Ennek az életnek történetét meséli el ez a könyv. Meséli, mert szavait olvasva még a szenvedések is inkább kalandnak tűnnek.. Ilyen előadásmóddal  a világháború utáni hatalmi harc, a szocializmus építése és annak egész megtorló gépezete csak bohózatnak tűnik.

Ennek talán legjobb példája egy recski elítélt, akit azért zártak be, mert részegen tiltott dalokat énekelt. Az elítélése után kiderült, hogy ő már régen részegen feküdt az asztal alatt, amikor a dalok elhangoztak. Ekkor a szabadon engedés helyett továbbra is fogva tartották, mert “ha józan lett volna, akkor ő is velük énekel”. Persze mivel ez volt maga a valóság nevetni nem lehet rajta, azonban a “rend” szánalmas küzdelmét jól jellemzi.

A könyvet egyébként a közepén majdnem félbehagytam, pár oldallal az előtt, hogy a 48-as cella ajtaja becsapódott mögötte. Kár lett volna, mert utána a közepesből letehetetlen sebességbe váltott.

A történet az utazás előtt kezdődik és a jelenben végződik. Ennek az az oka, hogy először el kellett felejteni mindazt ami történt, hogy aztán el lehessen mesélni.

Azonban az utazás túléléséhez éppen az emlékek nyújtanak segítséget, amelyek felidézése egy kicsit feledtetni tudja a pillanatnyi nehézségeket. Ezeket az emlékeket el kell mesélni, jól meg kell rágni és ki kell elemezni őket. Alkalmanként ezek az emlékek össze is kapcsolódnak, közössé válnak és akkor még több időt el lehet velük tölteni. Még több időt az utazásból, amelyről nem tudni meddig tart, hová vezet, csak azt tudni/sejteni hogy a megérkezés még az utazástól is rosszabb lesz.

Konkrét borzalmakról, kegyetlenkedésekről nem is esik szó a könyvben – kivéve egy jelenetet. Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem ezt a könyvet nem kellene tovább olvasnom. Ez a jelenet a zsidó gyerekek futását mesélte el.

Ugyan nem tettem le a könyvet, de a háborús könyvekkel végeztem. Sikerült relativizálni az életemet a kandalló mellett.

Szakmai berkekben ezt az állapotot Godfather Virginnek nevezik és ez egy irigylésre méltó állapot.

Katica ajánlotta a könyvet, miután sokadik könyvnemtetszős bejegyzésem született. Sajnos neki már csak egy salátapéldánya volt belőle, ezért az Antikvárium előjegyzési listájára került.

A Keresztapa világa furcsa. Maga a Keresztapa is furcsa. Királyi méltóság, tudós bölcsesség, isteni jóság és diktátori kegyetlenség lakozik benne egyszerre. Ezek közül a diktátori kegyetlenség a legfontosabb, mert ezzel érdemelte ki a többi címet is.

Furcsa a szívességek rendszere, mégpedig azért mert először mindig ő ad valamit. Megelőlegezi a viszontszívességet. Persze ez csak látszatra szívesség, mert egyszer ő is kérni fog tőlük valamit, amit aztán nem utasíthatnak vissza. A szívességtartozás megadására általában nem kell küllönösebben ösztökélni az embereket, nincs szükség fenyegetésekre és erőszakra, mert mindenki “örömmel” adja vissza. Önként.

A könyv elejétől kezdve alig vártam, hogy megnézhessem végre a filmet is. Persze ha már kivártam ezt a sok évet, akkor nem akartam egyszerre elveszíteni a szüzességem minden területen. Bölcsebb voltam annál. Megérte.

A film pont olyan jó, mint a könyv. Egyetlen csalódás ért benne, hogy Appollónia nem volt akkora szépség, mint amekkorának a könyv alapján elképzeltem. A filmben már látni véltem a néhány tíz év múlva kinövő bajuszát is, amint gyalog sétálva megy fel a szőlőhegyre.

Régen ért már fel egy könyv ilyen sok kávéval…

Ja és most valami teljesen más: Az antikvárium.hu -nál lehetőség van arra, hogy a könyvet megvegye az ember, de ne szállíttassa ki. Gyűjtögetik az ember kifizetett könyveit, majd ha az értékük eléri az ingyenes szállítási küszöböt elküldik egyben. Így sosem lehet gond, hogy megjön az előjegyzett könyv, de szállítással együtt már nem érné meg, ezért inkább kihagyom.

