Persze nem egyszerűen felkeltem reggel és ez volt az első gondolatom. Előtte este megnéztem egy Tonight Show-t (with Jay Leno), amelyben éppen ő szerepelt. Valami apróságról beszélt, talán arról, hogy valet parking során hogyan fürdött be az inas és törte össze az autót. A történet a valóságban max 30 másodpercig tarthatott, de ezt ő 10 percben mesélte el úgy, hogy a közönség közben végig nevetett.

Ezután gondoltam, hogy olvasok is tőle valamit, hiszen hallani már szinte mindent hallottam tőle.

Persze ehhez kellett egy kis előkészület, amazon, légiposta, ismerős – de néhány hét után sikerült szert tennem erre a könyvre.

Nagy várakozásokkal kezdtem az olvasásába. Nem volt vastag, a betűk is jó nagyok benne ráadásul a margót is bőven szabták. A történet annyi, hogy véletlenül elmegy az orvosához, aki a kezelés közben rávilágít egy másik problémájára: a magas vércukorra. Ettől kezdve nincs megállás, az egész élete megváltozik, szövődnek a gondolatok és minden fejezet végszavából már indul is az újabb, lazán kapcsolódó történet. Közben ezerszer megbánja, hogy az elején azzal az aprósággal elment az orvoshoz, hiszen ha nem tette volna nem került volna ebbe a slamasztikába.

Az egyetlen baja az egész könyvnek, hogy nem élőben adja elő. Addig nem is élveztem különösebben, amíg rá nem jöttem a következő trükkre: nem egyszerűen olvasni kell a betűket, hanem hallani kell őket, mintha ő mesélné. Bele kall hallani a sokatmondó csendeket, a kiáltásokat, a szuszogást és rögtön életre kel a könyv.

Ennek ellenére a továbbiakban is inkább hallgatom őt, mint olvasom. Történetei, visszatérő karakterei (pl. Fat Albert) sokadszorra is élvezhetőek.

Ez alkalommal egy milliomost próbál levadászni és így eljutni Rio de Janeiro-ba.

Én személy szerint mindaddig a milliomosnak szurkoltam, amíg az el nem követett egy megbocsáthatatlan hibát: sikeres elmenekülése után levelet írt a visszahagyott szerelmének. Persze a nőt már Osztap kezelésbe vette pontosan erre várva és újra a nyomára bukkant a milliomosnak.

A pénz azonban nem boldogít, különösen ha senki sem tudhatja, hogy milyen sok van.

Hunter könyvének 2/3-ánál eszembe jutott, hogy az Amazonon biztosan meglesz és valóban, kb. 1500 Ft-ért házhoz is szállították Angliából.

Hunter polcra került Sonny pedig a kezembe a nyár eddigi legmelegebb hetében.

Jó volt újra angolul olvasni, jó volt hogy sokkal jobban megértettem még a szlenget is, mint azt vártam volna. Kicsit beletanultam a motorkerékpárok szakkifejezéseibe is, megtanultam mi az a fender és a full dresser.

Sonny előadásmódja sokkal élvezetesebb, mint Hunteré volt. Valószínűleg őt nem kötötte a gonzó hírnév. Neki ráadásul nem 2-3 évnyi történésekből kell megtöltenie egy könyvet, hanem egy egész életnyi alapanyaga volt.

Ennek az életnek szinte minden napjára jut olyan esemény, amelyet a hivatali szerveknek jegyzőkönyvben kell rögzíteniük. Provokció, polgárpukkasztás, céltalan rombolás vagy egyszerűen csak egymás durva ugratása mindig elősegíti ennek bekövetkeztét a csendesebb napokon is.

A sok-sok jegyzőkönyv miatt szinte törvényszerű, hogy időnként hiba csúszik a számításaikba és mindegyikük töltött több/kevesebb időt börtönben is. Ettől azonban nem esnek kétségbe és kikerülve még elsimertebb Angyalok lesznek.

