Ez alkalommal egy milliomost próbál levadászni és így eljutni Rio de Janeiro-ba.

Én személy szerint mindaddig a milliomosnak szurkoltam, amíg az el nem követett egy megbocsáthatatlan hibát: sikeres elmenekülése után levelet írt a visszahagyott szerelmének. Persze a nőt már Osztap kezelésbe vette pontosan erre várva és újra a nyomára bukkant a milliomosnak.

A pénz azonban nem boldogít, különösen ha senki sem tudhatja, hogy milyen sok van.

Ennek az életnek történetét meséli el ez a könyv. Meséli, mert szavait olvasva még a szenvedések is inkább kalandnak tűnnek.. Ilyen előadásmóddal  a világháború utáni hatalmi harc, a szocializmus építése és annak egész megtorló gépezete csak bohózatnak tűnik.

Ennek talán legjobb példája egy recski elítélt, akit azért zártak be, mert részegen tiltott dalokat énekelt. Az elítélése után kiderült, hogy ő már régen részegen feküdt az asztal alatt, amikor a dalok elhangoztak. Ekkor a szabadon engedés helyett továbbra is fogva tartották, mert “ha józan lett volna, akkor ő is velük énekel”. Persze mivel ez volt maga a valóság nevetni nem lehet rajta, azonban a “rend” szánalmas küzdelmét jól jellemzi.

A könyvet egyébként a közepén majdnem félbehagytam, pár oldallal az előtt, hogy a 48-as cella ajtaja becsapódott mögötte. Kár lett volna, mert utána a közepesből letehetetlen sebességbe váltott.

Ugyan kevesebbet, de még könyveket is olvasok. Szerencsére nem a Valóvilágot nézem helyette (de ha Alekosz továbbra is így viselkedik lehet, hogy nem bírom megállni és kiszavazom), több a gitár és a weboldal fejlesztés mostanában. Meg nem is volt olyan könyv, ami tényleg lekötött volna. Faludyval megakadtam Recsk előtt néhány tíz oldallal, azóta a radiátoron melegszik. Ez  azonban egy jó könyv volt és így ismét életet lehelhet a blogba.

Ilf Petrovot 5 perccel ezelőttig egy embernek gondoltam, de kiderült valójában két különböző személyről van szó, akik műveiket általában együtt írták.

A tizenkét szék egy szatirikus történet a kapzsiságról az 1920-as években. Székbe rejtett kincseket keresve bolyongunk Oroszorzágban a egyesével becserkészve és levadászva őket. A bolyongás közben sok emberrel megismerkedhetünk és eléggé szomorú világot ismerünk meg: az emberek kapzsisága határtalan. Az egyetlen – talán – önzetlen esemény az adakozás a koldulóknak.

Ippolit Matvejevics (a főszereplő) Klavgyija Ivanovnának (anyósának) halálakor megtudja, hogy korábbi gazdag életük brilliánsait az utolsó pillanatban Klavgyija Ivanonvna egy székbe rejtette. Ezt a ráadásul meg is gyónta Fjodor atyának (pap).

A történet be is indul, mindketten – egymás tudta nélkül -  a kincs üldözésére indulnak.

Az üldözés közben Ippolit Matvejevics összetalálkozik a nagy kombinátorral, Osztap Benderrel. Ő a történetet megismerve azonnal 70% részesedést kér a segítségéért és 50%-ot meg is kap. Ettől a pillanattól átveszi a parancsnokságot és agyafúrtságát a kincs keresésére fordítja. A parancsnokságot annyira átveszi, hogy ettől fogva akár főszereplőnek is nevezhetjük.

Az könnyen bebizonyosodik, hogy az Osztap Bender segítsége nélkül Ippolit Matvejevics talán egyetlen széket sem találna meg, így olvasóként még örülhetünk is megjelenésének, hiszen nélküle unalmas lenne a könyv.

