Régóta gondolkodtam ezen a könyvön, de csak nem akarta senki antikváriumba adni ezért nem került terítékre. Most azonban a sors közbevágott, mert Alexnek az idei évben a szerelmes könyv kategóriában listás lett és közösen én kitaláltam vele, hogy milyen jó lesz majd ezt kiolvasni.

Persze ő csak halogatta ez elkezdését és gondoltam majd én megmutatom neki mekkora jó könyv és kiolvasom néhány nap alatt, és aztán majd ettől ő is kedvet kap.

Ha-ha.

A példa statuálás nem jött össze. Több hét alatt olvastam ki. (Persze három könyvet olvastam egyszerre, de ha ez annyira jó lett volna, akkor a másik kettő simán a háttérbe szorult volna.)

Persze közben ő meggondolta magát, kölcsönkért egy Tajtékos napok olvasónaplót és azzal próbálta megoldani az írást. Arról azonban percek alatt kiderült, hogy a Google keresésben az első helyen megjelent oldal alapján írta a gazdája…Na ezt hívják 19-re lapot húzoknak.

Szóval szükségmegoldásként összehoztunk egy Tajtékos napok olvasónaplót az internet alapján, persze sokkal okosabban, mint az ismerős. Utólag a Tajtékos napok jobb választásnak tűnt volna, így majd szánok rá időt, hogy alkalomadtán elolvassam.

Persze most nem erről a könyvről kellene írnom.

A Szerelem a kolera idején nagyon gazdagon és élvezetesen van megírva. Az egyetlen baja, hogy nem törénik benne semmi. Az első jelenet után visszaugrunk a múltba, hogy megtudjuk miként jutottunk el idáig. Ehhez potom 50 évnyi történést kell behoznunk.

Ennek az 50 évnek a legelején a fiú szerelmes lesz a lányba és a lány a fiúba. Persze ezt nem nagyon tudják megbeszélni, mert a találkozásra nincsen vagy legalábbis rősen korlátozottan van lehetősgük.

A nagy szerelemnek a lány hirtelen kiábrándulása vet véget. Ezután már csak 49 évet kell várni (a lány későbbi férjének haláláig), hogy a fiú ismét esélyt kapjon. 70 éves korukra össze is jönnek és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

És mi történik az alatt az amonózus 49 év alatt? Na erről szól a könyv. A fiú folyamatosan szerelmes a lányba és szinte minden cselekvése a 49 év múlva bekövetkező eseményre készül fel. Építi a karrierét, figyelemmel kíséri a lány életét, aggódik érte, képességeit más nőkön csiszolja. Én nem hittem, hogy a végén ez a stratégia sikerre visz – pedig igen. A végén egymásra találnak és élvezik, ami az életükből még hátravan.

ui.: időnként a bizalom és a szeretet olyan szintre jut a párok között ebben a könyvben, hogy egymásnak adnak beöntéseket…  ez biztosan a kornak valami sajátossága lehet, vagy csak én vagyok lemaradva ezen a téren.

Fülszöveg:

“Florentino Ariza egy szokványos házasság szüzességétől fosztotta meg, amely ártalmasabb volt, mint az eredendő szüzesség vagy az özvegyi önmegtartóztatás. Megtanította rá, hogy semmi sem erkölcstelen, ami az ágyban történik, ha arra jó, hogy fenntartsa a szerelmet. És még valamire, ami attól kezdve az élete lett: meggyőzte arról, hogy az ember a maga kiszámolt homokszemeivel jön a világra, és azok a szemek, amelyeket bármi okból, önmaga vagy más miatt, szándékosan vagy kényszerűségből nem használ fel belőlük, örökre elvesznek…”

Nem kedvelem azokat, amelyek száraz dokumentumregényként írják le azokat a világokat.

Ez a könyv a kettő között van: nincs történet, de vannak adatok. Szerencsére nem szárazak és sok-sok kép gondoskodik arról, hogy ne csak a betűs agyrészünk, hanem a vizuális is ki legyen elégítve.

Egy sorozat része ez a könyv, több hasnonló is létezik kezdve az ókori Rómától a Kádár korszakig. Nem vagyok meggyőződve, hogy mindet végig fogom olvasni – leginkább borsos áruk miatt. (Nem is külön-külön borsos, hanem sok van belőlük)  Talán ha majd akciók lesznek.

(x) Az akciós árakat pedig mától kezdve lehet figyelni a Könyvajánlókon is, amikor egy-egy konkrét könyvet nézünk. Ilyenkor körbenéz az öt lgnépszerűbb könyvesboltban és megtudhatjuk, hogy éppen mennyibe kerül a könyv.

