A fülszöveg szerint hihetetlenül óriási titkokat fogok megtudni a hotelekről, mert a szerző a hotel szakma már minden lehetséges zugában dolgozott. (Ezt azért annyira nem sikerült átadnia, mivel a könyvben két hotelben és három pozícióban ismerhettük követhettük őt. Oké, sok évig.)

Én is sokszor szálltam már meg hotelekben sokfelé a világban és szeretem azt hinni, hogy  egy kicsit már sikerült kiismernem őket. Gondoltam ennek a leellenőrzésére kitűnő lehetőség ez a könyv. Emellett biztosan olyan trükköket fogok  tanulni belőle, amelyeket majd alkalmazva a recepciónál sorban álló többi vendég ámuldozva memorizálja a mondataimat és gesztusaimat, hogy legközelebb majd ő is megkapja a jobb lakosztályt, az ingyen újságot vagy ne-adj-isten az ajándék rózsát a szobájába.

Na mi kell ehhez?  Mi a trükk? Ez már elég korán kiderül:

• A hotelben a recepciós az isten, mindent el tud intézni – ha van rá motivációja.
• A motivációnak nincs sok formája, leginkább papírra nyomott számok formájában adják hitelkártya köré csavarva vagy marokba simítva. Esetleg csinos lányok kedves mosolya is számít, de ennyi.

Ez azért nem akkora újdonság, de a szerző szerint ha a vendég nem motivál akkor éhen hal a bellman, a concierge és a valet boy is. Ha ők nem is, akkor a családjuk biztosan. Tehát aki egyedül húzza be a bőröndjét a liftbe, az smucig, megérdemli a lift melletti vakablakos szobát, “Mert már minden szobánk foglalt”.

Ezen kívül van több kisebb trükk is, de ezek leginkább hazugságokon alapulnak (a vendég részéről), ezért nem szimpatikusak. (-Előfizettem a filmre, de a felénél lefagyott. -Újraindítsam? -Hagyjuk, már késő van. -Akkor leveszem a számláról. -Köszönöm)

Van viszont két rejtély, amelyeknek a megfejtését titokban vártam a könyvtől  de hiába, valószínűleg nem mondhatta el. A hotelszakma egyszerűen kiátkozta volna:

• Miért kell körben betuszkolni a paplant az ágy alá?
• Melyik két réteg közé kell befeküdni?

Végül egy találós kérdés: Mi történik ha megfogadom a könyv tanácsait, tekerek motivációt a hitelkártyámra és azt mosolyogva orbit rágó illatú lehelettel átnyújtom a japán recepciósnak?

Segítség: A japán taxis képes kiugorni az autóból és utánam szaladni az apróval…

ui: Volt egy turbános bellman Pekingben, aki annyira szimpatikus és kedves volt, hogy nem tudtam nem adni neki motivációt. Kivettem egy papírötöst a kínai pénzeim közül és odaadtam (általában 10 jüan volt maga a taxiút, így értelmes összegnek tűnt) Ránézett, eltette, visszamosolygott kedvesen és kinyitotta a taxi ajtaját mint előtte is bármelyik nap. A mosolya viszont ezt követően minden reggel érezhetően nagyobb volt, mintha megörült volna hogy lát. Szóval jól befektettem azt a pénzt.

Néhány nap múlva kiderült, hogy a papír-ötös a legkisebb fém-egyesnek is csak a töerdékét érte… 50 fillért. Ezért volt minden azt követő reggelen még szélesebb a mosolya: rajtam röhögött.

Ljudmila Ulickaja – Imágó: Több volt benne a kötltészet, mint az orosz történelem…

Klas Östergren – Dzsentlemenek: 2x sem bírtam eljutni az érdekes részig. Ha van egyáltalán.

A könyv talán a Betörő, aki parókát viselt volt, de nem mernék megesküdni rá. Az biztos, hogy volt benne egy nő is, akivel Bernie összejött – talán ő volt a szomszéd a gyilkosság helyszínén? Nem is fontos…

A telefonon olvasás bejött, másodiknak Lawrence Block bérgyilkosát választottam: Bérgyilkos a célkeresztben. Sajnos nem tudtam magam túltenni azon, hogy mintegy mellékszálként embereket öl a főhős, de ez sem kedvetlenített el az új, digitális médiumtól.

Harmadiknak Matthew Scrudder jött, aki egy ex-zsaru New Yorkból. Elsőnek a Hosszú út a sírkertbecímű könyvet olvastam és érdeklődve figyeltem, hogy milyen módszerekkel dolgozott egy 80-as évekbli nyomozó. Nem hackelte meg a rendőrség adatbázisát, nem zoomolt bele 2500 millió szorosára egy fekete-fehér utcai kamera rögzített képébe, hanem

A könyv számomra akkor is ijesztő, ha az iskola falain belüli életet kiemeljük a háborúból és áthelyezzük máshová. Bárhová. Az értelmetlenül másra kényszerített élet mindig viszolygást keltett bennem, ezt már csak azzal lehetne fokozni, ha mindezt gyerekekkel tennék…

Talán azért, mert én is laktam kollégiumban és most visszatekintve sok hasonlóságot fedeztem fel a kettő között. Persze az enyém egy nagyságrenddel barátságosabb volt és szerencsére imához sem ültettek le benne, de én is ott ültem fél órát reggelente és 2 órát délutánonként a tanulószobában… Persze látszik hogy megérte, hiszen most könyvekről írok másoknak anélkül, hogy magáról a könyvről sokat beszélnék.

