Mindig bajban vagyok az olyan szerzőkkel, akiknek ötnél több könyvük van egy könyvesbolt polcán. Sejtjük, hogy az író jó, mert ismerős a neve meg hallottunk is már róla más okos embereket beszélgetni. Na de melyik az a jó könyv? Melyikkel kezdjem, hogy ne egyből a kiábrándulás részhez jussak?

Sok ilyen író van, többek között Coelho, Márai, Nora Roberts [javítva].

Boris Viannal a tavalyi olvasónapló íráskor talákoztam, amikor is hirtelen egy Tajtékos napok olvasónaplót kellett teremteni a könyv nélkül.

Szóval most, amikor a könyvesboltban végül a V betűhöz értem már tudtam,  hogy le fogom küzdeni ezt a sokkönyves akadályt és egy Vian könyvvel fogok hazatérni.

Nem volt könnyű döntés, az új sorozat mindegyik könyve szép, egymás mellett még szebbek. A borítón a fémépítőjátékból készített figurák is jók, sugallják a groteszkséget.

Végül ez a könyv győzött, mégpedig a következő okok miatt:

• Blues. Ebben a szóban annyi érzelem van, hogy nehéz nem kötődni hozzá. Fejben azonnal sikáltam a ritmust Muszty iránymutatásai alapján. Elsötétedett a könyvesbolt és máris egy sötét lebujban voltam.
• Fekete Macska. Egy sötét lebujban egy fekete macska már tényleg nagyon fekete, jó úton járok. Misztikum is van.
• (novellák). Nem egy lóra teszek, hanem sokra teszek egy-egy kicsit és mindegyik biztosan nem fog veszíteni.

Jó választás volt. 15 novella volt benne és majd mindegyik tetszett. Amelyik nem, az sem nem tetszett, csak a többitől volt gyengébb.

Eleinte nagyon hullottak a főszereplők, mert az első 5-6 novella végén mindig holttestek maradtak szerteszét – mindenki a saját stílusában tudott meghalni:

• A katona, akit a partraszálláskor szájbarúgott az egyik társa (csak a társa már nem volt a saját lába másik végén) később aknára lépett
• A krónikus gázoló fának rohanva hal meg
• A toronyházból már az elején kiugró ember a végén leér az aszfaltra (őszintén szólva ennek az embernek már az első bekezdésben alá volt írva a halálos ítélete és meg sem lepődtem, amikor a feje vörös medúzává lett az Ötödik sugárút aszfaltján)
• A rejtélyes bluesos fekete macska halálra issza magát a megmenekülése feletti örömében
• Andrét az őrnagy a vízbe dobja amiatt, hogy ő nem került bele a novellába (Én most DIREKT említettem meg őt. Az őrnagyot.)
• A főnök arccal koccol le egy követ, amikor a borsáruslány felemeli neki a szoknyáját. A segéd saját magának állított csapdát és a bélyeghalak lezabálták az arcát
• A farkasember – azaz az emberfarkas volt az első, aki túlélte az utolsó sort is. De csak teliholdas éjszakákon ember – egyébként farkas.

A további novellákban még:

• A vonaton élve felboncolták a szótlan útitársat, hogy végre szóra bírják
• A feleség jogosítványát adta a férjéért, hogy az férfi maradhasson
• A jó tanuló rendőrök valódi embereken gyakorolnak és vizsgáznak (igen, ez gyengus volt, még vicces sem jutott róla eszembe)
• A mindent ellepő ködben megbúvó afrobasziákus permet hatására mindenki pucéran kezd járni, majd mindenki mindenkivel mint a nyulak. Amíg a köd fel nem száll. Ezután megvakítják magukat, hogy a gyönyör folytatódjon
• A jó tanulók halálra zaklatnak egy öreg nénit (gyengus 2)
• Az impotens nem is impotens, de a szerelme éppen azért szereti, mert impotens (pedig nem). A végén doktorilag megpróbálja magát impotenssé tenni, csak hogy a boldogságát megtarthassa. Miután erről lebeszélik a B terv szerint az igazi szerelmével való találkozások előtt egy másik lánnyal levezeti az energiáját, így utána tényleg képtelen lesz bizonyos dolgokra a randi idejére. A leendő feleség meg örül, hogy neki impotens férje lesz.
• Az “örök” vesztesek sok-sok sikeres lopás után végül egy halottaskocsi ellopásakor lebuknak (babakocsival kezdték a lopókarrierjüket). Pedig még a tűzoltóautót szirénával is megúszták.
• Az utolsóban az égő házú ember időpontegyeztetés miatt hívja a tűzoltókat, de azok csak 2 nap múlva tudnak majd kimenni. Kérik, hogy addig ne hagyja kialudni a tüzet.