Rossz.

De a könyv szórakoztató még akkor is, ha mindig tudható mi lesz a következő oldalon.

Mindig bajban vagyok az olyan szerzőkkel, akiknek ötnél több könyvük van egy könyvesbolt polcán. Sejtjük, hogy az író jó, mert ismerős a neve meg hallottunk is már róla más okos embereket beszélgetni. Na de melyik az a jó könyv? Melyikkel kezdjem, hogy ne egyből a kiábrándulás részhez jussak?

Sok ilyen író van, többek között Coelho, Márai, Nora Roberts [javítva].

Boris Viannal a tavalyi olvasónapló íráskor talákoztam, amikor is hirtelen egy Tajtékos napok olvasónaplót kellett teremteni a könyv nélkül.

Szóval most, amikor a könyvesboltban végül a V betűhöz értem már tudtam,  hogy le fogom küzdeni ezt a sokkönyves akadályt és egy Vian könyvvel fogok hazatérni.

Nem volt könnyű döntés, az új sorozat mindegyik könyve szép, egymás mellett még szebbek. A borítón a fémépítőjátékból készített figurák is jók, sugallják a groteszkséget.

Végül ez a könyv győzött, mégpedig a következő okok miatt:

• Blues. Ebben a szóban annyi érzelem van, hogy nehéz nem kötődni hozzá. Fejben azonnal sikáltam a ritmust Muszty iránymutatásai alapján. Elsötétedett a könyvesbolt és máris egy sötét lebujban voltam.
• Fekete Macska. Egy sötét lebujban egy fekete macska már tényleg nagyon fekete, jó úton járok. Misztikum is van.
• (novellák). Nem egy lóra teszek, hanem sokra teszek egy-egy kicsit és mindegyik biztosan nem fog veszíteni.

Jó választás volt. 15 novella volt benne és majd mindegyik tetszett. Amelyik nem, az sem nem tetszett, csak a többitől volt gyengébb.

Eleinte nagyon hullottak a főszereplők, mert az első 5-6 novella végén mindig holttestek maradtak szerteszét – mindenki a saját stílusában tudott meghalni:

• A katona, akit a partraszálláskor szájbarúgott az egyik társa (csak a társa már nem volt a saját lába másik végén) később aknára lépett
• A krónikus gázoló fának rohanva hal meg
• A toronyházból már az elején kiugró ember a végén leér az aszfaltra (őszintén szólva ennek az embernek már az első bekezdésben alá volt írva a halálos ítélete és meg sem lepődtem, amikor a feje vörös medúzává lett az Ötödik sugárút aszfaltján)
• A rejtélyes bluesos fekete macska halálra issza magát a megmenekülése feletti örömében
• Andrét az őrnagy a vízbe dobja amiatt, hogy ő nem került bele a novellába (Én most DIREKT említettem meg őt. Az őrnagyot.)
• A főnök arccal koccol le egy követ, amikor a borsáruslány felemeli neki a szoknyáját. A segéd saját magának állított csapdát és a bélyeghalak lezabálták az arcát
• A farkasember – azaz az emberfarkas volt az első, aki túlélte az utolsó sort is. De csak teliholdas éjszakákon ember – egyébként farkas.

A további novellákban még:

• A vonaton élve felboncolták a szótlan útitársat, hogy végre szóra bírják
• A feleség jogosítványát adta a férjéért, hogy az férfi maradhasson
• A jó tanuló rendőrök valódi embereken gyakorolnak és vizsgáznak (igen, ez gyengus volt, még vicces sem jutott róla eszembe)
• A mindent ellepő ködben megbúvó afrobasziákus permet hatására mindenki pucéran kezd járni, majd mindenki mindenkivel mint a nyulak. Amíg a köd fel nem száll. Ezután megvakítják magukat, hogy a gyönyör folytatódjon
• A jó tanulók halálra zaklatnak egy öreg nénit (gyengus 2)
• Az impotens nem is impotens, de a szerelme éppen azért szereti, mert impotens (pedig nem). A végén doktorilag megpróbálja magát impotenssé tenni, csak hogy a boldogságát megtarthassa. Miután erről lebeszélik a B terv szerint az igazi szerelmével való találkozások előtt egy másik lánnyal levezeti az energiáját, így utána tényleg képtelen lesz bizonyos dolgokra a randi idejére. A leendő feleség meg örül, hogy neki impotens férje lesz.
• Az “örök” vesztesek sok-sok sikeres lopás után végül egy halottaskocsi ellopásakor lebuknak (babakocsival kezdték a lopókarrierjüket). Pedig még a tűzoltóautót szirénával is megúszták.
• Az utolsóban az égő házú ember időpontegyeztetés miatt hívja a tűzoltókat, de azok csak 2 nap múlva tudnak majd kimenni. Kérik, hogy addig ne hagyja kialudni a tüzet.

