értem és szeretem a fekete humort. Azonban ha ez a könyv tényleg a fekete humor csúcsa, akkor be kell ismerjem nem szeretem, de ami rosszabb nem is értem a fekete humort. (Vagy fordítva: nem értem, de ráadásul nem is szeretem.)

C’est la vie.

Kommentjeiteket megkaptam és örömmel újságolom, hogy nagyon jól vagyok. Éppen befejeztem egy könyv olvasását, a címe: A 22-es csapdája.

Ezt a könyvet már többször is olvastam angolul. Mindig azon filóztam, hogy vajon magyarul hogyan mondanám azt, hogy ficky-ficking. Erre most fény derült, mert magyarul tömi-töminek mondjuk. És igen, azt jelenti.

A 22-es csapdája az a helyzet, amikor A nem lehetséges, amíg B nem lehetséges. De B csak akkor lehetséges, ha A lehetséges. Ez több helyen is megjelenik a könyvben, de leginkább a következőről szól:

“Csak egy csapda volt, és ez a csapda a 22-es csapdája volt, amely leszögezte, hogy bárki, aki közvetlen és valóságos veszélyben  saját biztonságára gondol, az a döntésre képes elme természetes működéséről tesz tanúbizonyságot. Orr őrült, tehát le kell szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését, de ha kéri a leszerelését, akkor már nem lehet őrült és további bevetésekre küldhető. Orr lehet őrült, ha további bevetésekre megy, és lehet egészséges, ha nem megy. Ha egészséges, akkor viszont mennie kell. Ha megy, akkor őrült és nem kell mennie; de ha nem akar menni, akkor egészséges és mennie kell. Yossariant mélységesen megrendítette a 22-es zárótételének abszolút egyszerűsége…”

Ezt a háborút az egész vezérkar a saját karrierjének építésére próbál felhasználni, vagy ha éppen nincs ilyen ambíciója, akkor saját őrült hajlamainak a kiélésére.

Az egyik ilyen szál az a hazautazáshoz szükséges bevetések számának folyamatos emelése, hogy jobban teljesítsenek, mint a többi repülős hadosztály. Ez az olvasónak azért egy kicsit jó is, mert az éppen szükséges bevetések számából tud következtetni az időrendiségre.

A szereplők nagyon színesek, mindenkinek megvan a saját – és persze őrült története:

• Félkupica Fehér főnök: indián, akinek menekülnie kellett otthonról, ugyanis törzse akaratlanul is mindig ott telepedett le, ahol olaj volt. Persze a monopóliumok követték őket és mindig elzavarták, hogy kiaknázhassák az olajat. Aztán egyszer odáig jutottak, hogy nem követték őket hanem próbáltak előttük járni és ott fúrni, ahol éppen le akartak telepedni. Így már nem volt hová menniük.
• Őrnagy Őrnagy Őrnagy: apja kamikázeakciójának eredményeként kapta ezt a nevet, ami igencsak meghatározta a karrierjét. Utál másokkal beszélni, ezért csak akkor lehet bemenni az irodájába, ha ő nincs ott. (Ez is egy 22-es csapdája).
• Milo Mindenbinder: GH-s tiszt. Ügyeskedő. Csak a pénz mozgatja, annak eredete és ára számára nem érdekes. Egyszer a németek számára pénzért bombázza a saját táborukat.
• Orr: mindent képes megszerelni, folyton bütyköl, minden bevetés után kényszerleszállást hajt végre, míg egyszer eltűnik a gépe. A végén pedig kiderül, hogy mindez mire volt jó.
• A halott ember: újonc, aki éppen beköltözött de hivatalosan még nem vették névjegyzékbe, mert bevetésre kellett menni. A bevetésen meghalt, de mivel sosem jelentkezett be ezért senki sem volt hajlandó elvinni a csomagjait, hiszen azok nem is léteztek
• Danekaa doki: szegény, félt a repüléstől. Emiatt mindig csak felvették a repülési listára, de valójában sosem szállt fel. Egyszer aztán lelőtték a gépet, amelyikre fel sem szállt és meghalt. Legalábbis hivatalosan. Emiatt teljesen magára maradt.