Így még egyszer leírva őket tényleg jók voltak. Sőt még jobbak, mint az elolvasásuk után gondoltam őket.

Tegnap ebédkor egy híres zenész ismerősöm már ajánlott egy másik Vian könyvet is, de már elfelejtettem mit. De van rá esély, hogy elolvasom.

Ui: kíváncsi vagyok, hogy az afrobasziákus -ra keresve a Google-ban mikor jelenik meg ez a post az első helyen. Talán jobb, ha még egyszer leírom: Afrobasziákus. (Pillanatnyilag egyetlen találat van az afrobasziákus-ra)

Update: augusztus 28, 23:10 – alső helyen van (a kettőből)

Kicsit tétováztam, mert nem éreztem, hogy Horn Gyula tevékenységének a leírása különösebben le tudna kötni. Másrészt abban az időben az iskola miatt nem sokat foglalkoztam a politikával mert nem is érdekelt, ezért jó ötletnek tűnt egy kis áttekintést nyerni.

Horn Gyula nem lehetne a barátom, még ha könyörögne sem, ugyanis robotokkal nem barátkozom. Márpedig a könyv alapján Horn Gyula egy önző robot.

A könyv 333 oldalán keresztül egyetlen alkalommal sem voltak emberi érzelmei. Mindig mindent pontosan elvárt és elvégzett, a legkisebb pontatlanság és figyelmetlenség is felizgatta.

Persze az ország érdeke egy ilyen politoholic vezető és a többi miniszterelnökök könyvét nem olvastam. Így nem tudom őket összehasonlítani.

Nekem szimpatikusabb lenne egy emberi érzelmekkel rendelkező miniszterelnök. Akkor talán még robotként is lehetne a barátom.

Ennek ellenére érdekesnek találtam a könyvet, mivel bepillantást engedett a parlamenten belüli munka folyamatába a számítógépek előtti iktatós/papíros időkben. Az is bebizonyosodott, hogy a titkárnőknek (itt asszisztenseknek) komoly befolyásuk van a  főnöki szobában meghozandó döntésekre. Ha a titkárnőknek lenne egy földalatti mozgalmuk, akkor napokon belül megoldhatnák akár a globális felmelegedést vagy a pénzügyi válságot. Közben a főnökök azt hinnék, hogy ezt ők maguk érték el.

Az olvasás közben folyton az járt a fejemben, hogy mik azok a részek, amelyek nem kerültek be a könyvbe, mert titok vagy Horn Gyula kihúzatta. Talán egyszer véletlenül elmosolyodott, de nem meri beismerni?

Azt hiszem ezek után már nem kell leírnom, hogy a könyvet nem találtam viccesnek és ki sem olvastam.

Kb. 400 Ft-ért vettem a Guttenberg téren egy utcai antikvárium pult alatti dobozából. Abban bíztam, hogy valami rejtett kincsre bukkanok és közben Írországról is megtudok valamit. Pedig éppen a halálos ítéletemet írtam alá.

Egyszer aztán hirtelen felindulásból elmentem venni egy könyvet, mert jó lenne már olvasni valamit. A Börtöntöltelék lett a nyertes, de mindjárt az első este beletört a bicskám az Előbeszédbe. Második este is csak odáig jutottam, de már nem volt másik bicskám.

Később erőltetett menetben aztán érezhető  lett a haladás, de akkor egy másik meglepetés ért: folyton egy olyan szereplőre utaltak vissza, aki nálam nem volt meg. Valószínűleg az egyik este már félálmomban jelent meg és a rögzítőszalagok már nem forogtak.