Így még egyszer leírva őket tényleg jók voltak. Sőt még jobbak, mint az elolvasásuk után gondoltam őket.

Tegnap ebédkor egy híres zenész ismerősöm már ajánlott egy másik Vian könyvet is, de már elfelejtettem mit. De van rá esély, hogy elolvasom.

Ui: kíváncsi vagyok, hogy az afrobasziákus -ra keresve a Google-ban mikor jelenik meg ez a post az első helyen. Talán jobb, ha még egyszer leírom: Afrobasziákus. (Pillanatnyilag egyetlen találat van az afrobasziákus-ra)

Update: augusztus 28, 23:10 – alső helyen van (a kettőből)

Egyszer aztán hirtelen felindulásból elmentem venni egy könyvet, mert jó lenne már olvasni valamit. A Börtöntöltelék lett a nyertes, de mindjárt az első este beletört a bicskám az Előbeszédbe. Második este is csak odáig jutottam, de már nem volt másik bicskám.

Később erőltetett menetben aztán érezhető  lett a haladás, de akkor egy másik meglepetés ért: folyton egy olyan szereplőre utaltak vissza, aki nálam nem volt meg. Valószínűleg az egyik este már félálmomban jelent meg és a rögzítőszalagok már nem forogtak.

Elhatároztam, hogy most már nem olvasom vissza, ki fogom találni ki ez és meg fogom érteni.  Nem jött be, mert a nem túl izgalmas történet még rosszabb lett. Így kapituláltam és a Nyugati pályaudvar – Pöttyös utca viszonylatban utánanéztem.

Az egész könyvnek az a baja, hogy az élvezhető rész kb. a könyv utolsó harmadába van belezsúfolva, annak is az első kétharmadába. A többi részben folyton háttértörténetekben kalandozunk el túl-on-túl mély részletezettséggel, túl-on-túl hosszan. Mindig annyira, hogy a már lendületet kapó történet ismét kizökkenjen a kerékvágásból.

A könyv előtt azt hittem, hogy én értem és szeretem a fekete humort. Azonban ha ez a könyv tényleg a fekete humor csúcsa, akkor be kell ismerjem nem szeretem, de ami rosszabb nem is értem a fekete humort. (Vagy fordítva: nem értem, de ráadásul nem is szeretem.)

C’est la vie.

A háború előtti Párizsban játszódik a történet. Itt húzódnak meg azok az emberek, akik hazájukban nem tudtak azonosulni az uralkodó világnézettel. Ezeknek az embereknek már nincs sok lehetőségük: az életet jelentő papír megszerzése talán az egyetlen mód a túlélésre – ez a papír az amerikai vízum.

Ezek a menekültek már Párizsban is csak  illegálisan tartózkodnak, minden nap fennáll a lehetőség, hogy elkapják és kitoloncolják őket. Ilyenkor ők visszajönnek az ablakon és folytatják a macska-egér játékot. Ideiglenesen megoldást jelentene számukra, ha kapnának hivatalos papírokat a francia államtól – azonban ez csak álom marad. Franciaországnak nem kellenek – még akkor sem ha politikailag ugyanazon az oldalon állnak, hiszen nekik is éppen azért kellett menekülniük, mert nem értettek vele egyet.

Azonban az sem lenne megoldás ha megkapnák a tartózkodási engedélyt. Legbelül már mindenki tudja, hogy a puskaporos hordó bármelyik pillanatban felrobbanhat. Az időzítő már ketyeg.