Vissza a könyvhöz, jó kis album, amit időnként leemelve a polcról két-három oldalt elolvasva lassan lehet benne haladni. Méreténél fogva nem alkalmas kádban ill. WC-n olvasáshoz. Képeket érdemes nézegetni, érdekességeket emészteni. (Pl. a nyugat felfedezésének korában leginkább férfiak éltek ott, különösen bányászvárosokban. Ilyenkor a táncban azok a férfiak táncolták a női szerepet, akiknek folt volt a nadrágjukon. Talán azért, mert a  foltozás női feladat.)

Fülszöveg:

Hogyan éltek az asszonyok az amerikai Nyugat meghódítása idején? Kik voltak a cowboyok: hősök vagy egyszerű tehénpásztorok? Milyen szabályok szerint zajlottak a rodeók? Miért vágtak neki a farmerek a nagy útnak, hogyan rendezkedtek be a Vadnyugaton? Mit ettek a cowboyok, mi volt a kedvenc ételük?
E kötet valóságos időutazás: elénk tárja, hogyan töltötték mindennapjaikat Nyugat-Amerika pionírjai. Róluk szól Philippe Jacquin író-történész élvezetes, színes stílusában írt munkája, kiegészítve számos értékes, korabeli dokumentummal.

Azért döntöttem e mellett a könyv mellett, mert egy korábbi könyvemben azt olvastam, hogy jó képet ad a századforduló utáni világról. Nem is tévedett a könyv.

Az első részben a sűrűn teleírt oldalak ellenére élvezetes volt végigjárni szülővárosát, amit ugyan név szerint nem említ, de sikerült kikövetkeztetni, hogy Kassa volt az. Kissé gyermekszemmel nézhetjük végig a mindennapi élet eseményeit, a visszásságokat és a polgári élet furcsaságait.

A  második részben eljutunk Németországba, ahol a háború utáni útkeresés zajlik éppen és itt már ifjúként próbálja megtalálni magát… ez a rész nem hagyott bennem maradandó nyomot, nehezen is rágtam át magam rajta. Azt hiszem az volt az oka, hogy ebben a részben kicsit befelé forduló gondolatok voltak  a korábbi leírásokkal ellentétben.

A következő részben Párizsba kerül, megházasodik, ismét izgalmasabbá válik a történet, sok érdekességet tudunk meg, majd az utolsó részben “hazatér” Budapestre és visszatér az első rész hangvétele – innen megint nagyon tetszett.

Márai háza Kassán (Wikipedia)

Utólag visszagondolva nem bántam meg, hogy elolvastam, mert a nekem tetsző részek tényleg olyan nyelvezettel voltak leírva, hogy szinte én is ott jártam, tanultam a sötét hátsószobában a többi gyerekkel együtt, amíg a semmire sem használt napfényes szalonban csak a bútorok álltak és port törölgetni jártak be a lakók.

Megtudtam, hogy a fiúgyermekek mellé felfogadott kisasszonyok voltak hivatottak átvezetni a gyermekeket a nemiség első lépcsőfokán, hogy a kávéházak voltak a világ közepe, a pesti élet pedig teljesen más, mint a budai… Mindezeket érdekesen és hosszan elmesélve.

A történet hátterében pedig végig ott van a történelem: az első világháború, trianon, gazdasági világválság és már hallatszik a második világháború rezgése is.

Összegzés: időnként vontatott, párbeszédektől mentes, de élvezetes olvasmány. Azonban egy darabig nem nyúlok másik Márai könyvhöz, annyi más pörgős és érdekes könyv áll már a polcomon.

Fülszöveg:

Az író legjelentősebb alkotásában – a két világháború közötti magyar irodalom egyik remekművében – egy városhoz: Kassához, egy osztályhoz: a polgársághoz, s egy életformához: az európai kultúrához való elkötelezettségéről vall, gyermekével tájaira, a Felvidékre, ifjúkori élményeinek színhelyeire: Berlinbe, Párizsba, Velencébe kalauzolja el olvasóit. “S utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni akarok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, mely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében… láttam és hallottam Európát, megéltem egy kultúrát… kaphattam-e sokkal többet az élettől?”

(kép és fülszöveg antikvarium.hu)

Rudolf Lang egy olyan ember, aki szereti a szabályokat. Emellett végtelenül dacos és büszke is. Ez lesz az ő végzete.

Gyermekkorában apja zsarnoksága alatt saját büszkesége miatt eltávolodik az egyháztól. Apja végakaratát csak azért nem teljesíti be, mert azt a szerepet az apja szánta neki.

Az élet és a felmenői között lévő katonák csodálata a hadsereg felé sodorja őt. Tulajdonképpen ez az egyetlen élet, amit ő igazán élni tud: parancsokat végrehajtani.

Az első világháború utáni szabadságban nem tud mit kezdeni magával, továbbra is a hadsereg vagy hasonló felépítésű szervezetek szárnyai alatt talál megnyugvást. Bekerül az SS-be és innen már egyenes útja van felfelé.