Emellett meg is keményített. Ha nem tette volna, akkor most biztosan sokkal femininebb stílusban írnék. (Nem baj ha ennek a sornak nincs értelme. Vagy van?)

Kicsit csalóka ez a kapcsolat, mert ez a nyugodt “életmód” nem volt ám jellemző rá, amíg élt. Egész életében megállíthatatlanul az öteleteinek a megvalósításán dolgozott. Ebben nem akadályozhatta meg őt senki és semmi – beleértve a lehetetlent is.

Attól tartva vettem a kezembe a könyvet, hogy egy cenzúrázott életművet fogok olvasni, mert nehezen tudtam elképzelni azt, hogy Steve Jobs a saját rossz hírét biztosan ismerve azt ráadásul még írassa valakivel.

A szerző sikeresen győzött meg ennek az ellenkezőjéről és úgy érzem, hogy a belőle megismert Steve Jobs tényleg az a személy, akit istenítettek és még sokáig isteníteni is fognak.

Sok mindent kiemeltek már az életéből, bármit írnék már közhely lenne, ezért inkább irigylem őt….

Irigylem, de nem a pénzéért vagy a zseniális tudásáért, hanem mert az élete eljutott arra a pontra, ahol ő dönthette el: “Én akkor most íratok egy életrajzot”. És biztosan tudta, hogy az emberek el fogják olvasni. Nem csak azok, iPhone-nal a zsebükben / iPaddel a hátizsákjukban / fehér fülessel a fülükben rohangálnak, hanem a többiek is. Mint én…

Persze nem egyszerűen felkeltem reggel és ez volt az első gondolatom. Előtte este megnéztem egy Tonight Show-t (with Jay Leno), amelyben éppen ő szerepelt. Valami apróságról beszélt, talán arról, hogy valet parking során hogyan fürdött be az inas és törte össze az autót. A történet a valóságban max 30 másodpercig tarthatott, de ezt ő 10 percben mesélte el úgy, hogy a közönség közben végig nevetett.

Ezután gondoltam, hogy olvasok is tőle valamit, hiszen hallani már szinte mindent hallottam tőle.

Persze ehhez kellett egy kis előkészület, amazon, légiposta, ismerős – de néhány hét után sikerült szert tennem erre a könyvre.

Nagy várakozásokkal kezdtem az olvasásába. Nem volt vastag, a betűk is jó nagyok benne ráadásul a margót is bőven szabták. A történet annyi, hogy véletlenül elmegy az orvosához, aki a kezelés közben rávilágít egy másik problémájára: a magas vércukorra. Ettől kezdve nincs megállás, az egész élete megváltozik, szövődnek a gondolatok és minden fejezet végszavából már indul is az újabb, lazán kapcsolódó történet. Közben ezerszer megbánja, hogy az elején azzal az aprósággal elment az orvoshoz, hiszen ha nem tette volna nem került volna ebbe a slamasztikába.

Az egyetlen baja az egész könyvnek, hogy nem élőben adja elő. Addig nem is élveztem különösebben, amíg rá nem jöttem a következő trükkre: nem egyszerűen olvasni kell a betűket, hanem hallani kell őket, mintha ő mesélné. Bele kall hallani a sokatmondó csendeket, a kiáltásokat, a szuszogást és rögtön életre kel a könyv.

Ennek ellenére a továbbiakban is inkább hallgatom őt, mint olvasom. Történetei, visszatérő karakterei (pl. Fat Albert) sokadszorra is élvezhetőek.

Ez alkalommal egy milliomost próbál levadászni és így eljutni Rio de Janeiro-ba.

Én személy szerint mindaddig a milliomosnak szurkoltam, amíg az el nem követett egy megbocsáthatatlan hibát: sikeres elmenekülése után levelet írt a visszahagyott szerelmének. Persze a nőt már Osztap kezelésbe vette pontosan erre várva és újra a nyomára bukkant a milliomosnak.

A pénz azonban nem boldogít, különösen ha senki sem tudhatja, hogy milyen sok van.

Hunter könyvének 2/3-ánál eszembe jutott, hogy az Amazonon biztosan meglesz és valóban, kb. 1500 Ft-ért házhoz is szállították Angliából.

Hunter polcra került Sonny pedig a kezembe a nyár eddigi legmelegebb hetében.

Jó volt újra angolul olvasni, jó volt hogy sokkal jobban megértettem még a szlenget is, mint azt vártam volna. Kicsit beletanultam a motorkerékpárok szakkifejezéseibe is, megtanultam mi az a fender és a full dresser.

Sonny előadásmódja sokkal élvezetesebb, mint Hunteré volt. Valószínűleg őt nem kötötte a gonzó hírnév. Neki ráadásul nem 2-3 évnyi történésekből kell megtöltenie egy könyvet, hanem egy egész életnyi alapanyaga volt.