Ezeknek az embereknek a mindennapjairól szól ez a könyv.Láthatjuk, amint a nappal helyett inkább a párizsi éjszakában merülnek el. A 30-as évek párizsi éjszakája pedig érdekes világ.

A regény ereje a már minden mindegy hozzáállásban van. A szereplők a beletörődés és a remény között ingadoznak. Napról napra élnek és céltalan életük végigvezet minket Párizs összes éjszakai kocsmáján, bordélyházán és koszos utcácskáján. Ha a háború nem állna az ajtó előtt, akkor egy vadregényes kaland lenne az egész. Így azonban csak kaland. Csak. De annak jó.

Kedvenc jelenetem a spanyol menekültek cserélődése: a Spanyolországban egymást váltogató hatalom miatt egyszer a köztársaságiak máskor pedig a fasiszták üdülnek (menekülnek) Párizsba. A turnusváltáskor a szállodatulajdonos egyszerűen felviszi az otthagyott képeket a padlásra, lehozza az előző turnus által otthagyottakat és az érkezők máris otthon érzik magukat.

Ebből is látszik, hogy hívhatjuk az ideiglenesen itt tartózkodókat menekülteknek, de nélkülük nem létezne Párizs, vagy legalábbis nem ilyen lenne.

Érdekesség, hogy mindenki mindig mindenhol iszik. Nem is tudom hogyan lehet ennyit meginni. A mi hőseink calvadost tolnak, de annak hiányában bármivel szívesen helyettesítik. Persze érthető, hiszen reménytelen helyzetben vannak, de miért nem másnaposak soha? Vagy a calvadosnak nincs ilyen mellékhatása?

Fülszöveg:

Még nem vették át a szót a fegyverek, de már nyomasztóan gyülekeznek a viharfelhők Európa felett. Egymás után kebelezik be a nácik a kontinens országait, és megindul az emigránsok áradata Párizs felé, ahol még látszólag változatlanul folyik az élet. Papírok nélkül vagy hamis útlevéllel bujkálnak ezrek és ezrek abban a reményben, hogy sikerül elmenekülniük a világváros forgatagában. Ravic doktor német koncentrációs táborból szökött át, és éli a menekültek ingatag életét. Sorsában, viszontagságaiban érzékeljük a második világháború előestéjének baljósan ellentmondásos légkörét. A menekült orvos lépteit követve bepillantást nyerünk szállodákba, kórházakba, polgári otthonokba, bisztrókba és bordélyokba, lebujokba és fényes estélyre, vele érzünk szenvedélyes szerelmének verőfényében és poklában, szemünk előtt hömpölyög a kivilágított bulvárokon a metropolis élete: fény és árnyék, szerelem és prostitúció, becsület és aljasság, igaz emberség és ocsmány besúgás. Aztán hadüzenet és elsötétítés.

A regény 1938-39-ben játszódik. Cselekménye igzalmas, mozgalmas, igaz humánumot és minden elnyomás, erőszak, igazságtalanság gyűlöletét árasztja. Ezért a legsikeresebb még Remarque számos népszerű műve közül is.

Egyedül azért vannak a frontvonal két oldalán, mert más a társadalmi/politikai meggyőződésük. Szóval ez egy polgárháború – mégpedig a spanyol, ahol a fasiszták és a köztársaságiak harcolnak egymás ellen.

A furcsaság a történetben az, hogy Robert Jordan amerikai, aki meggyőződésből és a jó ügy érdekében harcol a köztársaságiak oldalán. (Hiszen Hemingway Papa is ezt tette.)

Feladata egy – az ellenséges vonalak mögötti – híd felrobbantása a Nagy és Titkos offenzíva kezdetén a köztársasági partizáncsapatok segítségével. Ezek a partizáncsapatok valójában “műkedvelő” polgárok, akik a polgárháború kezdetén egy jobb világ reményében fogtak fegyvert. A háború valamint a mindkét oldalon elkövetett túlkapások azonban fásulttá tették őket, minden egyes golyó kilövése előtt lelkiismeretfurdalásuk van.

Most, a Nagy és Titkos offenzíva miatt kicsit visszatér a harci kedvük és hősiességük, habár már az elején sejtik, hogy ennek nem lesz jó vége. Közben kiderül, hogy a Nagy és Titkos offenzívából a Titkos részt ki lehet húzni, hiszen már mindenki tud róla – legfőképpen az ellenség.

