Azonban akkor sem gyakoroltak rám nyomást ezzel a könyvvel kapcsolatosan a hallgatók, amikor lehetőség lett volna olvasni. Talán egyszerűn nem volt érdekes.

Nem is igazán amlékszem arra a néhány történetre, amit elolvastunk…

Szóval oda akarok kilyukadni, hogy félbemaradt…

Ciao Mary! Most aztán nézhetsz rám morcosan!

Fülszöveg:

Vajon mi minden történik ebben az új kötetben Mary Poppinsszal, a Banks gyerekekkel és a többi régi, kedves ismerőssel a Cseresznyefa utca 17-ben meg a parkban? Mary mérges-morgós-zsörtölődős természetével bearanyozza valamennyiük életét. Ezek a történetek szakasztott olyan csudálatosak és elbűvölőek, mint mindaz, amit ez az immár világhírű „dadatündér” az előző kötetekben véghezvitt. A hattyúvá vált libák, a megelevenedett porcelánszobrok, a szerencsés szerda eseményei, a mesekönyvből kilépő gyerekek, a parkbéli Park és az önálló életre kelt árnyékok – megannyi feledhetetlen kaland.

A világirodalom 12 híres nőalakjának történetét ismerhetjük meg “humoros”  szemszögből.

Kezdődik Évával, majd Delila, aztán Kleopátra, Madame Pompadur…

Körülbelül idáig jutottam. A viccek annyira laposak voltak, hogy leginkább sírhatnékom támadt miattuk és visszasírtam a régi Hahoták “magas” humorszínvonalát.

Persze ezt nem kötelező elhinni, szóval itt egy példa: “… nagyon nyeregben érezte magát, de leszállították a magas lóról és megtették királyi főlovászmsternek…“. Ha ezen valaki nevet, kérem hagyjon egy kommentet.

Azért volt benne egy kis pozitívum is: kicsit leporolta emlékeimet ezekről a történelmi személyekről.

Fülszöveg (erősen túlzó):

Kevés mulatságosabb és csípősebb könyvet írtak valaha is a nőkről, mint amilyen az Évával kezdődött. Csak annak a tollán születhettek ilyen pikánsan humoros, remekbe sikerült “karcképek a világtörténelem kidomborodó nőalakjairól”, aki fennhangon ugyan a bölcselőkkel együtt azt fújja, hogy a nők minden baj és galiba okozói, a férfiak őrületbe kergetői, de szíve mélyén a költőkkel ért egyet, akik azt vallják, hogy minden öröm és gyönyörűség forrásai is. Richard Armour kaján mosollyal kukkant be a történelem meghitt zugaiba, királynők és királyi szeretők budoárjának félhomályába, de nemcsak Helenét, Kelopátrát, Joséphine-t ábrázolja “neglizsében”, hanem hős Menelaoszt, birodalomteremtő Julius Caesart és világhódító Napóleont is. Az elbűvölően szellemes, gondolati és szójátékoktól sziporkázó szöveg szinte minden mondata egy-egy csattanó.

Azonban akárhányszor vettem ki egyet, mindig beletört a bicskám, mert nem értettem vagy egyszerűen unalmas volt.

Antikváriumi látogatásom során ismét elkapott ez a misztikus érzés és vettem két darabot belőlük – ez lenne az első.

Dél Afrikában játszódik a Holdraszállás idejáben. A történet egy öngyilkosság köré van szőve, ennek kapcsán nyerhetünk betekintést az akkori dél-afrikai fehérek életébe.

Nem azokról a fehérekről van most szó, akik az apartheid pártolói voltak – hanem azokról, akik tettek ellene valamit. Kommunista és egyéb csoportokat szerveztek, Dél Afrika új jövőjéről álmodoztak, feketékkel találkoztak, segítették őket. Ezen kívül…

Ennyi maradt meg a könyvből. Semmi izgalom, lapos kerettörténet, semmi újat nem tudunk meg az akkori emberekről életrükől. Ebből úgy tűnik, hogy ennek a kései polgárvilágnak igencsak unalmas élete volt annak ellenére, hogy sokat kockáztattak ezekkel a szerveződésekkel. Vagy csak a szerző nem tudta ezt visszaadni.

Ha a második RaRe köny is ilyen lesz, akkor végleg szertefoszlik a misztikum. (Talán nem véletlen a 170 Ft-os ár ezekre a könyvekre az antikváriumban?)

