Olvasónapló

Osztap Bender feltámadt. Azaz sosem halt meg.

Ez alkalommal egy milliomost próbál levadászni és így eljutni Rio de Janeiro-ba.

Én személy szerint mindaddig a milliomosnak szurkoltam, amíg az el nem követett egy megbocsáthatatlan hibát: sikeres elmenekülése után levelet írt a visszahagyott szerelmének. Persze a nőt már Osztap kezelésbe vette pontosan erre várva és újra a nyomára bukkant a milliomosnak.

A pénz azonban nem boldogít, különösen ha senki sem tudhatja, hogy milyen sok van.

Igazság szerint ezt a könyvet kerestem, miközben Hunter-re akadtam, azonban ebből nem találtam meg a magyar verziót.

Hunter könyvének 2/3-ánál eszembe jutott, hogy az Amazonon biztosan meglesz és valóban, kb. 1500 Ft-ért házhoz is szállították Angliából.

Hunter polcra került Sonny pedig a kezembe a nyár eddigi legmelegebb hetében.

Jó volt újra angolul olvasni, jó volt hogy sokkal jobban megértettem még a szlenget is, mint azt vártam volna. Kicsit beletanultam a motorkerékpárok szakkifejezéseibe is, megtanultam mi az a fender és a full dresser.

Sonny előadásmódja sokkal élvezetesebb, mint Hunteré volt. Valószínűleg őt nem kötötte a gonzó hírnév. Neki ráadásul nem 2-3 évnyi történésekből kell megtöltenie egy könyvet, hanem egy egész életnyi alapanyaga volt.

Ennek az életnek szinte minden napjára jut olyan esemény, amelyet a hivatali szerveknek jegyzőkönyvben kell rögzíteniük. Provokció, polgárpukkasztás, céltalan rombolás vagy egyszerűen csak egymás durva ugratása mindig elősegíti ennek bekövetkeztét a csendesebb napokon is.

A sok-sok jegyzőkönyv miatt szinte törvényszerű, hogy időnként hiba csúszik a számításaikba és mindegyikük töltött több/kevesebb időt börtönben is. Ettől azonban nem esnek kétségbe és kikerülve még elsimertebb Angyalok lesznek.

Semmit sem tudunk meg az Angyalok másik oldaláról, arról amit nem a motorokon töltenek, hanem munkában vagy családdal. Van egy olyan érzésem, hogy sokuknak már nem is volt másik oldala, ők egyszerűen és örökre angyalok lettek. Legalábbis amíg a földön éltek. Haláluk után erre már kevesebb esélyük volt.

Egy film is készült velük, amelyben “élőben” találkozhatunk a könyben megismert szereplőkkel. Egyikük sem különösebben szép ember.

A film egy jelenetében találtam meg azt az érzést, ami számomra az egész Hell’s Angelt összefoglalja: Sonny berúgja a motorkerékpárját és ebben a mozdulatban benne van az erő, a vadság és bizony a méltóság is…

Mostanában tettem szert két új motoros ismerősre, akik közül az egyik ráadásul hivatásszerűen építi is a motorokat. Velük beszélgetve terelődött a Pokol angyalaira a téma, amelyben egyikünk sem volt különösebben otthon, de én még a különösebbtől is kevésbé.

Ekkor próbáltam előjegyezni Sonny Barger könyvére az Antikváriumban, de csak Hunter S. Thomson Hell’s Angels-ére sikerült. Ettől a pillanattól fogva már csak egy évet kellett várni, hogy beérkezzen a könyv.

Hunter S. Thomsonról eddig mindig Johnny Depp szipókás arca jutott eszembe, biztosan nem kell magyarázni miért. Bill Murray egyszerűen nem volt annyira jó.

A könyv unalmas. A sok-sok oldalon három dologról szól: a Lynch jelentésről, amely megbélyegezte az angyalokat és két run-ról: az egyiken csoportosan erőszakoltak meg kiskorúakat a másikon pedig egy óriási felhajtásként indult július 4-i run került zsákutcába egy félszigetre.

A megírásához HST beáll Hell’s Angelnek, egy éven keresztül velük motorozott és követte mindennapjaikat. Az a rész azonban már nincs is leírva benne, amikor HST-t megverték, mert megneszelték hogy könyvírással pénzt akart rajtuk keresni.