Robert felismeri ezt és próbálja a parancsnokság tudomására hozni, de a Nagy offenzíva lendülete már nem állítható meg, ebből pedig sejthető a vége – persze az már egy másik könyv. Ebben csak a híd felrobbantása a cél – bármi áron.

Robertnek meg kell küzdenie a partizánok fásultságával, háborús ismereteik/képzésük hiányával, valamint a szerelemmel is.  Azonban már a könyv címe is sugallja az akció végkifejletét, így azt már nem mesélem el.

Azért szól a harang mert meghal vagy mert elveszi a fiatal – háború által megrágott és kiköpött – feleségét?

Fülszöveg:

“Így vagy úgy, egy embernek önmagában semmi esélye sincs.” A Gazdagok és szegények című regényeben írta le ezt a mondatot Hemingway, a huszadik századi amerikai próza óriása. Sportviadalok, vadászkalandok, légibalesetek legendás hőse és diadalmas túlélője. Mintha következő regényének, az 1940-ben megjelent Akiéri a harang szólnak az üzenetét fogalmazta volna meg előre: a spanyol polgárháborúban játszódó történet erkölcsi tanulságát. (A regény az író személyes élményeinek köszönheti születését: 1936-38 során haditudósítóként szerzett sorsdöntő élményeket a Spanyol Köztársaságnak a francoista lázadókkal vívott küzdelméről, és a világ négy sarkából Spanyolországba sereglő antifasiszta önkéntesek hősiességéről.) Az utóbbiak közé tartozik Róbert Jordán is, az Akiért a harang szól hőse. Magányos amerikai értelmiségi, a harcot vállaló, bár a küzdelem céltalanságát nagyon is tudó, a pusztulással mégis hősies méltósággal szembenézni képes Hemingway-hős újabb alakváltozata. Ám az ő esetében ez a keserű és lemondó heroizmus értelemre és célra talál: a partizánok között töltött három nap során részesül a közösségi szolidaritás magasztos adományában, s hősi halála előtt a boldogságot is megleli élete legnagyobb és legigazibb szerelmében. Ennek a pillanatnak a maradandó irodalmi foglalata ez a nagyszerű regény.

Eleinte sokat szemeztem vele, mert belelapozva igen tömör oldalak fogadtak.

Aztán eljött az a nap, hogy éppen nem volt mit olvasnom, beraktam a táskámba és a metrón belekezdtem. A huszonegynéhány perc gyorsan elrepült, csak arra eszméltem, hogy már le is kell szálnom.

Ebből talán már kiderült, hogy érdekesen indult a könyv, két világháború közötti időszakba Budapestjébe csöppenünk bele és a kis Palikát látjuk felcseperedni.

Bevallom ez a rész volt a legjobb. Talán Márai Egy polgár vallomásaihoz hasonlítható a leginkább.

Persze Pál elkezd felnőni, iskolába jár, szakmát választ, dolgozni kezd, írásba fog, politikai és szakmai ideológiák között keresi a helyét, utazgat, megnősül, vidékre költözik…

Valahogy idáig jutottam. A Vallomás rész végéig.

A Búcsúnál nagy törés történt, nem tudott tovább lekötni és visszakerült a tulajdonosához. Bocs.

Fülszöveg:

Vallomást tesz Granasztói Pál ebben a különös könyvben, azoknak az őszinteségével, akik megkönnyebülten akarják elhagyni emlékeiket, kötöttségeiket, mindazt a szorító köteléket, amelyet származás, neveltetés, kor és kudarcok raktak egykor rájuk. Családjáról vall, környezetéről, a két háború közötti polgári-nemesi-értelmiségi ifjú életéről, vívódásairól, útkereséséről, tévedéseiről és kudarcairól, egykori álmairól, amelyek semmiképpen sem valósulhattak meg a felszabadulás előtt, s utána is csak hosszú évek múltával. “… eltelt sok év – írja -, s mindnyájan – én is – már mások lettünk, szenvedtünk, de gazdagodtunk is. Megbékülök hát, ha végezhetem a dolgomat, s ha ki-ki végezgeti azt, amihez ért. Mert kezdem azt hinni minden rend egyik alapjának, hogy az emberek azt csinálják, amihez értenek, és a dolgokat csak azok csinálhassák, akik értik”. “Sok mindenért nem kell ma már küzdeni, amiről ebben a könyvben keseregve, lázongva írtam, ami miatt visszavonultam” – írja tovább, majd ezt mondja: “Ebben a könyben sok szó esett a múltamról. Talán úgy is tűnhetett, mintha fájdalmas ízzel, visszavágyva gondolnék reá. Mindig fáj búcsúzni attól, ami a miénk is volt, ami életünknek egy darabja volt. Még egy lassan eltűnő, fehér hajó képe a Duna szigetfalui kanyarulatában, a parti füzesek sorfala között is olykor fájdalommal töltött el, mert azt a hajót úgy többé nem láthattam, és mert ezzel is egy lépést tettem a halál felé. De jönnek az új hajók, a nagyobbak, szebbek! A búcsú hát csak egy olyan múltnak szól ebben a könyvben, amely végérvényesen elmúlt, hiszen attól, ami tovább él, ami jön, elbúcsúzni nem lehet. Márpedig valami tovább él, tágul bennem – bennünk.” Vall Granasztói Pál múltjáról, és búcsúzik tőle, teli bizakodással a jövő iránt. Mély gondolkodású, rendkívül finom stílus, választékos kifejezésmód teszik a könyvet élvezetes olvasmánnyá.

Azért döntöttem e mellett a könyv mellett, mert egy korábbi könyvemben azt olvastam, hogy jó képet ad a századforduló utáni világról. Nem is tévedett a könyv.

Az első részben a sűrűn teleírt oldalak ellenére élvezetes volt végigjárni szülővárosát, amit ugyan név szerint nem említ, de sikerült kikövetkeztetni, hogy Kassa volt az. Kissé gyermekszemmel nézhetjük végig a mindennapi élet eseményeit, a visszásságokat és a polgári élet furcsaságait.

A  második részben eljutunk Németországba, ahol a háború utáni útkeresés zajlik éppen és itt már ifjúként próbálja megtalálni magát… ez a rész nem hagyott bennem maradandó nyomot, nehezen is rágtam át magam rajta. Azt hiszem az volt az oka, hogy ebben a részben kicsit befelé forduló gondolatok voltak  a korábbi leírásokkal ellentétben.

A következő részben Párizsba kerül, megházasodik, ismét izgalmasabbá válik a történet, sok érdekességet tudunk meg, majd az utolsó részben “hazatér” Budapestre és visszatér az első rész hangvétele – innen megint nagyon tetszett.

Márai háza Kassán (Wikipedia)

Utólag visszagondolva nem bántam meg, hogy elolvastam, mert a nekem tetsző részek tényleg olyan nyelvezettel voltak leírva, hogy szinte én is ott jártam, tanultam a sötét hátsószobában a többi gyerekkel együtt, amíg a semmire sem használt napfényes szalonban csak a bútorok álltak és port törölgetni jártak be a lakók.

Megtudtam, hogy a fiúgyermekek mellé felfogadott kisasszonyok voltak hivatottak átvezetni a gyermekeket a nemiség első lépcsőfokán, hogy a kávéházak voltak a világ közepe, a pesti élet pedig teljesen más, mint a budai… Mindezeket érdekesen és hosszan elmesélve.

A történet hátterében pedig végig ott van a történelem: az első világháború, trianon, gazdasági világválság és már hallatszik a második világháború rezgése is.

Összegzés: időnként vontatott, párbeszédektől mentes, de élvezetes olvasmány. Azonban egy darabig nem nyúlok másik Márai könyvhöz, annyi más pörgős és érdekes könyv áll már a polcomon.

Fülszöveg:

Az író legjelentősebb alkotásában – a két világháború közötti magyar irodalom egyik remekművében – egy városhoz: Kassához, egy osztályhoz: a polgársághoz, s egy életformához: az európai kultúrához való elkötelezettségéről vall, gyermekével tájaira, a Felvidékre, ifjúkori élményeinek színhelyeire: Berlinbe, Párizsba, Velencébe kalauzolja el olvasóit. “S utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni akarok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, mely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében… láttam és hallottam Európát, megéltem egy kultúrát… kaphattam-e sokkal többet az élettől?”