Fülszöveg:

- Nem hagyott békén az istennek sem – magyarázta Max. – Valamelyik buli után kezdődött, és különben is részeg voltam. Majd megfojtja az embert azzal a bazi nagy mellével, alig lehet kimászni belőle, és így a legegyszerűbb. Hát Felicityre nem lehetettem féltékeny, az igaz. Ha olyasfajta nő lett volna, akire féltékeny vagyok, más lett volna minden. De annak, hogy Max vele lefeküdt, csak egy oka lehetett. Ezt ő is tudta, meg én is. Olyan nagyon kellett neki a helyeslés és a csodálat, hogy egy jó szeretkezést is hajlandó volt bedobni fizetésképpen. Azt meg tudtam volna bocsátani neki, ha lefekszik egy nővel, akit megkívánt, de ez megbocsáthatatlan volt: az a rengő, nagydarab, megalázott test, ahogy kifut a szobából. Gyakran eszembe jutott , amikor lefeküdtem Maxszel. És erről egy szót sem szólhattam neki, hiszen én magam nem tudtam megadni a helyeslést és a csodálatot.
Voltak más nők is, hogyne. Mikor 1960-ban, a szükségállapot idején illegalitásba vonult, Eve Kinggel élt, aki bújtatta. Előtte meg az az ügy Roberta Weiningerrel: a gyönyörű Robertával, aki már egy ideje házi őrizetben van.

Antikváriumból rendeltem, a Modern Könyvtár sorozatból szemezgeteve (még mindig csak az A betűsök között lapozgatok – ha valaki esetleg figyelte az előző két hasonló könyvet is.

Arról kellene szólnia, hogy egy házaspárból a férfi minden reggel vissza kell térjen a hajóra, mert nem tudni kikor fognak kifutni. A sorakozó után kiderül hogy nem és akkor visszatérhet a partra.

Érdekesnek találtam ezt a szituációt és megvettem a könyvet, de nagy csalódás volt.

Nem kellett hozzá 3 (igen, három) nap és bekattant a pasi. Szóval valami nem volt rendben ezzel az egésszel. Ha 3 napot nem bír ki, akkor nem is érdemel egy könyvet.

Időnként elkalandozott emlékszálakon a múltba, de ezek nem igazán építették a történetet, csak az oldalakat foglalták. Lehet, hogy ettől kattant be az ürge.

Volt egy barátja is, aki pont annyira lakott otthonról, hogy az egy napos eltávozásokon otthon a peronon lassító vonatról dobhatott volna egy puszit a csajának, majd fordulhatott is volna vissza… Ő is bekattant 2 (kettő) nap után: vízbe ugrott majd 2 nap múlva újra megjelent a sorakozón.

Lényeg, hogy a főhős három nap után nem ment többé haza. Mondhatom, hogy szerencsére.

Csak azért nem hagytam félbe, mert rajtam egy ilyen vékony és kicsi könyv ne fogjon már ki!

Fülszöveg:

Ivo Michiels A búcsú című regényét 1957-ben írta, s a koreai háború idején játszódik Antwerpenben és az antwerpeni kikötőben. A regény hőse, Pierre Wesselmans hazaérkezik a Gambetta nevű hajóval, amely a kikötő egyik félreeső dokkjában áll. A kapitány kiadja az utasítást a fedélzeten felsorakozott legénységnek, hogy másnap délelőtt tízórakor jelentkezniök kell, s akkor megtudják, hogy kihajóznak-e valami titkos megbízatással vagy sem. S ez így meg napokig, a legénység nem tudja, végleg búcsút vegyen-e a családjától vagy sem. Pierre és felesége ezt a bizonytalanságot érzi az egyetlen bizonyosságnak, a várakozás, a visszavárás és az elszakadás bizonyosságának. Az asszony nem tudja, hogy a férje egy-két órán belül visszatér-e, vagy csak hónapok múlva, nem tudja, várjon-e rá, s ha vár, meddig várjon, s hogy egyáltalán visszatér-e majd Pierre, aki, mint afféle tengerész, idegenül bolyong a világban, s tulajdonképpen sehol sincs otthon.