A székek becserkészése nem könnyű feladat, de sikerül. Még azt is elárulom, hogy a kincs is létezik…

Az ilyen könyvek olvasásakor mindig felmerül bennem, hogy miként jelenhettek meg a kommunizmus idején – hiszen éppen a rendszer fogyatékossága miatt kialakult furcsaságokra világítanak rá.

Szakmai berkekben ezt az állapotot Godfather Virginnek nevezik és ez egy irigylésre méltó állapot.

Katica ajánlotta a könyvet, miután sokadik könyvnemtetszős bejegyzésem született. Sajnos neki már csak egy salátapéldánya volt belőle, ezért az Antikvárium előjegyzési listájára került.

A Keresztapa világa furcsa. Maga a Keresztapa is furcsa. Királyi méltóság, tudós bölcsesség, isteni jóság és diktátori kegyetlenség lakozik benne egyszerre. Ezek közül a diktátori kegyetlenség a legfontosabb, mert ezzel érdemelte ki a többi címet is.

Furcsa a szívességek rendszere, mégpedig azért mert először mindig ő ad valamit. Megelőlegezi a viszontszívességet. Persze ez csak látszatra szívesség, mert egyszer ő is kérni fog tőlük valamit, amit aztán nem utasíthatnak vissza. A szívességtartozás megadására általában nem kell küllönösebben ösztökélni az embereket, nincs szükség fenyegetésekre és erőszakra, mert mindenki “örömmel” adja vissza. Önként.

A könyv elejétől kezdve alig vártam, hogy megnézhessem végre a filmet is. Persze ha már kivártam ezt a sok évet, akkor nem akartam egyszerre elveszíteni a szüzességem minden területen. Bölcsebb voltam annál. Megérte.

A film pont olyan jó, mint a könyv. Egyetlen csalódás ért benne, hogy Appollónia nem volt akkora szépség, mint amekkorának a könyv alapján elképzeltem. A filmben már látni véltem a néhány tíz év múlva kinövő bajuszát is, amint gyalog sétálva megy fel a szőlőhegyre.

Régen ért már fel egy könyv ilyen sok kávéval…

Ja és most valami teljesen más: Az antikvárium.hu -nál lehetőség van arra, hogy a könyvet megvegye az ember, de ne szállíttassa ki. Gyűjtögetik az ember kifizetett könyveit, majd ha az értékük eléri az ingyenes szállítási küszöböt elküldik egyben. Így sosem lehet gond, hogy megjön az előjegyzett könyv, de szállítással együtt már nem érné meg, ezért inkább kihagyom.

Egyszer aztán hirtelen felindulásból elmentem venni egy könyvet, mert jó lenne már olvasni valamit. A Börtöntöltelék lett a nyertes, de mindjárt az első este beletört a bicskám az Előbeszédbe. Második este is csak odáig jutottam, de már nem volt másik bicskám.

Később erőltetett menetben aztán érezhető  lett a haladás, de akkor egy másik meglepetés ért: folyton egy olyan szereplőre utaltak vissza, aki nálam nem volt meg. Valószínűleg az egyik este már félálmomban jelent meg és a rögzítőszalagok már nem forogtak.

Elhatároztam, hogy most már nem olvasom vissza, ki fogom találni ki ez és meg fogom érteni.  Nem jött be, mert a nem túl izgalmas történet még rosszabb lett. Így kapituláltam és a Nyugati pályaudvar – Pöttyös utca viszonylatban utánanéztem.

Az egész könyvnek az a baja, hogy az élvezhető rész kb. a könyv utolsó harmadába van belezsúfolva, annak is az első kétharmadába. A többi részben folyton háttértörténetekben kalandozunk el túl-on-túl mély részletezettséggel, túl-on-túl hosszan. Mindig annyira, hogy a már lendületet kapó történet ismét kizökkenjen a kerékvágásból.

A könyv előtt azt hittem, hogy én értem és szeretem a fekete humort. Azonban ha ez a könyv tényleg a fekete humor csúcsa, akkor be kell ismerjem nem szeretem, de ami rosszabb nem is értem a fekete humort. (Vagy fordítva: nem értem, de ráadásul nem is szeretem.)