Kézbevételkor nem tudtam, hová fog eljutni ez a könyv. Úgy gondoltam, hogy egy háborúban örömét lelő katonáról lesz szó – de ez a könyv sokkal messzebb ment. Rudolf Langból lesz a végén az auschwitzi koncentrációs tábor parancsnoka. Parancsa arról szól, ami a koncentrációs tábor célja: a megsemmisítésről.

Számára azonban nem a feladat embertelen mivoltának mérlegeléséről, hanem a kivitelezés nehézségeinek megoldásáról szól a parancs. Így ő nem is mérlegel. Egyfajta 22-es csapdája is lehetne belőle (parancs <–> erkölcs), de ő nem jut el idáig.

Munkatársai és felesége látják a “munka” mindkét oldalát és el is ítélik, de ő nem jut tovább a parancsnál. Mert azt teljesíteni kell. Egy gép lesz belőle, ami nem mérlegelhet. Emiatt letehetetlen ez a könyv. Mert az olvasó egyfolytában azt keresi a fejében, hogy ő hol állt volna meg, melyik kijáratot választotta volna… Mert azok sem egyszerűek – főleg ha végtelenül büszkék is vagyunk.

(kép és szöveg antikvarium.hu)

Fiamnak írták fel kötelező olvasmányként erre az évre sok más könyv között – ő azonban nem ezt választotta. Mivel még nem ismertem és az antikváriumban is megvolt ezért megrendeltem.

Azt hiszem ha a kislányt,  Nelt nem kezelte volna annyira kitüntetett figyelemmel a nagyfiú Stas, akkor egészen jó könyv lett volna. De néha egészen idegesítő volt a Nel körüli állandó enyelgés. Kezecskéje, fejecskéje, arcocskája… Ha nem lett volna egy 20 órás repülőút a mérleg másik serpenyőjében, azt hiszem nem olvastam volna végig.

A történet egyébként egészen jó, két gyereket elrabolnak túszcsere céljából, azonban ők megszöknek és igyekeznek visszajutni. A végét csak azért sem írom le.

Én mindig szerettem az olyan könyveket, ahol valami alkotás van a folyamatban, amibe bele tudom élni magam, hogy esetleg én hogyan oldottam volna meg azt a kihívást – nagy kedvencem volt Robinson, aki egész farmot épített magának.

Azért érződik már a közel száz év a könyvön, értékítélete furcsa lehet egy mai gyerek számára. Valószínűleg nem véletlenül került fel az olvasmányoslistára.

(kép és fülszöveg antikvarium.hu)

Folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Mindenki a békéről beszél, ami bármelyik nap bekövetkezhet. A harcok már nem a régiek, senki sem akar a béke előtt néhány nappal kockáztatni.

Aztán kiderül, hogy meglógott Vilmos császár. Akiért harcoltak. Akiért éveken át az életüket kockáztatták a pergőtűzben. A katonák csalódottan indulnak haza papírtalpú bakancsaikban kreppapírba kötözött sebeikkel. Az útközben beléjük botló jól felszerelt amerikai katonák szuvenírként vásárolják szakadt felszerelésüket tőlük.

Mindenki nagyon várja már a hazaérkezést, terveket szövöget és nem is sejti, mekkora űr vár rájuk otthon.

A négy év katonaság alatt a 16-17 évesen bevonult gyerekekből öreg bakák lettek, akik számára a háború egybites rendszere után (0=meghaltál, 1=túlélted) vissza kell illeszkedni a mindennapi életbe. Ez viszont nem könnyű. Ha meglátnak egy tyúkot reflexszerűen elkapják és kitekerik a nyakát – jó lesz vacsorára. Séta közben folyamatosan felmérik a terepet, hol lenne jó fedezék, géppuskaállás. Ha vitájuk van ütnek. Ha társuk bajba kerül szó nélkül mennek. Szóval még egy jó ideig katonák maradnak.

Mindezek tetejébe nagyon nehezen értik meg magukat családjukkal, mivel nem mondhatják el nekik a háború borzalmait (úgysem értenék meg) a család pedig nem igazán tud róla, ezért csak nézegetik/kerülgetik egymást. Legjobban katonatársaik társaságában érzik magukat, ezért mondvacsinált ürügyekkel újra és újra összejönnek, iszogatnak és kártyáznak.

Megdöbbenve figyelik a körülöttük lévő világot. Egyesek őket hibáztatják, hogy ellustálkodták a háborút a fronton és ezért veszítettek. Mások azért hibáztatják őket, mert nem állnak a forradalom oldalára. Őt olyan Rejtő Jenősen jól megverik. Azok a katonatársaik, akik a hadseregben maradtak kénytelenek lesznek korábbi bajtársaikra fegyvert fogni és akár le is lőni őket. Valaki megtalálja álmai asszonyát, de szifilisze miatt nem meri feleségül kérni.