Ennek az életnek szinte minden napjára jut olyan esemény, amelyet a hivatali szerveknek jegyzőkönyvben kell rögzíteniük. Provokció, polgárpukkasztás, céltalan rombolás vagy egyszerűen csak egymás durva ugratása mindig elősegíti ennek bekövetkeztét a csendesebb napokon is.

A sok-sok jegyzőkönyv miatt szinte törvényszerű, hogy időnként hiba csúszik a számításaikba és mindegyikük töltött több/kevesebb időt börtönben is. Ettől azonban nem esnek kétségbe és kikerülve még elsimertebb Angyalok lesznek.

Semmit sem tudunk meg az Angyalok másik oldaláról, arról amit nem a motorokon töltenek, hanem munkában vagy családdal. Van egy olyan érzésem, hogy sokuknak már nem is volt másik oldala, ők egyszerűen és örökre angyalok lettek. Legalábbis amíg a földön éltek. Haláluk után erre már kevesebb esélyük volt.

Egy film is készült velük, amelyben “élőben” találkozhatunk a könyben megismert szereplőkkel. Egyikük sem különösebben szép ember.

A film egy jelenetében találtam meg azt az érzést, ami számomra az egész Hell’s Angelt összefoglalja: Sonny berúgja a motorkerékpárját és ebben a mozdulatban benne van az erő, a vadság és bizony a méltóság is…

Ekkor próbáltam előjegyezni Sonny Barger könyvére az Antikváriumban, de csak Hunter S. Thomson Hell’s Angels-ére sikerült. Ettől a pillanattól fogva már csak egy évet kellett várni, hogy beérkezzen a könyv.

Hunter S. Thomsonról eddig mindig Johnny Depp szipókás arca jutott eszembe, biztosan nem kell magyarázni miért. Bill Murray egyszerűen nem volt annyira jó.

A könyv unalmas. A sok-sok oldalon három dologról szól: a Lynch jelentésről, amely megbélyegezte az angyalokat és két run-ról: az egyiken csoportosan erőszakoltak meg kiskorúakat a másikon pedig egy óriási felhajtásként indult július 4-i run került zsákutcába egy félszigetre.

A megírásához HST beáll Hell’s Angelnek, egy éven keresztül velük motorozott és követte mindennapjaikat. Az a rész azonban már nincs is leírva benne, amikor HST-t megverték, mert megneszelték hogy könyvírással pénzt akart rajtuk keresni.

Az egész könyv talán 2-3 évét fedi le a teljes Hell’s Angels történetnek – de erre csak később jöttem rá. Ezt a könyvet olvasva nem igazán értettem miért van akkora és olyan hírük.

Talán angolul kellett volna olvasni és akkor Hunter S. Thomson gonzó nyelvezete legalább egy kicsit kárpótolt volna az unalomért cserébe.

Az biztos, hogy HST-ről továbbra is Johnny Depp jut majd eszembe, nem pedig Sonny Barger. Ő majd másról, de az egy másik bejegyzés lesz.

A gonzó számomra meghalt ezzel a könyvvel.

A könyv utalt még A vad c. Marlon Brando filmre, amit szintén megnéztem.

Nekem mindenesetre feltűnt. Az egészben talán az a legkülönlegesebb, hogy a bejelentkezéskor elmondják kacifántos nevét, feltűnik a képernyőn – majd magyarul szólal meg.

Azért vettem kezembe ezt a könyvet, hogy megtudjam miként kerül ezekre e helyekre és hogyan lehet olyan helyeken forgatni, ahol az ott lakók is csak félve merészkednek elő.

Minden úgy kezdődik, hogy kap egy telefonhívást: “Hesna, el kellene menni…”. Ezután indul a csomagolás, felszerelés összekészítése. A reptéren ugyanazokba a korlátokba ütköznek, mint minden más földi halandó: fizet a többletsúlyért a szűkös keretből vagy könnyít a csomagon.

Érkezése után, de sokszor már előtte is előveszi kapcsolatait. Segítségükkel megtalálja a megfelelő helyi szálakat, akik segítenek majd neki eljutni/bejutni a legvadabb helyekre is.

A nap végén irány a közvetítőközpont, fésülködés, stopper indítás majd egy percbe kell belesűríteni mindent, ami aznap történt. Ha vége, akkor egy kis alvás majd indul a következő – hasonló – nap.

Talán ez a özvetítőközpontot a legfurcsább hely: egy teljes iparág épül a háborús tudósításokra. Itt kitelepült stúdióban lehet műholdas kapcsolatot és boxot bérelni a bejelentkezésekre. Ha a háború véget ér, akkor mindent felpakolnak és mennek a következőbe. Az emberiség egyenlőre gondoskodik a megélhetésükről.

Menyugtató hogy nem csak engem mint nézőt, hanem magát a riporert is foglalkoztatja a kérdés: meddig hír a hír, hol van a határ a hír és az ott élők magánélete között… Hol kezdődik a szenzációhajhászás…