Az egész könyv egy görbe tükör a háborúnak, minden benne van ami egy háborúban benne van, de mégsem olyan háborús könyv.

Sokadszor olvastam, most egy darabig megint polcra kerül de még mindig az egyik kedvenc könyvem.

Megfogadtam, hogy utánanézek mi a hivatalos rangsor a katonáéknál, mert sosem tudom, hogy a tizedes vagy az őrvezető a magasabb rang.

Ezzel zárom is soraimat,

spg

Cenzúrázta: Washington Irving

Ja, filmen ne nézze meg senki!

A Búcsú a fegyverektől könyvre az olvasás után visszagondolva nem történt benne semmi szenzáció, kalandos háborús történet, felemelő hősiesség.

A Búcsú a fegyverekben a háború rutin, mint a mezőgazdaság és az üdülés.

A katonák tudják, hogy amennyiben megjön az ősz-tél, akkor nyugodt időszakra számíthatnak, majd tavasszal fog legközelebb folytatódni a harc. Adddig is tessék-lássék lövöldöznek egy kicsit, de minden lelkesedés nélül. És aztán jövőre megint.

Ez talán nem is jó így megfogalmalzva, hiszen lelkesedés már sosincs. A győzelembe vetett hitüket is elveszítették és titokban már a lehetséges vége forgatókönyveken gondolkodnak.

A főhős igazából egy kakkukktojás ebben a háborúban, mert ő amerikai állampolgár és saját meggyőződéséből csatlakozott a háborúhoz. Az idő azonban őt is fásulttá tette, azonban nem emiatt fordult szembe a háborúval.  A saját oldaláról, a tudatlanságból és a meg-nem-becsülésből fakadó embertelenség miatt, amikor a visszavonuló katonák közül kiemelték és kivégezték a tiszteket, mert az ő hibájuk volt a visszavonulás:  nem tartották a pozícióikat.

Ez a jelenet ennek a könyvnek a csúcspontja, itt mond búcsút a fegyvereknek.

A maradék néhány száz oldal csak körítés, szerelemmel, sebesüléssel, ivással, szökéssel, megint szerelemmel.

Majd a végén történik még valami, amit bűn lenne elárulni ezért én sem teszem meg. Sajnos az sem vidám.

Jó könyv.

Kezdem nem érteni, hogy bármennyi háborús könyvet olvasok, egyben sem találom a háború lényegét, a legyőzést és a győzelem örömömét. Lehet, hogy ilyen érzés nem is létezik, és a háborúkban mindig mindkét fél vesztes???

Fülszöveg:

A huszadik századi amerikai próza klasszikusa számára a Búcsú a fegyverektől (1929) hozta meg az ismertséget és az elismertséget, majd hamarosan a világhírt is. Tömegsiker volt: a megjelenését követő négy hónap alatt nyolcvanezer példány kelt el az első amerikai kiadásból. Kétszer is megfilmesítették. 1934-ben magyar fordításban is megjelent. A Búcsú a fegyverektől “háborús regény”, egyike azoknak a szépirodalmi feldolgozásoknak, amelyek az első világháború értelmét vagy értelmetlenségét firtatták, a “régi Európa” véres pusztulásának és értékei látványos csődjének a tragikus tanulságait igyekeztek levonni. Egyben erősen önéletrajzi és személyes élmény-hátterű: Hemingway önként jelentkezett az olasz hadseregbe, mentősként vett részt a harcokban, s – akárcsak regénye hőse – megsebesült. A kórházban ismerkedett meg Agnes von Kurowsky nővérrel. Nyolc évig tartott a szerelmük. Róla mintázta Catherine Barkley regénybeli alakját. Hemingway regénye a háború pátoszával és a hősiesség kultuszával való teljes és végleges szakírás. Mégpedig a szerelem jegyében: Frederic és Catherine szerelme és tragikusan rövid boldogsága a hit és a remény egyetlen ajándéka a létezés közönyös és könyörtelenül pusztító világában.