Semmit sem tudunk meg az Angyalok másik oldaláról, arról amit nem a motorokon töltenek, hanem munkában vagy családdal. Van egy olyan érzésem, hogy sokuknak már nem is volt másik oldala, ők egyszerűen és örökre angyalok lettek. Legalábbis amíg a földön éltek. Haláluk után erre már kevesebb esélyük volt.

Egy film is készült velük, amelyben “élőben” találkozhatunk a könyben megismert szereplőkkel. Egyikük sem különösebben szép ember.

A film egy jelenetében találtam meg azt az érzést, ami számomra az egész Hell’s Angelt összefoglalja: Sonny berúgja a motorkerékpárját és ebben a mozdulatban benne van az erő, a vadság és bizony a méltóság is…

Ekkor próbáltam előjegyezni Sonny Barger könyvére az Antikváriumban, de csak Hunter S. Thomson Hell’s Angels-ére sikerült. Ettől a pillanattól fogva már csak egy évet kellett várni, hogy beérkezzen a könyv.

Hunter S. Thomsonról eddig mindig Johnny Depp szipókás arca jutott eszembe, biztosan nem kell magyarázni miért. Bill Murray egyszerűen nem volt annyira jó.

A könyv unalmas. A sok-sok oldalon három dologról szól: a Lynch jelentésről, amely megbélyegezte az angyalokat és két run-ról: az egyiken csoportosan erőszakoltak meg kiskorúakat a másikon pedig egy óriási felhajtásként indult július 4-i run került zsákutcába egy félszigetre.

A megírásához HST beáll Hell’s Angelnek, egy éven keresztül velük motorozott és követte mindennapjaikat. Az a rész azonban már nincs is leírva benne, amikor HST-t megverték, mert megneszelték hogy könyvírással pénzt akart rajtuk keresni.

Az egész könyv talán 2-3 évét fedi le a teljes Hell’s Angels történetnek – de erre csak később jöttem rá. Ezt a könyvet olvasva nem igazán értettem miért van akkora és olyan hírük.

Talán angolul kellett volna olvasni és akkor Hunter S. Thomson gonzó nyelvezete legalább egy kicsit kárpótolt volna az unalomért cserébe.

Az biztos, hogy HST-ről továbbra is Johnny Depp jut majd eszembe, nem pedig Sonny Barger. Ő majd másról, de az egy másik bejegyzés lesz.

A gonzó számomra meghalt ezzel a könyvvel.

A könyv utalt még A vad c. Marlon Brando filmre, amit szintén megnéztem.

Nekem mindenesetre feltűnt. Az egészben talán az a legkülönlegesebb, hogy a bejelentkezéskor elmondják kacifántos nevét, feltűnik a képernyőn – majd magyarul szólal meg.

Azért vettem kezembe ezt a könyvet, hogy megtudjam miként kerül ezekre e helyekre és hogyan lehet olyan helyeken forgatni, ahol az ott lakók is csak félve merészkednek elő.

Minden úgy kezdődik, hogy kap egy telefonhívást: “Hesna, el kellene menni…”. Ezután indul a csomagolás, felszerelés összekészítése. A reptéren ugyanazokba a korlátokba ütköznek, mint minden más földi halandó: fizet a többletsúlyért a szűkös keretből vagy könnyít a csomagon.

Érkezése után, de sokszor már előtte is előveszi kapcsolatait. Segítségükkel megtalálja a megfelelő helyi szálakat, akik segítenek majd neki eljutni/bejutni a legvadabb helyekre is.

A nap végén irány a közvetítőközpont, fésülködés, stopper indítás majd egy percbe kell belesűríteni mindent, ami aznap történt. Ha vége, akkor egy kis alvás majd indul a következő – hasonló – nap.