Elhatároztam, hogy most már nem olvasom vissza, ki fogom találni ki ez és meg fogom érteni.  Nem jött be, mert a nem túl izgalmas történet még rosszabb lett. Így kapituláltam és a Nyugati pályaudvar – Pöttyös utca viszonylatban utánanéztem.

Az egész könyvnek az a baja, hogy az élvezhető rész kb. a könyv utolsó harmadába van belezsúfolva, annak is az első kétharmadába. A többi részben folyton háttértörténetekben kalandozunk el túl-on-túl mély részletezettséggel, túl-on-túl hosszan. Mindig annyira, hogy a már lendületet kapó történet ismét kizökkenjen a kerékvágásból.

A könyv előtt azt hittem, hogy én értem és szeretem a fekete humort. Azonban ha ez a könyv tényleg a fekete humor csúcsa, akkor be kell ismerjem nem szeretem, de ami rosszabb nem is értem a fekete humort. (Vagy fordítva: nem értem, de ráadásul nem is szeretem.)

C’est la vie.

Egy nagy mesekönyv az egész, amelyben a fordulatok eléggé kiszámíthatóak. Van benne mostoha, otthonról megszökés, hatalmasa testi erő, három év várakozás, hűséges szerelmes, bölcs segítő, saját kárán tanuló hős… Azonban az egész történet szépen van elmesélve és ez ellensúlyozza ezeket.

Persze egy ötkötetes könyv első kötetébe belekezdve nem lepődik meg az olvasó, hogy van is vége meg nincs is. Ezen én sem lepődtem meg, azonban azon már igen, hogy szívesen olvasnám tovább. Sajnos nincs meg a többi kötet és nem érzek nagy késztetést arra, hogy még 15 ezer forintot áldozzak rájuk.

Ha jól emlékszem volt egy sorozatakció a múlt évben, ahol nagyon kedvezményesen meg lehetett ezt vásárolni, de most nem találom.

Szóval el akarom olvasni, de zsugori vagyok és megvárom amíg valaki kölcsönadja.

Kommentjeiteket megkaptam és örömmel újságolom, hogy nagyon jól vagyok. Éppen befejeztem egy könyv olvasását, a címe: A 22-es csapdája.

Ezt a könyvet már többször is olvastam angolul. Mindig azon filóztam, hogy vajon magyarul hogyan mondanám azt, hogy ficky-ficking. Erre most fény derült, mert magyarul tömi-töminek mondjuk. És igen, azt jelenti.

A 22-es csapdája az a helyzet, amikor A nem lehetséges, amíg B nem lehetséges. De B csak akkor lehetséges, ha A lehetséges. Ez több helyen is megjelenik a könyvben, de leginkább a következőről szól:

“Csak egy csapda volt, és ez a csapda a 22-es csapdája volt, amely leszögezte, hogy bárki, aki közvetlen és valóságos veszélyben  saját biztonságára gondol, az a döntésre képes elme természetes működéséről tesz tanúbizonyságot. Orr őrült, tehát le kell szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését, de ha kéri a leszerelését, akkor már nem lehet őrült és további bevetésekre küldhető. Orr lehet őrült, ha további bevetésekre megy, és lehet egészséges, ha nem megy. Ha egészséges, akkor viszont mennie kell. Ha megy, akkor őrült és nem kell mennie; de ha nem akar menni, akkor egészséges és mennie kell. Yossariant mélységesen megrendítette a 22-es zárótételének abszolút egyszerűsége…”

Ezt a háborút az egész vezérkar a saját karrierjének építésére próbál felhasználni, vagy ha éppen nincs ilyen ambíciója, akkor saját őrült hajlamainak a kiélésére.

Az egyik ilyen szál az a hazautazáshoz szükséges bevetések számának folyamatos emelése, hogy jobban teljesítsenek, mint a többi repülős hadosztály. Ez az olvasónak azért egy kicsit jó is, mert az éppen szükséges bevetések számából tud következtetni az időrendiségre.