A fényképei fantasztikusak voltak. Hihetetlen, hogy ugyanaz az ember járt mindezeken a helyeken és készítette ezt a rengeteg képet. Ez egy hatalmas kaland lehetett – érdemes utánajárni.

Így kötöttem ki a könyvnél, ami a második világháborús élményeiről szólt. Azért tűnt ez különösen érdekesnek, mert a partraszálláskor hősként szállt partra az első vonalban, azonban az elkészült szenzációs képeket elrontották és összesen 11 darab elmosódott képet sikerült kihozni a sok tekercsből. Ez az elvárásaim szerint hatalmas traumát okozott Capának és ez is motivált a történet elolvasásában.

A trauma elmaradt – legalábbis a könyvben minden szájtépés és önsajnálat nélkül egyetlen mondattal intézte ez az eseményt: izgalmában az előhívó megégette a filmeket és csak 11 képet lehetett megmenteni.

A könyv elolvasása után azonban megértettem, hogy ez a számomra leghősiesebbnek tűnő esemény csak egy kis epizód volt a sok-sok háborúban megélt többi kalandjához képest.

Egyébként a könyv sem egy szomorú háborús könyv, hanem inkább egy Rejtő regény. Capa mindig minden követ megmozdít, vannak felsőbb kapcsolatai – talán még Rejtős márkik is. Vidáman éli az életét, ami leginkább egyik napról a másikra történő tengődésnek tűnik, azonban a tengődés a negatív felhang miatt nem jó szó erre, hiszen nem él rosszul, csak egyszerűen a  mának.

Szereti a nőket, az alkoholt és a pókert – habár abban csapnivaló. Rejtővel ellentétben leginkább veszíteni szokott.

Összefoglalva egy majdnem vidám regény a frontvonalról. El kell olvansni, hogy tényleg megismerjük Capa felfogását és meg kell néznünk a képeit hogy lássunk is az ő szemével. Mert a képek is nagyon jók a könyvben, többük már ismerősként köszönt vissza a kiállítás után. A könyv árához képest a képek minősége is elég jó volt.

Capa jóbarátja még a spanyol polgárháborús évekből Hemingway (Papa), akinek igen szimpatikus volt az alakja – így néhány könyve már sorszámot is tépett a polcomon.

Fülszöveg:

A történet innentől két szálon halad tovább. Egyrészt megismerjük egy csapdába került orosz hadtest vergődésének történetét, benne a kegyetlen tiszttel, másrészt a háborús hős viskodását önmagával, hogy tényleg ugyanaz az ember-e, akit lát. Mindkét szál izgalmas, fordulatos.

A korábbi háborús könyveimtől eltérően itt az ellenség a saját hadtesten belül volt, ráadásul egy erősen nyerésre áll hadseregben. Szenvedés, lövöldözés, hősiesség itt is volt. Sokan meghaltak, megsebesültek – de sajnos a háború ilyen.

Érdekes könyv volt.

Fülszöveg:

Bikov sok vitát kiváltó regénye nem háborús kalandokat rögzít. A történelem egyik legsúlyosabb fordulóját rajzolja meg, egy generáció nehéz, problémákkal terhes életútját, az igazság és emberség szenvedélyes, nemes indulatával. Húsz évvel a háború befejezése után a regény hőse, a rokkant frontkatona, Vasziljevics alhadnagy váratlanul találkozik valakivel, aki a háború idején mint hadbíró ártatlan embereket küldött a halálba. A találkozás megrázó emlékeket kavar föl az egykori katona lelkében, megelevenedik előtte a múlt, barátainak pusztulása, azok a tragédiák, amelyeket a gyáva, minden parancsot a maga bőrének mentése érdekében végrehajtó hadbíró idézett elő. Vasziljevicsnek mintha újból számot kellene adnia önmaga előtt mindenről, ami azokban a napokban történt, amikor a hősiességgel és tragikummal teli események viharos gyorsasággal követték egymást. Vannak tragédiák, amelyek megtisztítanak, s megerősítik szívünket. Bikov fordulatos könyveiből ezeket a tragédiákat ismerjük meg.