Olvasónapló

Szabó Magdával adósa voltam önmagamnak, mert egész eddigi életemben elkerültük egymást. Egyszer már majdnem elolvastam Alex helyett kötelező olvasmámyként, de ő a filmet választotta én pedig másba kezdtem.

A könyv számomra akkor is ijesztő, ha az iskola falain belüli életet kiemeljük a háborúból és áthelyezzük máshová. Bárhová. Az értelmetlenül másra kényszerített élet mindig viszolygást keltett bennem, ezt már csak azzal lehetne fokozni, ha mindezt gyerekekkel tennék…

Talán azért, mert én is laktam kollégiumban és most visszatekintve sok hasonlóságot fedeztem fel a kettő között. Persze az enyém egy nagyságrenddel barátságosabb volt és szerencsére imához sem ültettek le benne, de én is ott ültem fél órát reggelente és 2 órát délutánonként a tanulószobában… Persze látszik hogy megérte, hiszen most könyvekről írok másoknak anélkül, hogy magáról a könyvről sokat beszélnék.

Emellett meg is keményített. Ha nem tette volna, akkor most biztosan sokkal femininebb stílusban írnék. (Nem baj ha ennek a sornak nincs értelme. Vagy van?)

Faludy György életében nem volt egy pillanatnyi megállás sem. Ha a körülmények fizikailag mégis megállásra kényszerítették a gondolatai továbbra is megadták neki a szabadság élményét. Ezek segítettek neki túlélni mindazokat a megpróbáltatásokat, amelyeket a sors hozott neki és amelyeket ő időnként nem is akart elkerülni.

Ennek az életnek történetét meséli el ez a könyv. Meséli, mert szavait olvasva még a szenvedések is inkább kalandnak tűnnek.. Ilyen előadásmóddal  a világháború utáni hatalmi harc, a szocializmus építése és annak egész megtorló gépezete csak bohózatnak tűnik.

Ennek talán legjobb példája egy recski elítélt, akit azért zártak be, mert részegen tiltott dalokat énekelt. Az elítélése után kiderült, hogy ő már régen részegen feküdt az asztal alatt, amikor a dalok elhangoztak. Ekkor a szabadon engedés helyett továbbra is fogva tartották, mert “ha józan lett volna, akkor ő is velük énekel”. Persze mivel ez volt maga a valóság nevetni nem lehet rajta, azonban a “rend” szánalmas küzdelmét jól jellemzi.

A könyvet egyébként a közepén majdnem félbehagytam, pár oldallal az előtt, hogy a 48-as cella ajtaja becsapódott mögötte. Kár lett volna, mert utána a közepesből letehetetlen sebességbe váltott.

A nagy utazás 4 és fél napig tart, de mégis hosszabb, mint az egész háború.

A történet az utazás előtt kezdődik és a jelenben végződik. Ennek az az oka, hogy először el kellett felejteni mindazt ami történt, hogy aztán el lehessen mesélni.

Azonban az utazás túléléséhez éppen az emlékek nyújtanak segítséget, amelyek felidézése egy kicsit feledtetni tudja a pillanatnyi nehézségeket. Ezeket az emlékeket el kell mesélni, jól meg kell rágni és ki kell elemezni őket. Alkalmanként ezek az emlékek össze is kapcsolódnak, közössé válnak és akkor még több időt el lehet velük tölteni. Még több időt az utazásból, amelyről nem tudni meddig tart, hová vezet, csak azt tudni/sejteni hogy a megérkezés még az utazástól is rosszabb lesz.

Konkrét borzalmakról, kegyetlenkedésekről nem is esik szó a könyvben – kivéve egy jelenetet. Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem ezt a könyvet nem kellene tovább olvasnom. Ez a jelenet a zsidó gyerekek futását mesélte el.

Ugyan nem tettem le a könyvet, de a háborús könyvekkel végeztem. Sikerült relativizálni az életemet a kandalló mellett.

“Mondták, hogy az oroszok erőszakoskodtak a nőkkel.
- Nálatok is? – kérdezte anyám
- Igen – mondtam – nálunk is.
- De téged nem vittek el? – kérdezte anyám
- De igen, mindenkit – mondtam, és ettem tovább.
Anyám kicsit rám nézett, és azt mondta csodálkozva:
- De miért hagytad magad?
- Mert ütöttek – mondtam, és ettem tovább. Az egész kérdést nem éreztem sem fontosnak, sem érdekesnek.
Erre valaki könnyedén és tréfásan megkérdezte:
- Sokan?
- Nem tudtam megszámolni – mondtam, és ettem tovább.
- És képzeld el, tetű is volt a pincében – mondta anyám
- Nálunk is – mondtam én
- Te, csak nem lettél tetves? – kérdezte anyám
- De igen – feleltem én
- Hajtetűtök volt? – kérdezte anyám
- Mindenféle – mondtam és, és ettem tovább”

Ez az egész annyira hihetetlen és távoli, hogy elképzelni is nehéz. És ehhez nem is kell férfinak lenni hatvan évnyi távolságban az eseményektől:

“Anyám vacsora után félrehívott, és azt mondta:
- Kislányom, ilyen csúnya dolgokkal ne viccelődj, mert még elhiszik!
- Anyukám, ez igaz!”

És hogy miért olvastam el a sokadik háborúról és annak szörnyűségeiről szóló könyvet? Hát erre én is kíváncsi vagyok…

Elvesztettem a szüzességem. Nem fájt és nem is féltem tőle. Még soha nem olvastam A Keresztapát – mi több – a filmet sem láttam.

Szakmai berkekben ezt az állapotot Godfather Virginnek nevezik és ez egy irigylésre méltó állapot.

Katica ajánlotta a könyvet, miután sokadik könyvnemtetszős bejegyzésem született. Sajnos neki már csak egy salátapéldánya volt belőle, ezért az Antikvárium előjegyzési listájára került.

A Keresztapa világa furcsa. Maga a Keresztapa is furcsa. Királyi méltóság, tudós bölcsesség, isteni jóság és diktátori kegyetlenség lakozik benne egyszerre. Ezek közül a diktátori kegyetlenség a legfontosabb, mert ezzel érdemelte ki a többi címet is.

Én is szeretnélek megkérni egy szívességre: Olvasd tovább