A szereplők nagyon színesek, mindenkinek megvan a saját – és persze őrült története:

• Félkupica Fehér főnök: indián, akinek menekülnie kellett otthonról, ugyanis törzse akaratlanul is mindig ott telepedett le, ahol olaj volt. Persze a monopóliumok követték őket és mindig elzavarták, hogy kiaknázhassák az olajat. Aztán egyszer odáig jutottak, hogy nem követték őket hanem próbáltak előttük járni és ott fúrni, ahol éppen le akartak telepedni. Így már nem volt hová menniük.
• Őrnagy Őrnagy Őrnagy: apja kamikázeakciójának eredményeként kapta ezt a nevet, ami igencsak meghatározta a karrierjét. Utál másokkal beszélni, ezért csak akkor lehet bemenni az irodájába, ha ő nincs ott. (Ez is egy 22-es csapdája).
• Milo Mindenbinder: GH-s tiszt. Ügyeskedő. Csak a pénz mozgatja, annak eredete és ára számára nem érdekes. Egyszer a németek számára pénzért bombázza a saját táborukat.
• Orr: mindent képes megszerelni, folyton bütyköl, minden bevetés után kényszerleszállást hajt végre, míg egyszer eltűnik a gépe. A végén pedig kiderül, hogy mindez mire volt jó.
• A halott ember: újonc, aki éppen beköltözött de hivatalosan még nem vették névjegyzékbe, mert bevetésre kellett menni. A bevetésen meghalt, de mivel sosem jelentkezett be ezért senki sem volt hajlandó elvinni a csomagjait, hiszen azok nem is léteztek
• Danekaa doki: szegény, félt a repüléstől. Emiatt mindig csak felvették a repülési listára, de valójában sosem szállt fel. Egyszer aztán lelőtték a gépet, amelyikre fel sem szállt és meghalt. Legalábbis hivatalosan. Emiatt teljesen magára maradt.

Az egész könyv egy görbe tükör a háborúnak, minden benne van ami egy háborúban benne van, de mégsem olyan háborús könyv.

Sokadszor olvastam, most egy darabig megint polcra kerül de még mindig az egyik kedvenc könyvem.

Megfogadtam, hogy utánanézek mi a hivatalos rangsor a katonáéknál, mert sosem tudom, hogy a tizedes vagy az őrvezető a magasabb rang.

Ezzel zárom is soraimat,

spg

Cenzúrázta: Washington Irving

Ja, filmen ne nézze meg senki!

Nem tudom sajnáljam-e vagy utáljam Nyulat. Nem tudom hogy önző-e vagy csak egyszerűen felelőtlen. Egyedül azt tudom, hogy nem okozott nehézséget végigolvasni, nem volt annyira unalmas – és mégsem jut eszembe semmi okos.

András?

A háború előtti Párizsban játszódik a történet. Itt húzódnak meg azok az emberek, akik hazájukban nem tudtak azonosulni az uralkodó világnézettel. Ezeknek az embereknek már nincs sok lehetőségük: az életet jelentő papír megszerzése talán az egyetlen mód a túlélésre – ez a papír az amerikai vízum.

Ezek a menekültek már Párizsban is csak  illegálisan tartózkodnak, minden nap fennáll a lehetőség, hogy elkapják és kitoloncolják őket. Ilyenkor ők visszajönnek az ablakon és folytatják a macska-egér játékot. Ideiglenesen megoldást jelentene számukra, ha kapnának hivatalos papírokat a francia államtól – azonban ez csak álom marad. Franciaországnak nem kellenek – még akkor sem ha politikailag ugyanazon az oldalon állnak, hiszen nekik is éppen azért kellett menekülniük, mert nem értettek vele egyet.

Azonban az sem lenne megoldás ha megkapnák a tartózkodási engedélyt. Legbelül már mindenki tudja, hogy a puskaporos hordó bármelyik pillanatban felrobbanhat. Az időzítő már ketyeg.

Ezeknek az embereknek a mindennapjairól szól ez a könyv.Láthatjuk, amint a nappal helyett inkább a párizsi éjszakában merülnek el. A 30-as évek párizsi éjszakája pedig érdekes világ.