Persze csakis fiú jöhet számításba. A telep egyetlen elhanyagolt kertjében egy belga óriásnyúlra bukkan. A házból kinéző néni behívja Konrádot a nyúl gazdájához, Marcihoz, de sajnos kiderül, hogy az illető nem Márton vagy Marcell, hanem Marcella, és ádáz tervei vannak a nyúllal. Bosszút akar vele állni állandóan síró, az alvásba menekülő mamája bánatáért azon a Claudián, aki magához láncolta a papát. Claudiáról köztudott, hogy allergiás a nyúlszőrre. Marci a jámbor Konrád segítségével szeretné Claudia lakásába csempészni a nyulat: legyen tőle halálos beteg és adja vissza a papát.

Konrád, a jó kisfiú, hatalmas dilemma előtt áll: mi ilyen helyzetben a teendő? És hogy kérhet egy férfiember segítséget a szüleitől, ha közben meg kell őriznie barátnak is beillő barátnője titkát? Természetesen az esti közös mesélésbe rejtett virágnyelven, illetve ez esetben Anabasis, a rejtélyes erdei kígyó közvetítésével.

Burkhard Spinnen számos nyelvre lefordított, modern Két Lotti-története fantáziadús mesebetétjével egyben a Michael Ende-i hagyományt is folytatja ezért is lett az utóbbi évek legsikeresebb gyerekregénye.

Egyébként ismét elolvasva ezt a ajánlót ismét megvenném ezt a könyvet. Ahogy megtettem kb. 5 évvel ezelőtt is, hogy majd a fiam elolvassa.

Egyébként ez egy szar könyv. De egyébkénttel nem kezdünk beszélgetést – tudjuk meg a könyvből – mert egyébkéntet csak akkor lehet mondani, ha már előtte is mondtunk valamit. Mivel az első mondat előtt még nem mondtunk semmit, ezért olyankor nem szabad mondani. Mindez a könyv nyelvezetében:

“…az egyébként olyan szó, amellyel beszélgetés közben egy új témát hozunk kapcsolatba a régebbivel. Meg is mutatta mindkét kezével. Mármint a kapcsolatba hozást.

Konrád akkor megértette. Az egyébként kötőszó.”

Egyébként meseregény. Ez már csak jó lehet. Gyerekeknek szól mert mese, de már azt az érzést is megadja, hogy ők már nagyobb gyerekek, hiszen regény is. De ha meseregény, akkor miért magyarázzák el benne, hogy mi az a kötőszó?

Már itt gyanús lett. Aztán még sok mindent elmagyaráztak:

• vasárnap reggel nyolc előtt nem ébresztjük a szülőket
• szónoki kérdés
• zsarnok
• táblázat rajzolás
• Nobel díj…

Na itt telt be a pohár. Még azt is leírta, hogy pénz is jár hozzá és milyen gyakran osztogatják…

Ha iyesmikkel akarnám elaltatni a lányomat, akkor azt hiszem a lexikont olvasnám fel neki esténként. De arra én is elaludnék.

Pedig később még jó is lehet a történet, jön majd bele egy lány is, meg Belga óriásnyúl…

(kép és fülszöveg antikvarium.hu)

Ajándékkönyv az antikváriumos megrendelés csomagjában. A borítón csillogó dombornyomott cím már eleve nem sok jót ígért, de azért belekezdtem, mert a Piszkos tizenkettő folytatása, amit szintén nem olvastam, de rémlik, hogy Charles Bronson szerepelt benne.

120-130 oldalig jutottam, de minden alkalommal elaludtam rajta. Ezt figyelmeztetésnek tekintettem. Kiolvastam közben a Három ember egy csónakban-t, majd visszatértem erre és végleg letettem. Lelkiismeret nem furdal.

A borítót is feltöltve és megnézve azt hiszem az fogott meg.

Egy gimnazista lány életének lehetünk a szemtanúi. A lány magyar, de szlovákiában él és ez adja a napló egyik szálát: iskolaújságot szervez és minél több magyar tartalommal szeretné megtölteni.

A másik szál a körülötte feltűnő fiúk és velük kialakult kapcsolata – ami eleinte hidegen hagyja, de persze aztán bebizonyosodik, hogy ő is kamaszodik.

Ezeken keresztül kapunk egy kis betekintést a külföldön élő magyar nemzetiségek életébe, a párttal való kapcsolatukba és az akkori életbe (konnunista szombatok és diálmunkák…).