Talán ez a özvetítőközpontot a legfurcsább hely: egy teljes iparág épül a háborús tudósításokra. Itt kitelepült stúdióban lehet műholdas kapcsolatot és boxot bérelni a bejelentkezésekre. Ha a háború véget ér, akkor mindent felpakolnak és mennek a következőbe. Az emberiség egyenlőre gondoskodik a megélhetésükről.

Menyugtató hogy nem csak engem mint nézőt, hanem magát a riporert is foglalkoztatja a kérdés: meddig hír a hír, hol van a határ a hír és az ott élők magánélete között… Hol kezdődik a szenzációhajhászás…

Ennek az életnek történetét meséli el ez a könyv. Meséli, mert szavait olvasva még a szenvedések is inkább kalandnak tűnnek.. Ilyen előadásmóddal  a világháború utáni hatalmi harc, a szocializmus építése és annak egész megtorló gépezete csak bohózatnak tűnik.

Ennek talán legjobb példája egy recski elítélt, akit azért zártak be, mert részegen tiltott dalokat énekelt. Az elítélése után kiderült, hogy ő már régen részegen feküdt az asztal alatt, amikor a dalok elhangoztak. Ekkor a szabadon engedés helyett továbbra is fogva tartották, mert “ha józan lett volna, akkor ő is velük énekel”. Persze mivel ez volt maga a valóság nevetni nem lehet rajta, azonban a “rend” szánalmas küzdelmét jól jellemzi.

A könyvet egyébként a közepén majdnem félbehagytam, pár oldallal az előtt, hogy a 48-as cella ajtaja becsapódott mögötte. Kár lett volna, mert utána a közepesből letehetetlen sebességbe váltott.

Karácsony másnapján Orsi meg is kezdte az olvasását, azonban az első pár perc után rémülten újságolta, hogy már a második oldalon beledobtak egy lányt a Mississippibe és az nem is került többé elő. Emiatt polcra is került néhány napra, majd ismét nekiálltunk, ezúttal én olvastam.

Kiderült, hogy a kislány valójában egy teknőc volt, akit Lottie-nak hívtak. Őt dobta a folyóba a rosszcsont főszereplő. Így nekiállva, felváltva olvasva már sokkal jobb lett a történet – a legeslegvégén még Lottie is előkerült – de mi ezt már kb. a felénél előre kitaláltuk.

A történet manapság játszódik a Mississippi partján. Ez kicsit furcsa is volt nekem, mert a Mississippiről mindig Mark Twain és történetei jutnak eszembe – így mindig meghökkentett a rendőrautó…

A történetben megismerjük a Troll klánok történetét, hogyan fonódik össze az életük az emberekkel és ez milyen gondokat okoz az embereknek. A könyv nagy sikert aratott. Egy-egy este nem lehetett többet olvasni egy fejezetnél, mert különben túl hamar a végére értünk volna.

Számomra kicsit túl volt bonyolítva a történet, de ezt valószínűleg a szerző is érezhette, mert a könyv elején van egy család és egy troll klán-fa, amelyekből megtudható a szereplők származása. Orsinak azonban mindig minden és mindenki a helyén volt.

A könyvet számomra Nicoletta Ceccoli rajzai tették élvezetessé, ahogy sejtelmes, de mégis szerethető arcokat társított a kitalált szereplőkhöz.

A történet az utazás előtt kezdődik és a jelenben végződik. Ennek az az oka, hogy először el kellett felejteni mindazt ami történt, hogy aztán el lehessen mesélni.

Azonban az utazás túléléséhez éppen az emlékek nyújtanak segítséget, amelyek felidézése egy kicsit feledtetni tudja a pillanatnyi nehézségeket. Ezeket az emlékeket el kell mesélni, jól meg kell rágni és ki kell elemezni őket. Alkalmanként ezek az emlékek össze is kapcsolódnak, közössé válnak és akkor még több időt el lehet velük tölteni. Még több időt az utazásból, amelyről nem tudni meddig tart, hová vezet, csak azt tudni/sejteni hogy a megérkezés még az utazástól is rosszabb lesz.