A regény ereje a már minden mindegy hozzáállásban van. A szereplők a beletörődés és a remény között ingadoznak. Napról napra élnek és céltalan életük végigvezet minket Párizs összes éjszakai kocsmáján, bordélyházán és koszos utcácskáján. Ha a háború nem állna az ajtó előtt, akkor egy vadregényes kaland lenne az egész. Így azonban csak kaland. Csak. De annak jó.

Kedvenc jelenetem a spanyol menekültek cserélődése: a Spanyolországban egymást váltogató hatalom miatt egyszer a köztársaságiak máskor pedig a fasiszták üdülnek (menekülnek) Párizsba. A turnusváltáskor a szállodatulajdonos egyszerűen felviszi az otthagyott képeket a padlásra, lehozza az előző turnus által otthagyottakat és az érkezők máris otthon érzik magukat.

Ebből is látszik, hogy hívhatjuk az ideiglenesen itt tartózkodókat menekülteknek, de nélkülük nem létezne Párizs, vagy legalábbis nem ilyen lenne.

Érdekesség, hogy mindenki mindig mindenhol iszik. Nem is tudom hogyan lehet ennyit meginni. A mi hőseink calvadost tolnak, de annak hiányában bármivel szívesen helyettesítik. Persze érthető, hiszen reménytelen helyzetben vannak, de miért nem másnaposak soha? Vagy a calvadosnak nincs ilyen mellékhatása?

Fülszöveg:

Még nem vették át a szót a fegyverek, de már nyomasztóan gyülekeznek a viharfelhők Európa felett. Egymás után kebelezik be a nácik a kontinens országait, és megindul az emigránsok áradata Párizs felé, ahol még látszólag változatlanul folyik az élet. Papírok nélkül vagy hamis útlevéllel bujkálnak ezrek és ezrek abban a reményben, hogy sikerül elmenekülniük a világváros forgatagában. Ravic doktor német koncentrációs táborból szökött át, és éli a menekültek ingatag életét. Sorsában, viszontagságaiban érzékeljük a második világháború előestéjének baljósan ellentmondásos légkörét. A menekült orvos lépteit követve bepillantást nyerünk szállodákba, kórházakba, polgári otthonokba, bisztrókba és bordélyokba, lebujokba és fényes estélyre, vele érzünk szenvedélyes szerelmének verőfényében és poklában, szemünk előtt hömpölyög a kivilágított bulvárokon a metropolis élete: fény és árnyék, szerelem és prostitúció, becsület és aljasság, igaz emberség és ocsmány besúgás. Aztán hadüzenet és elsötétítés.

A regény 1938-39-ben játszódik. Cselekménye igzalmas, mozgalmas, igaz humánumot és minden elnyomás, erőszak, igazságtalanság gyűlöletét árasztja. Ezért a legsikeresebb még Remarque számos népszerű műve közül is.

Egyedül azért vannak a frontvonal két oldalán, mert más a társadalmi/politikai meggyőződésük. Szóval ez egy polgárháború – mégpedig a spanyol, ahol a fasiszták és a köztársaságiak harcolnak egymás ellen.

A furcsaság a történetben az, hogy Robert Jordan amerikai, aki meggyőződésből és a jó ügy érdekében harcol a köztársaságiak oldalán. (Hiszen Hemingway Papa is ezt tette.)

Feladata egy – az ellenséges vonalak mögötti – híd felrobbantása a Nagy és Titkos offenzíva kezdetén a köztársasági partizáncsapatok segítségével. Ezek a partizáncsapatok valójában “műkedvelő” polgárok, akik a polgárháború kezdetén egy jobb világ reményében fogtak fegyvert. A háború valamint a mindkét oldalon elkövetett túlkapások azonban fásulttá tették őket, minden egyes golyó kilövése előtt lelkiismeretfurdalásuk van.

Most, a Nagy és Titkos offenzíva miatt kicsit visszatér a harci kedvük és hősiességük, habár már az elején sejtik, hogy ennek nem lesz jó vége. Közben kiderül, hogy a Nagy és Titkos offenzívából a Titkos részt ki lehet húzni, hiszen már mindenki tud róla – legfőképpen az ellenség.