Azt hiszem többet nem is írnék róla, mert nem fogott meg ennél jobban…

(Kép és fülszöveg www.antikvarium.hu)

Ez egy olyan könyv, amit azt hiszem önszántamból sosem vettem volna le a polcról, pláne nem vettem volna meg. Azonban egy kedves ismerősömnek nagyon tetszett – ráadásul kölcsön is adta – így nem volt menekvés.

Azt hiszem azt már az elején elárulhatom, hogy nem csalódtam a könyvben: nem tetszett. Ennek azonban a valódi okára nem sikerült rájönnöm.

Eleinte túl sokat filozofáltak és semmi sem történt benne. Lefestettek egy igen jóképű srácot, akiről még férfiak is állították, hogy jóképű.

A festő edig megfestette a képet, majd jött egy gonosz lelkű barát, akiben én nem láttam a gonoszt – hacsak nem kettőt lapoztam valahol és pont ott írtak róla.

A jólelkű srác, akit Doriannek hívnak a saját képét meglátva azt kívánja, hogy bárcsak ő maradhatna mindig ilyen és a kép öregedne helyette. Aki a fülszövegbe beleolvasott, az persze tudja, hogy ez meg is fog történni. De ahhoz, hogy erre Dorian is rájöjjön még bele kell szeretnie egy lányba, majd ki kell ábrándulnia belőle. Ez a “kiábrándulás” az első lépés életének lejtőjén, ekkor kezd el a kép öregedni.

Amikor ő ezt észreveszi, akkor kb. 2 sorban elintézi a könyv (“Hirtelen eszébe jutott a kívánsága és megértette…).Ez egy kicsit sok (vagyis valójában kevés) volt így nekem, ezért itt néhány hétre polcra is került, hogy szedje össze magát végre rendesen.

Nagyonkék után kapott egy második lehetőséget és még néhány nehezebb szakasz után végre történni kezdett valami a könyvben, de addigra Dorian már 38 éves, az életben már _MINDENT_ kipróbált – viszont kinézetre egy cseppet sem változott: még mindig az a jóképű srác.

Persze van mondanivalója a könyvnek és meg is lehet találni benne, de engem a XIX. századi angol előkelőségek világa és protokolljai annyira untattak, hogy elvette az egésznek az ízét.

Egy ideig azt fontolgattam, hogy ezt a könyvet legjobb lenne diafilmként kiadni, mert a cselekménye simán beleférne 10-15 képbe…

Elnézést Oscar Wilde és a könyv kedvelőitől, talán nőnöm kell még…

Kicsit elsuhant mellettem, nem vagyok letaglózva. Próbálok egy kis lelkiismeretfurdalást összeszedni…

Talán ha tényleg elolvasnám könyvben is, másként lenne, de egyelőre nincs rá terv.

A lövöldözős effektek azért nagyon jók voltak, tetszett a macska a csilláron.

Kövezzen, aki akar.

[2009.02.10]

Találtam hozzá egy elemzést az Olvasókuckón.

A borítója igencsak alultervezett, egy ősi görög drámára emlékeztet… Valószínűleg ezért nem tűnt fel az elmúlt 10 évben.

Nem indult könnyű olvasmányként, kevés cselekmény és sok filozofálgatás volt benne. Sokszor volt túl színpadias vagy túl tanító szándékú. (Pl egyszer a tömegből egy embert kiemelve megemlíti a szerző, hogy ő Hess András – de aztán semmi szerepe sehol…)

Az biztos, hogy a politikai élet akkoriban sem volt könnyebb, mindenki mindenki ellen volt és igencsak olcsó volt az emberélet.

A végén már igencsak erőltetett menetben olvastam (igazán csak a könyv felénél kötött le egy kicsit aztán az is elmúlt). Sokszor hőköltem vissza lapozás után, amikor nem láttam bekezdéseket az új oldalon, csak tömör szöveget… Szóval nem túl barátságos.

Ja, a történet a Mátyás korabeli és közvetlenül utána következő idők viszonyaiba enged egy kis bepillantást. A lényeg, hogy szinte mindenki mindenki ellen volt – de ezt már írtam.

Csak nagy-nagy könyvínség esetén javaslom az olvasást (pl. egy lakatlan szigeten, ha már az összes könyvünk többször ki van olvasva…)

(A képet az antikvarium.hu -n találtam.)