Konkrét borzalmakról, kegyetlenkedésekről nem is esik szó a könyvben – kivéve egy jelenetet. Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem ezt a könyvet nem kellene tovább olvasnom. Ez a jelenet a zsidó gyerekek futását mesélte el.

Ugyan nem tettem le a könyvet, de a háborús könyvekkel végeztem. Sikerült relativizálni az életemet a kandalló mellett.

Ugyan kevesebbet, de még könyveket is olvasok. Szerencsére nem a Valóvilágot nézem helyette (de ha Alekosz továbbra is így viselkedik lehet, hogy nem bírom megállni és kiszavazom), több a gitár és a weboldal fejlesztés mostanában. Meg nem is volt olyan könyv, ami tényleg lekötött volna. Faludyval megakadtam Recsk előtt néhány tíz oldallal, azóta a radiátoron melegszik. Ez  azonban egy jó könyv volt és így ismét életet lehelhet a blogba.

Ilf Petrovot 5 perccel ezelőttig egy embernek gondoltam, de kiderült valójában két különböző személyről van szó, akik műveiket általában együtt írták.

A tizenkét szék egy szatirikus történet a kapzsiságról az 1920-as években. Székbe rejtett kincseket keresve bolyongunk Oroszorzágban a egyesével becserkészve és levadászva őket. A bolyongás közben sok emberrel megismerkedhetünk és eléggé szomorú világot ismerünk meg: az emberek kapzsisága határtalan. Az egyetlen – talán – önzetlen esemény az adakozás a koldulóknak.

Ippolit Matvejevics (a főszereplő) Klavgyija Ivanovnának (anyósának) halálakor megtudja, hogy korábbi gazdag életük brilliánsait az utolsó pillanatban Klavgyija Ivanonvna egy székbe rejtette. Ezt a ráadásul meg is gyónta Fjodor atyának (pap).

A történet be is indul, mindketten – egymás tudta nélkül -  a kincs üldözésére indulnak.

Az üldözés közben Ippolit Matvejevics összetalálkozik a nagy kombinátorral, Osztap Benderrel. Ő a történetet megismerve azonnal 70% részesedést kér a segítségéért és 50%-ot meg is kap. Ettől a pillanattól átveszi a parancsnokságot és agyafúrtságát a kincs keresésére fordítja. A parancsnokságot annyira átveszi, hogy ettől fogva akár főszereplőnek is nevezhetjük.

Az könnyen bebizonyosodik, hogy az Osztap Bender segítsége nélkül Ippolit Matvejevics talán egyetlen széket sem találna meg, így olvasóként még örülhetünk is megjelenésének, hiszen nélküle unalmas lenne a könyv.

A székek becserkészése nem könnyű feladat, de sikerül. Még azt is elárulom, hogy a kincs is létezik…

Az ilyen könyvek olvasásakor mindig felmerül bennem, hogy miként jelenhettek meg a kommunizmus idején – hiszen éppen a rendszer fogyatékossága miatt kialakult furcsaságokra világítanak rá.

Holdent is ez nyomasztja. Itt van ennek a könyvnek a kellős közepén, főszereplőt kellene játszania, történetet kellene mesélnie, le kellene kötnie az olvasót, ehelyett…

…ehelyett verekszik, cigizik, iszik, megszökik, megbukik, kurvát hív meg ilyen hülyeségek. Nincs neki egy jó története sem, nem érdekli miként lehetne ezt majd folytatni.

Valahogy úgy vagyok vele, mint Kerouac könyveivel: Jó-jó, elolvastam, értem én a kort és az életstílust, de minek leírni a semmit?

Persze ez ismét egy Alex kötelező volt, de bele sem kezdett. Majd megoldja valahogy, ahogy a többiek is.