Az egész könyv talán 2-3 évét fedi le a teljes Hell’s Angels történetnek – de erre csak később jöttem rá. Ezt a könyvet olvasva nem igazán értettem miért van akkora és olyan hírük.

Talán angolul kellett volna olvasni és akkor Hunter S. Thomson gonzó nyelvezete legalább egy kicsit kárpótolt volna az unalomért cserébe.

Az biztos, hogy HST-ről továbbra is Johnny Depp jut majd eszembe, nem pedig Sonny Barger. Ő majd másról, de az egy másik bejegyzés lesz.

A gonzó számomra meghalt ezzel a könyvvel.

A könyv utalt még A vad c. Marlon Brando filmre, amit szintén megnéztem.

Biztosan mindenkinek feltűnt már a Híradóban vagy a Panorámában a göndör hajú csaj, aki mindig füstoszlopok és felzaklatott emberek között áll mikrofonnal a kezében, küzd a széllel és a tűző nappal és közben egy háborúról tudósít.

Nekem mindenesetre feltűnt. Az egészben talán az a legkülönlegesebb, hogy a bejelentkezéskor elmondják kacifántos nevét, feltűnik a képernyőn – majd magyarul szólal meg.

Azért vettem kezembe ezt a könyvet, hogy megtudjam miként kerül ezekre e helyekre és hogyan lehet olyan helyeken forgatni, ahol az ott lakók is csak félve merészkednek elő.

Minden úgy kezdődik, hogy kap egy telefonhívást: “Hesna, el kellene menni…”. Ezután indul a csomagolás, felszerelés összekészítése. A reptéren ugyanazokba a korlátokba ütköznek, mint minden más földi halandó: fizet a többletsúlyért a szűkös keretből vagy könnyít a csomagon.

Érkezése után, de sokszor már előtte is előveszi kapcsolatait. Segítségükkel megtalálja a megfelelő helyi szálakat, akik segítenek majd neki eljutni/bejutni a legvadabb helyekre is.

A nap végén irány a közvetítőközpont, fésülködés, stopper indítás majd egy percbe kell belesűríteni mindent, ami aznap történt. Ha vége, akkor egy kis alvás majd indul a következő – hasonló – nap.

Talán ez a özvetítőközpontot a legfurcsább hely: egy teljes iparág épül a háborús tudósításokra. Itt kitelepült stúdióban lehet műholdas kapcsolatot és boxot bérelni a bejelentkezésekre. Ha a háború véget ér, akkor mindent felpakolnak és mennek a következőbe. Az emberiség egyenlőre gondoskodik a megélhetésükről.

Menyugtató hogy nem csak engem mint nézőt, hanem magát a riporert is foglalkoztatja a kérdés: meddig hír a hír, hol van a határ a hír és az ott élők magánélete között… Hol kezdődik a szenzációhajhászás…

Faludy György életében nem volt egy pillanatnyi megállás sem. Ha a körülmények fizikailag mégis megállásra kényszerítették a gondolatai továbbra is megadták neki a szabadság élményét. Ezek segítettek neki túlélni mindazokat a megpróbáltatásokat, amelyeket a sors hozott neki és amelyeket ő időnként nem is akart elkerülni.

Ennek az életnek történetét meséli el ez a könyv. Meséli, mert szavait olvasva még a szenvedések is inkább kalandnak tűnnek.. Ilyen előadásmóddal  a világháború utáni hatalmi harc, a szocializmus építése és annak egész megtorló gépezete csak bohózatnak tűnik.

Ennek talán legjobb példája egy recski elítélt, akit azért zártak be, mert részegen tiltott dalokat énekelt. Az elítélése után kiderült, hogy ő már régen részegen feküdt az asztal alatt, amikor a dalok elhangoztak. Ekkor a szabadon engedés helyett továbbra is fogva tartották, mert “ha józan lett volna, akkor ő is velük énekel”. Persze mivel ez volt maga a valóság nevetni nem lehet rajta, azonban a “rend” szánalmas küzdelmét jól jellemzi.

A könyvet egyébként a közepén majdnem félbehagytam, pár oldallal az előtt, hogy a 48-as cella ajtaja becsapódott mögötte. Kár lett volna, mert utána a közepesből letehetetlen sebességbe váltott.