Robert felismeri ezt és próbálja a parancsnokság tudomására hozni, de a Nagy offenzíva lendülete már nem állítható meg, ebből pedig sejthető a vége – persze az már egy másik könyv. Ebben csak a híd felrobbantása a cél – bármi áron.

Robertnek meg kell küzdenie a partizánok fásultságával, háborús ismereteik/képzésük hiányával, valamint a szerelemmel is.  Azonban már a könyv címe is sugallja az akció végkifejletét, így azt már nem mesélem el.

Azért szól a harang mert meghal vagy mert elveszi a fiatal – háború által megrágott és kiköpött – feleségét?

Fülszöveg:

“Így vagy úgy, egy embernek önmagában semmi esélye sincs.” A Gazdagok és szegények című regényeben írta le ezt a mondatot Hemingway, a huszadik századi amerikai próza óriása. Sportviadalok, vadászkalandok, légibalesetek legendás hőse és diadalmas túlélője. Mintha következő regényének, az 1940-ben megjelent Akiéri a harang szólnak az üzenetét fogalmazta volna meg előre: a spanyol polgárháborúban játszódó történet erkölcsi tanulságát. (A regény az író személyes élményeinek köszönheti születését: 1936-38 során haditudósítóként szerzett sorsdöntő élményeket a Spanyol Köztársaságnak a francoista lázadókkal vívott küzdelméről, és a világ négy sarkából Spanyolországba sereglő antifasiszta önkéntesek hősiességéről.) Az utóbbiak közé tartozik Róbert Jordán is, az Akiért a harang szól hőse. Magányos amerikai értelmiségi, a harcot vállaló, bár a küzdelem céltalanságát nagyon is tudó, a pusztulással mégis hősies méltósággal szembenézni képes Hemingway-hős újabb alakváltozata. Ám az ő esetében ez a keserű és lemondó heroizmus értelemre és célra talál: a partizánok között töltött három nap során részesül a közösségi szolidaritás magasztos adományában, s hősi halála előtt a boldogságot is megleli élete legnagyobb és legigazibb szerelmében. Ennek a pillanatnak a maradandó irodalmi foglalata ez a nagyszerű regény.

Ebben a világban játszódik a történet, ahol mesterséges intelligenciák küzdenek egymással a nagyobb hatalomért, de a mesterséges intelligenciákra vonatkozó törvényeket önmaguk nem tudják felülbírálni, így emberi segítségre van szükségük.

Erre kell a cowboyunk, aki korábban elveszített mesés tudását kapja vissza cserébe, így aztán a hülyének is megéri.

Őszintén szólva nem tudom mi kötött le ebben a könyvben, de nagyon gyorsan kiolvastam. Időnként kicsit visszalapoztam, mert nem állt össze a történet, aztán ha megértettem folytatam.

A végén aztán elolvastam a Wikipedián is a leírást, ami befoltozott néhány további lyukat. Emiatt kicsit aggódom hogy hülyülök és lassan át kell térnem a nagybetűs mesekönyvekre…

Érdemes elolvasni a trilógia többi részét is?

Fülszöveg:

Megrázó erejű vízióival és egyedi hangulatú univerzumával William Gibson a közeljövő egy olyan lehetséges változatát vetítette elénk, mely két évtizeddel első regényének kiadása után lassan megvalósulni látszik. A globális számítógépes hálózatok robbanásszerű fejlődése és a multinacionális cégek befolyásának következtében ma már hihetőbbnek tűnik ez a jövőkép, mint korábban bármikor.

A Neurománc 1984-es megjelenésével új irányzat született, a cyberpunk, mely visszavonhatatlanul megváltoztatta a sci-fi műfaját. Regényével elsőként nyerte el egyszerre a műfaj három legrangosabb elismerését, a Hugo-, a Nebula- és a Philip K. Dick-díjat. A nyitókötetet további két regény követte: a Számláló nullára és a Mona Lisa Overdrive. A három írás most egy kötetben – az első kettő jelentősen átdolgozott, javított fordításban – olvasható.