C’est la vie.

Régóta gondolkodtam ezen a könyvön, de csak nem akarta senki antikváriumba adni ezért nem került terítékre. Most azonban a sors közbevágott, mert Alexnek az idei évben a szerelmes könyv kategóriában listás lett és közösen én kitaláltam vele, hogy milyen jó lesz majd ezt kiolvasni.

Persze ő csak halogatta ez elkezdését és gondoltam majd én megmutatom neki mekkora jó könyv és kiolvasom néhány nap alatt, és aztán majd ettől ő is kedvet kap.

Ha-ha.

A példa statuálás nem jött össze. Több hét alatt olvastam ki. (Persze három könyvet olvastam egyszerre, de ha ez annyira jó lett volna, akkor a másik kettő simán a háttérbe szorult volna.)

Persze közben ő meggondolta magát, kölcsönkért egy Tajtékos napok olvasónaplót és azzal próbálta megoldani az írást. Arról azonban percek alatt kiderült, hogy a Google keresésben az első helyen megjelent oldal alapján írta a gazdája…Na ezt hívják 19-re lapot húzoknak.

Szóval szükségmegoldásként összehoztunk egy Tajtékos napok olvasónaplót az internet alapján, persze sokkal okosabban, mint az ismerős. Utólag a Tajtékos napok jobb választásnak tűnt volna, így majd szánok rá időt, hogy alkalomadtán elolvassam.

Persze most nem erről a könyvről kellene írnom.

A Szerelem a kolera idején nagyon gazdagon és élvezetesen van megírva. Az egyetlen baja, hogy nem törénik benne semmi. Az első jelenet után visszaugrunk a múltba, hogy megtudjuk miként jutottunk el idáig. Ehhez potom 50 évnyi történést kell behoznunk.

Ennek az 50 évnek a legelején a fiú szerelmes lesz a lányba és a lány a fiúba. Persze ezt nem nagyon tudják megbeszélni, mert a találkozásra nincsen vagy legalábbis rősen korlátozottan van lehetősgük.

A nagy szerelemnek a lány hirtelen kiábrándulása vet véget. Ezután már csak 49 évet kell várni (a lány későbbi férjének haláláig), hogy a fiú ismét esélyt kapjon. 70 éves korukra össze is jönnek és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

És mi történik az alatt az amonózus 49 év alatt? Na erről szól a könyv. A fiú folyamatosan szerelmes a lányba és szinte minden cselekvése a 49 év múlva bekövetkező eseményre készül fel. Építi a karrierét, figyelemmel kíséri a lány életét, aggódik érte, képességeit más nőkön csiszolja. Én nem hittem, hogy a végén ez a stratégia sikerre visz – pedig igen. A végén egymásra találnak és élvezik, ami az életükből még hátravan.

ui.: időnként a bizalom és a szeretet olyan szintre jut a párok között ebben a könyvben, hogy egymásnak adnak beöntéseket…  ez biztosan a kornak valami sajátossága lehet, vagy csak én vagyok lemaradva ezen a téren.

Fülszöveg:

“Florentino Ariza egy szokványos házasság szüzességétől fosztotta meg, amely ártalmasabb volt, mint az eredendő szüzesség vagy az özvegyi önmegtartóztatás. Megtanította rá, hogy semmi sem erkölcstelen, ami az ágyban történik, ha arra jó, hogy fenntartsa a szerelmet. És még valamire, ami attól kezdve az élete lett: meggyőzte arról, hogy az ember a maga kiszámolt homokszemeivel jön a világra, és azok a szemek, amelyeket bármi okból, önmaga vagy más miatt, szándékosan vagy kényszerűségből nem használ fel belőlük, örökre elvesznek…”

Eleinte sokat szemeztem vele, mert belelapozva igen tömör oldalak fogadtak.