Hát ezeket még kiegyensúlyozott lelkiállapotban sem könnyű feldolgozni, szóval egy  katonának négy év frontszolgálattal a háta mögött még annál is nehezebb.

Mindenki a saját módján próbál visszailleszkedni, de a sok-sok szálból rengeteg jut zsákutcába, adja fel a harcot vagy egyszerűen beleőrül.

Talán a végére egy kicsit elsimulnak a kedélyek, lassan lassan beilleszkednek, de azt látni kell, hogy ők azért mindig katonák maradnak. Az évek teltével megdöbbenve veszik észre, hogy a fiatalok ismét szervezkednek, hadgyakorlatokat szerveznek és ismét menő dolognak tűnik még a háború, mert a vezetők meggyőzik őket annak magasröptűségéről. Pont, ahogy velük tették.

Én úgy érzem ezért kell elolvasni ezeket a könyveket, hogy legyen az embernek olyan értékrendje, ami alapján el tudja dönteni, hogy mi helyes és mi nem. (Na persze nem ad mindenre választ, de szélesíti a látókört.) Ne várjon a “vezetőkre”, mert azok szavaiban és véleményében mindig benne vannak az önös érdekeik, ennek elérése érdekében manipulálják az erre fogékony embereket.

(kép és előszó antikvarium.hu)

A könyvet a Magyarország története a XX. században c. könyvből merítettem. Azt volt hivatott leírni az abban szereplő leírás alapján, hogy hogyan éreztek a budapesti emberek a közel egy hónapos pincében töltött idő után.

Ehhez képest az első hatvan-hetven oldalon át azt taglalja, hogy mi juttatta ide a magyar embert és Budapestet. Hogyan épült az egész város egy ideológiai ingoványra. Mivel én még nem láttam kiutat a taglalásból így becsuktam a könyvet.

Egyébként sem tetszett a hangneme. Zavaróan szenvedélyesen fest le mindent sok-sok áttétellel. Kellő korismeret nélkül nem is igazán lehet érteni. Rengetegszer “céloz” úgy, hogy a szavakat idézőjelbe helyezi – mintegy “kikacsintva” az olvasóra.

Néha úgy éreztem, hogy a szöveg “hangnemét tekintve” akár a kuruc.info főoldalán is megjelenhetne. Csak itt éppen a kommunista testvérek a “jó csávók”.

Nem tetszett. Talán ha 50 oldalt még kibekkelek, akkor jó folytatása lehetett volna a Pincenaplónak, de nem bírtam.

A könyv egyébként szintén valami könyvtár tulajdona volt:
KERÁMIAIPAR K.T.SZ.
Bp. VII. Hársfa u. 39
Telefon: 222-756

(kép és fülszöveg antikvarium.hu)

Ez a könyv nem egy bizonyos háborúról szól. (Még akkor is, ha technikailag igen.)

Ez a könyv nem akar meggyőzni minket bármely oldal ideológiája mellett.

Ez a könyv azt mondja el, hogy a háború mit jelent alulról nézve. Arról a szintről, ahol már nem is igazán tudják, hogy miért harcolnak, de tenni nem tudnak ellene.

Ezen a szinten rádöbbennek, hogy a velük szemben álló oldalon is ugyanilyen, alsó szintű emberek vannak. Semmivel sem másabbak mint ők – talán csak a bajuszuk vagy szakálluk nagyobb.

“Látom sötét alakjukat. Szakálluk lobog a szélben. Semmit sem tudok róluk, csak azt, hogy foglyok, s éppen ez az, ami megráz. Az életük névtelen és bűntelen;…………

Egy parancs ellenségeinkké tette ezeket a csöndes alakokat; egy másik parancs barátainkká változtathatná.

Valahol egy asztalon néhány ember, akit senki sem ismer közülünk, aláír valami okmányt, s aztán esztendőkig legfőbb célunkká válik az, amit a világ máskülönben megvetésével és legsúlyosabb büntetésével súlyt.”

Ebben a könyvben minden benne van. A tehetetlenség, kötelesség, bajtársiasság, csalódottság, várakozás, kétségbeesés. Mert mindezek benne vannak a harcoló katonák lelkében is. És ezt nekik maguknak kell feldolgozniuk ott a helyszínen.

El sem tudom képzelni, hogy én hogyan teljesítettem volna ott. Valószínűleg belőlem is gép lett volna és ugyanazt tettem volna. (Azért belül remélem, hogy nem.)

Nincs mit írni erről a könyvről. El kell olvasni és ezáltal át kell élni.

Nem meggyőzni próbál bennünket bármiről is, hanem megértetni.

Aki elolvassa megérti, hogy a háború rossz. Akkor is, ha már előtte is tudta.