Feledhetetlenül humoros könyvet tart kezében a tisztelt olvasó. Én nem állítom, hogy e művet mindenképpen el kell olvasni, és nem akarok senkit sem túlzottan befolyásolni, mindössze azt állítom, nem érdemes kihagyni. A történet gerince Európa egy jelentős folyóján játszódik, hősei ízig-vérig angolok, – így aztán egyikük sem a dunai hajós -, noha az események hasonló kialakulásáról akár a vén Duna is regélhetne nekünk naphosszat. Sőt, azok a kötélidegzetű olvasók, akik fejezetről fejezetre haladva a történet fölött pusztán csak el-elmosolyodnak az élet mindennapi fonákságain, még ők is legyenek óvatosak – kerüljék a nyilvános helyeket, a tömegközlekedési eszközöket -, mert kerek-perec kijelentem, még ők is felnevetnek legalább egyszer. Ha mégsem történne ilyesmi, ajándékozza oda a könyvet az első járókelőnek, esetleg valamelyik rokonának.
(kép és fülszöveg antikvarium.hu)
Szintén a fiamnak az olvasmányos listájáról választottam ezt a könyvet és nem bántam meg. Azon csodálkozom, hogy miképpen került el eddig engem ez a könyv.
Humoros és fordulatos az első oldaltól kezdve. Néhány barát elhatározza, hogy két hetet tölt pihenéssel egy csónakban felfelé araszolva a Temzén. Mivel a könyv még valamikor 1880-as években játszódik, ezért könnyen belétható, hogy a búvárkodás, sziklamászás vagy esetleg motorozás még nem igazán voltak opciók a számukra.
A folyón felfelé csónakázás egyébként nem egy kéjutazás, csapatépítő evezés tanulságát felhasználva azt is ki merném jelenteni, hogy nehéz. Ők azonban úgy döntenek, hogy egészen Cambridge-ig felhajóznak a Temzén.
Szerencsére a csónakázás ebben a korban egy igen népszerű tevékenység volt, a folyóparton vontatóösvények is vannak, szóval ha elfáradnak egyikük kiszáll és öszvérként vontatja a csónakot. Aztán cserélnek.
Maga a kirándulás még nem lenne elegendő a könyvhöz, azonban a különböző helyszínekhez vagy tevékenységekhez kapcsolódó humoros anekdoták és visszaemlékezések alaposan megfűszerezik az egészet. Minden zsilipről vagy kisvárosról van valami jó emlék, ami valószínűleg a történet minden egyes elmesélésekor egyre cifrább lesz. De hát ki ne tenne így…
Ki ne utálná a “motorosokat”, de amikor motor vontatja a csónakját ki ne utálná a csiga evezősöket… Ilyenek vagyunk mi emberek.
Jerome álítólag a mézesheteit töltötte egy csónakban a Temzén, majd hazatérés után azonnal megírta ezt a könyvet, feleségét azonban barátaira cserélte le a történetben.
Folytatásként megírta a Három ember kerékpáront, ami nem lett akkora siker. De azért felkerült a listámra.
Angolul egyébként online is elérhető.
Most már tudom: nem szeretem a szerelmes regényeket. Különösen nem a reménytelenül szerelmeseket, ahol a reménytelenül szerelmes nem jön rá, hogy mennyire reménytelen a szerelme. Az sem változtat ezen a tényen, hogy az a reménytelenül reménytelen szerelem aztán a végére majd mégis beérik és igazi szerelem lesz belőle. Kinek van ideje erre várni? Kinek van ideje ezzel eltölteni egy egész életet? Talán csak egy kitalált szereplőnek: Florentino Arizának.
