Olvasónapló

Most már tudom: nem szeretem a szerelmes regényeket. Különösen nem a reménytelenül szerelmeseket, ahol a reménytelenül szerelmes nem jön rá, hogy mennyire reménytelen a szerelme. Az sem változtat ezen a tényen, hogy az a reménytelenül reménytelen szerelem aztán a végére majd mégis beérik és igazi szerelem lesz belőle. Kinek van ideje erre várni? Kinek van ideje ezzel eltölteni egy egész életet? Talán csak egy kitalált szereplőnek: Florentino Arizának.

Régóta gondolkodtam ezen a könyvön, de csak nem akarta senki antikváriumba adni ezért nem került terítékre. Most azonban a sors közbevágott, mert Alexnek az idei évben a szerelmes könyv kategóriában listás lett és közösen én kitaláltam vele, hogy milyen jó lesz majd ezt kiolvasni.

Persze ő csak halogatta ez elkezdését és gondoltam majd én megmutatom neki mekkora jó könyv és kiolvasom néhány nap alatt, és aztán majd ettől ő is kedvet kap.

Ha-ha.

A példa statuálás nem jött össze. Több hét alatt olvastam ki. (Persze három könyvet olvastam egyszerre, de ha ez annyira jó lett volna, akkor a másik kettő simán a háttérbe szorult volna.)

Persze közben ő meggondolta magát, kölcsönkért egy Tajtékos napok olvasónaplót és azzal próbálta megoldani az írást. Arról azonban percek alatt kiderült, hogy a Google keresésben az első helyen megjelent oldal alapján írta a gazdája…Na ezt hívják 19-re lapot húzoknak.

Szóval szükségmegoldásként összehoztunk egy Tajtékos napok olvasónaplót az internet alapján, persze sokkal okosabban, mint az ismerős. Utólag a Tajtékos napok jobb választásnak tűnt volna, így majd szánok rá időt, hogy alkalomadtán elolvassam.

Persze most nem erről a könyvről kellene írnom.

A Szerelem a kolera idején nagyon gazdagon és élvezetesen van megírva. Az egyetlen baja, hogy nem törénik benne semmi. Az első jelenet után visszaugrunk a múltba, hogy megtudjuk miként jutottunk el idáig. Ehhez potom 50 évnyi történést kell behoznunk.

Ennek az 50 évnek a legelején a fiú szerelmes lesz a lányba és a lány a fiúba. Persze ezt nem nagyon tudják megbeszélni, mert a találkozásra nincsen vagy legalábbis rősen korlátozottan van lehetősgük.

A nagy szerelemnek a lány hirtelen kiábrándulása vet véget. Ezután már csak 49 évet kell várni (a lány későbbi férjének haláláig), hogy a fiú ismét esélyt kapjon. 70 éves korukra össze is jönnek és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

És mi történik az alatt az amonózus 49 év alatt? Na erről szól a könyv. A fiú folyamatosan szerelmes a lányba és szinte minden cselekvése a 49 év múlva bekövetkező eseményre készül fel. Építi a karrierét, figyelemmel kíséri a lány életét, aggódik érte, képességeit más nőkön csiszolja. Én nem hittem, hogy a végén ez a stratégia sikerre visz – pedig igen. A végén egymásra találnak és élvezik, ami az életükből még hátravan.

ui.: időnként a bizalom és a szeretet olyan szintre jut a párok között ebben a könyvben, hogy egymásnak adnak beöntéseket…  ez biztosan a kornak valami sajátossága lehet, vagy csak én vagyok lemaradva ezen a téren.

Fülszöveg:

“Florentino Ariza egy szokványos házasság szüzességétől fosztotta meg, amely ártalmasabb volt, mint az eredendő szüzesség vagy az özvegyi önmegtartóztatás. Megtanította rá, hogy semmi sem erkölcstelen, ami az ágyban történik, ha arra jó, hogy fenntartsa a szerelmet. És még valamire, ami attól kezdve az élete lett: meggyőzte arról, hogy az ember a maga kiszámolt homokszemeivel jön a világra, és azok a szemek, amelyeket bármi okból, önmaga vagy más miatt, szándékosan vagy kényszerűségből nem használ fel belőlük, örökre elvesznek…”