Aztán eljött az a nap, hogy éppen nem volt mit olvasnom, beraktam a táskámba és a metrón belekezdtem. A huszonegynéhány perc gyorsan elrepült, csak arra eszméltem, hogy már le is kell szálnom.

Ebből talán már kiderült, hogy érdekesen indult a könyv, két világháború közötti időszakba Budapestjébe csöppenünk bele és a kis Palikát látjuk felcseperedni.

Bevallom ez a rész volt a legjobb. Talán Márai Egy polgár vallomásaihoz hasonlítható a leginkább.

Persze Pál elkezd felnőni, iskolába jár, szakmát választ, dolgozni kezd, írásba fog, politikai és szakmai ideológiák között keresi a helyét, utazgat, megnősül, vidékre költözik…

Valahogy idáig jutottam. A Vallomás rész végéig.

A Búcsúnál nagy törés történt, nem tudott tovább lekötni és visszakerült a tulajdonosához. Bocs.

Fülszöveg:

Vallomást tesz Granasztói Pál ebben a különös könyvben, azoknak az őszinteségével, akik megkönnyebülten akarják elhagyni emlékeiket, kötöttségeiket, mindazt a szorító köteléket, amelyet származás, neveltetés, kor és kudarcok raktak egykor rájuk. Családjáról vall, környezetéről, a két háború közötti polgári-nemesi-értelmiségi ifjú életéről, vívódásairól, útkereséséről, tévedéseiről és kudarcairól, egykori álmairól, amelyek semmiképpen sem valósulhattak meg a felszabadulás előtt, s utána is csak hosszú évek múltával. “… eltelt sok év – írja -, s mindnyájan – én is – már mások lettünk, szenvedtünk, de gazdagodtunk is. Megbékülök hát, ha végezhetem a dolgomat, s ha ki-ki végezgeti azt, amihez ért. Mert kezdem azt hinni minden rend egyik alapjának, hogy az emberek azt csinálják, amihez értenek, és a dolgokat csak azok csinálhassák, akik értik”. “Sok mindenért nem kell ma már küzdeni, amiről ebben a könyvben keseregve, lázongva írtam, ami miatt visszavonultam” – írja tovább, majd ezt mondja: “Ebben a könyben sok szó esett a múltamról. Talán úgy is tűnhetett, mintha fájdalmas ízzel, visszavágyva gondolnék reá. Mindig fáj búcsúzni attól, ami a miénk is volt, ami életünknek egy darabja volt. Még egy lassan eltűnő, fehér hajó képe a Duna szigetfalui kanyarulatában, a parti füzesek sorfala között is olykor fájdalommal töltött el, mert azt a hajót úgy többé nem láthattam, és mert ezzel is egy lépést tettem a halál felé. De jönnek az új hajók, a nagyobbak, szebbek! A búcsú hát csak egy olyan múltnak szól ebben a könyvben, amely végérvényesen elmúlt, hiszen attól, ami tovább él, ami jön, elbúcsúzni nem lehet. Márpedig valami tovább él, tágul bennem – bennünk.” Vall Granasztói Pál múltjáról, és búcsúzik tőle, teli bizakodással a jövő iránt. Mély gondolkodású, rendkívül finom stílus, választékos kifejezésmód teszik a könyvet élvezetes olvasmánnyá.

Azért döntöttem e mellett a könyv mellett, mert egy korábbi könyvemben azt olvastam, hogy jó képet ad a századforduló utáni világról. Nem is tévedett a könyv.

Az első részben a sűrűn teleírt oldalak ellenére élvezetes volt végigjárni szülővárosát, amit ugyan név szerint nem említ, de sikerült kikövetkeztetni, hogy Kassa volt az. Kissé gyermekszemmel nézhetjük végig a mindennapi élet eseményeit, a visszásságokat és a polgári élet furcsaságait.

