Olvasónapló

Kicsit félve vettem meg ezt a könyvet karácsonyra, mert a mese-rémálom határmezsgyén mozgott. A borítón látható kislány azonban azt szuggerálta, hogy ez egy aranyos történet.

Karácsony másnapján Orsi meg is kezdte az olvasását, azonban az első pár perc után rémülten újságolta, hogy már a második oldalon beledobtak egy lányt a Mississippibe és az nem is került többé elő. Emiatt polcra is került néhány napra, majd ismét nekiálltunk, ezúttal én olvastam.

Kiderült, hogy a kislány valójában egy teknőc volt, akit Lottie-nak hívtak. Őt dobta a folyóba a rosszcsont főszereplő. Így nekiállva, felváltva olvasva már sokkal jobb lett a történet – a legeslegvégén még Lottie is előkerült – de mi ezt már kb. a felénél előre kitaláltuk.

A történet manapság játszódik a Mississippi partján. Ez kicsit furcsa is volt nekem, mert a Mississippiről mindig Mark Twain és történetei jutnak eszembe – így mindig meghökkentett a rendőrautó…

A történetben megismerjük a Troll klánok történetét, hogyan fonódik össze az életük az emberekkel és ez milyen gondokat okoz az embereknek. A könyv nagy sikert aratott. Egy-egy este nem lehetett többet olvasni egy fejezetnél, mert különben túl hamar a végére értünk volna.

Számomra kicsit túl volt bonyolítva a történet, de ezt valószínűleg a szerző is érezhette, mert a könyv elején van egy család és egy troll klán-fa, amelyekből megtudható a szereplők származása. Orsinak azonban mindig minden és mindenki a helyén volt.

A könyvet számomra Nicoletta Ceccoli rajzai tették élvezetessé, ahogy sejtelmes, de mégis szerethető arcokat társított a kitalált szereplőkhöz.

A nagy utazás 4 és fél napig tart, de mégis hosszabb, mint az egész háború.

A történet az utazás előtt kezdődik és a jelenben végződik. Ennek az az oka, hogy először el kellett felejteni mindazt ami történt, hogy aztán el lehessen mesélni.

Azonban az utazás túléléséhez éppen az emlékek nyújtanak segítséget, amelyek felidézése egy kicsit feledtetni tudja a pillanatnyi nehézségeket. Ezeket az emlékeket el kell mesélni, jól meg kell rágni és ki kell elemezni őket. Alkalmanként ezek az emlékek össze is kapcsolódnak, közössé válnak és akkor még több időt el lehet velük tölteni. Még több időt az utazásból, amelyről nem tudni meddig tart, hová vezet, csak azt tudni/sejteni hogy a megérkezés még az utazástól is rosszabb lesz.

Konkrét borzalmakról, kegyetlenkedésekről nem is esik szó a könyvben – kivéve egy jelenetet. Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem ezt a könyvet nem kellene tovább olvasnom. Ez a jelenet a zsidó gyerekek futását mesélte el.

Ugyan nem tettem le a könyvet, de a háborús könyvekkel végeztem. Sikerült relativizálni az életemet a kandalló mellett.

Élek.

És mit csinálok?

Régen kiolvastam már, de nem tudtam mit lehetne írni róla. Egy ideig fogalmam sem volt, hogy valójában miről is szól ez a könyv, mit akar a főszereplő meg ilyenek. Aztán egy idő után világossá vált, hogy nem bennem van a hiba: pontosan erről szól a könyv.

Holdent is ez nyomasztja. Itt van ennek a könyvnek a kellős közepén, főszereplőt kellene játszania, történetet kellene mesélnie, le kellene kötnie az olvasót, ehelyett…

…ehelyett verekszik, cigizik, iszik, megszökik, megbukik, kurvát hív meg ilyen hülyeségek. Nincs neki egy jó története sem, nem érdekli miként lehetne ezt majd folytatni.

Valahogy úgy vagyok vele, mint Kerouac könyveivel: Jó-jó, elolvastam, értem én a kort és az életstílust, de minek leírni a semmit?

Persze ez ismét egy Alex kötelező volt, de bele sem kezdett. Majd megoldja valahogy, ahogy a többiek is.

“Mondták, hogy az oroszok erőszakoskodtak a nőkkel.
- Nálatok is? – kérdezte anyám
- Igen – mondtam – nálunk is.
- De téged nem vittek el? – kérdezte anyám
- De igen, mindenkit – mondtam, és ettem tovább.
Anyám kicsit rám nézett, és azt mondta csodálkozva:
- De miért hagytad magad?
- Mert ütöttek – mondtam, és ettem tovább. Az egész kérdést nem éreztem sem fontosnak, sem érdekesnek.
Erre valaki könnyedén és tréfásan megkérdezte:
- Sokan?
- Nem tudtam megszámolni – mondtam, és ettem tovább.
- És képzeld el, tetű is volt a pincében – mondta anyám
- Nálunk is – mondtam én
- Te, csak nem lettél tetves? – kérdezte anyám
- De igen – feleltem én
- Hajtetűtök volt? – kérdezte anyám
- Mindenféle – mondtam és, és ettem tovább”

Ez az egész annyira hihetetlen és távoli, hogy elképzelni is nehéz. És ehhez nem is kell férfinak lenni hatvan évnyi távolságban az eseményektől:

“Anyám vacsora után félrehívott, és azt mondta:
- Kislányom, ilyen csúnya dolgokkal ne viccelődj, mert még elhiszik!
- Anyukám, ez igaz!”

És hogy miért olvastam el a sokadik háborúról és annak szörnyűségeiről szóló könyvet? Hát erre én is kíváncsi vagyok…