Olvasónapló

“… egy szűk és nyüzsgő lakás, három mozgalmas és zajos gyermek.. egy kerge kutya, egy sátáni macska, egy fergeteges televízió, néger lemezek és pelusok özöne, egy vézna és szilaj nő borzas hajzattal és szélvészfürgeségű ujjakkal, aki egyszerre kíván írni, telefonhoz menni, gyerekekre felügyelni, Rosa konyhaügyi katasztrófáit elhárítani, cselekedni, és gondolkodni, közben pedig porok, cigaretták, kávék, Úristen, de késő van, Tatti, ne zavarj meg percenként, Pop, végeztél a latinnal? Bruna, elég ebből a macskazenéből!, xxxx, helyedre, Bú, Mister John, gyere ki a kalapomból, egy kis csööööndet!!!,Rosa, a ház ég vagy csak a hús?, xxxx, Úristen, a fejem, halkítsátok le ezt a televíziót! ki kopog odalentről? ó, ez az átkozott lakás!, xxxx, kávék, cigaretták, porok..” … mintha a tulajdon életéből leste volna el az efféle életképeket – vagy talán az egész regényt? – Brunella Gasperini, írónő és többgyermekes családanya, szerzője a vidám trilógiának, melynek első kötetét “egy férj feljegyzései”-nek formájában írta meg. A könyvben szereplő zűrzavaros milánói család életének fél esztendejéről szól a krónika; mulatságos képet kapunk a szeleburdi, rendetlen, de a viszontagságokat hősiesen tűrő anyáról, a szentimentális férjről, a Nagy, a Középső és a Kicsi néven emlegetett gyerekekről, környezetükről, mindennapjaikról, és ünnepeikről – és a családnak arról a közös tulajdonságáról, hogy valósággal vonzzák őket a zűrzavarok – avagy talán ők maguk vonzzák a zűrzavart?…

Férjként szerettem volna egy másik férjről vicces történeteket olvasni, talán egy kicsit magamra ismerni bennük és persze nem utolsó sorban sokat nevetni.

Nem állítom, hogy minden elvárásomat kielégítette a könyv, de azért mindenből adott egy kicsit.

Zűrzavar az biztosan volt. Nem is lehet ez másképpen, ahol van három gyerek (Kicsi, Középső és Nagy), egy kutya (Bú), majd egy macska (John), aztán még három kismacska (fene sem emlékszik a nevükre), valamint egy Rosa nevű – mindenkit tegező mert nem tudni a nyelvet – bejárónő. Emellett persze még ott vannak a szülők is (az Apa és Csupacsont – az anya). Az Öreget pedig majdnem kihagytam, pedig hát mindenhová vele jutottak el. Ő ugyanis az autójuk, amit egyszer majdnem lecserélnek, de aztán megsajnálják, adnak neki Pat-pat-ot és újra hazaviszik.

A fél év során elmennek nyaralni, megünneplik a 17. házassági évfordulójukat, ápolják a halálos beteg kutyát, szülinapi bulit szerveznek a Nagynak és a végén karácsonyi mizériába keverednek.

Mivel már 17 éve házasok mindezek rutinszerűen történnek, az Apa mindig tudja előre a teljes történetet, azt is, hogy valami miért nemfog megtörténni – de ennek ellenére újra végigjárják az életük szokásos vargabetűit.

A valóságban a feleség írta a regényt, ezért érthető az is, hogy a férj mindig arra lyukad ki, hogy minden “hibája” ellenére nagyon szereti a feleségét és el sem tudja képzelni az életét mással.

Számomra inkább azt akarta mondani, hogy a szerelem nagykönyve szerint a hibáival együtt szeretjük a másikat. Vagy ha éppen mi vagyunk a másik, akkor nem aggódunk az egyik miatt, mert tudjuk hogy úgy szeret ahogy vagyunk. Persze ehhez azért kell a 17 év. De talán 10 is elég. Vagy 9. (És ez csak úgy előjött a kezemből Valentin napon. Csók Asszony!)

Van még két folytatása a könyvnek, ha kezembe akad elolvasom majd, de nem fogok tűkön ülni, amíg meg nem kapom őket.