A  második részben eljutunk Németországba, ahol a háború utáni útkeresés zajlik éppen és itt már ifjúként próbálja megtalálni magát… ez a rész nem hagyott bennem maradandó nyomot, nehezen is rágtam át magam rajta. Azt hiszem az volt az oka, hogy ebben a részben kicsit befelé forduló gondolatok voltak  a korábbi leírásokkal ellentétben.

A következő részben Párizsba kerül, megházasodik, ismét izgalmasabbá válik a történet, sok érdekességet tudunk meg, majd az utolsó részben “hazatér” Budapestre és visszatér az első rész hangvétele – innen megint nagyon tetszett.

Márai háza Kassán (Wikipedia)

Utólag visszagondolva nem bántam meg, hogy elolvastam, mert a nekem tetsző részek tényleg olyan nyelvezettel voltak leírva, hogy szinte én is ott jártam, tanultam a sötét hátsószobában a többi gyerekkel együtt, amíg a semmire sem használt napfényes szalonban csak a bútorok álltak és port törölgetni jártak be a lakók.

Megtudtam, hogy a fiúgyermekek mellé felfogadott kisasszonyok voltak hivatottak átvezetni a gyermekeket a nemiség első lépcsőfokán, hogy a kávéházak voltak a világ közepe, a pesti élet pedig teljesen más, mint a budai… Mindezeket érdekesen és hosszan elmesélve.

A történet hátterében pedig végig ott van a történelem: az első világháború, trianon, gazdasági világválság és már hallatszik a második világháború rezgése is.

Összegzés: időnként vontatott, párbeszédektől mentes, de élvezetes olvasmány. Azonban egy darabig nem nyúlok másik Márai könyvhöz, annyi más pörgős és érdekes könyv áll már a polcomon.

Fülszöveg:

Az író legjelentősebb alkotásában – a két világháború közötti magyar irodalom egyik remekművében – egy városhoz: Kassához, egy osztályhoz: a polgársághoz, s egy életformához: az európai kultúrához való elkötelezettségéről vall, gyermekével tájaira, a Felvidékre, ifjúkori élményeinek színhelyeire: Berlinbe, Párizsba, Velencébe kalauzolja el olvasóit. “S utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni akarok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, mely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében… láttam és hallottam Európát, megéltem egy kultúrát… kaphattam-e sokkal többet az élettől?”

(kép és fülszöveg antikvarium.hu)

Rudolf Lang egy olyan ember, aki szereti a szabályokat. Emellett végtelenül dacos és büszke is. Ez lesz az ő végzete.

Gyermekkorában apja zsarnoksága alatt saját büszkesége miatt eltávolodik az egyháztól. Apja végakaratát csak azért nem teljesíti be, mert azt a szerepet az apja szánta neki.

Az élet és a felmenői között lévő katonák csodálata a hadsereg felé sodorja őt. Tulajdonképpen ez az egyetlen élet, amit ő igazán élni tud: parancsokat végrehajtani.

Az első világháború utáni szabadságban nem tud mit kezdeni magával, továbbra is a hadsereg vagy hasonló felépítésű szervezetek szárnyai alatt talál megnyugvást. Bekerül az SS-be és innen már egyenes útja van felfelé.

Kézbevételkor nem tudtam, hová fog eljutni ez a könyv. Úgy gondoltam, hogy egy háborúban örömét lelő katonáról lesz szó – de ez a könyv sokkal messzebb ment. Rudolf Langból lesz a végén az auschwitzi koncentrációs tábor parancsnoka. Parancsa arról szól, ami a koncentrációs tábor célja: a megsemmisítésről.

Számára azonban nem a feladat embertelen mivoltának mérlegeléséről, hanem a kivitelezés nehézségeinek megoldásáról szól a parancs. Így ő nem is mérlegel. Egyfajta 22-es csapdája is lehetne belőle (parancs <–> erkölcs), de ő nem jut el idáig.

Munkatársai és felesége látják a “munka” mindkét oldalát és el is ítélik, de ő nem jut tovább a parancsnál. Mert azt teljesíteni kell. Egy gép lesz belőle, ami nem mérlegelhet. Emiatt letehetetlen ez a könyv. Mert az olvasó egyfolytában azt keresi a fejében, hogy ő hol állt volna meg, melyik kijáratot választotta volna… Mert azok sem egyszerűek – főleg ha végtelenül büszkék is vagyunk.

(kép és fülszöveg antikvarium.hu)

Folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Mindenki a békéről beszél, ami bármelyik nap bekövetkezhet. A harcok már nem a régiek, senki sem akar a béke előtt néhány nappal kockáztatni.

Aztán kiderül, hogy meglógott Vilmos császár. Akiért harcoltak. Akiért éveken át az életüket kockáztatták a pergőtűzben. A katonák csalódottan indulnak haza papírtalpú bakancsaikban kreppapírba kötözött sebeikkel. Az útközben beléjük botló jól felszerelt amerikai katonák szuvenírként vásárolják szakadt felszerelésüket tőlük.

Mindenki nagyon várja már a hazaérkezést, terveket szövöget és nem is sejti, mekkora űr vár rájuk otthon.

A négy év katonaság alatt a 16-17 évesen bevonult gyerekekből öreg bakák lettek, akik számára a háború egybites rendszere után (0=meghaltál, 1=túlélted) vissza kell illeszkedni a mindennapi életbe. Ez viszont nem könnyű. Ha meglátnak egy tyúkot reflexszerűen elkapják és kitekerik a nyakát – jó lesz vacsorára. Séta közben folyamatosan felmérik a terepet, hol lenne jó fedezék, géppuskaállás. Ha vitájuk van ütnek. Ha társuk bajba kerül szó nélkül mennek. Szóval még egy jó ideig katonák maradnak.

Mindezek tetejébe nagyon nehezen értik meg magukat családjukkal, mivel nem mondhatják el nekik a háború borzalmait (úgysem értenék meg) a család pedig nem igazán tud róla, ezért csak nézegetik/kerülgetik egymást. Legjobban katonatársaik társaságában érzik magukat, ezért mondvacsinált ürügyekkel újra és újra összejönnek, iszogatnak és kártyáznak.

Megdöbbenve figyelik a körülöttük lévő világot. Egyesek őket hibáztatják, hogy ellustálkodták a háborút a fronton és ezért veszítettek. Mások azért hibáztatják őket, mert nem állnak a forradalom oldalára. Őt olyan Rejtő Jenősen jól megverik. Azok a katonatársaik, akik a hadseregben maradtak kénytelenek lesznek korábbi bajtársaikra fegyvert fogni és akár le is lőni őket. Valaki megtalálja álmai asszonyát, de szifilisze miatt nem meri feleségül kérni.

Hát ezeket még kiegyensúlyozott lelkiállapotban sem könnyű feldolgozni, szóval egy  katonának négy év frontszolgálattal a háta mögött még annál is nehezebb.

Mindenki a saját módján próbál visszailleszkedni, de a sok-sok szálból rengeteg jut zsákutcába, adja fel a harcot vagy egyszerűen beleőrül.

Talán a végére egy kicsit elsimulnak a kedélyek, lassan lassan beilleszkednek, de azt látni kell, hogy ők azért mindig katonák maradnak. Az évek teltével megdöbbenve veszik észre, hogy a fiatalok ismét szervezkednek, hadgyakorlatokat szerveznek és ismét menő dolognak tűnik még a háború, mert a vezetők meggyőzik őket annak magasröptűségéről. Pont, ahogy velük tették.

Én úgy érzem ezért kell elolvasni ezeket a könyveket, hogy legyen az embernek olyan értékrendje, ami alapján el tudja dönteni, hogy mi helyes és mi nem. (Na persze nem ad mindenre választ, de szélesíti a látókört.) Ne várjon a “vezetőkre”, mert azok szavaiban és véleményében mindig benne vannak az önös érdekeik, ennek elérése érdekében manipulálják az erre fogékony embereket.